Színültig megtelt a Grazi Egyetem Fordítástudományi Intézetének előadóterme, ahol Csicsely Tamás meghívására Csepeli György szociálpszichológus, az ELTE professzor emeritusa és a világ számos más egyetemének vendégprofesszora tartott előadást „Változás a változatlanságban. A magyar nemzeti identitás a 21. században” címmel. Mint az előadásból megtudtuk, több tényező is akadályozza azt, hogy a magyar egy modern felfogású, boldog és elégedett nemzet legyen, ám a legutóbbi kutatások szerint a helyzet távolról sem reménytelen.
Előadását Csepeli Tolsztoj „Anna Kareniná”-jának kissé átfogalmazott első mondatával kezdte: „A boldog nemzetek egyformán boldogok, de minden boldogtalan nemzet a maga módján az”, és ennek megfelelően a boldogtalanság tipikusan magyar jellemzőit vette górcső alá. Mi akadályozza tehát Magyarországon egy modern nemzeti tudat, és végső soron egy boldog nemzet kialakulását? A tényezők első csoportja a szociálpszichológus szerint egy ország legfontosabb építőköveinek, azaz a térnek, az időnek, a saját testünknek, a másik embernek, és végső soron a közösségnek a „tagadása”. De mit jelent ez pontosan?
Az országot nem határolja már se a Kárpátok, se a tenger, a Pusztában pedig végtelen a tér, a Délibáb van is, nincs is, az emberekre pedig jellemző az irodalomban is megjelenő „sült galambra várás”: „Közbevágott Pató Pál úr: / „Ej, ráérünk arra még!” (Petőfi Sándor: Pató Pál Úr). Nem segít a pozitív nemzetkép kialakulásában az emberek önpusztító életmódja sem, amelyet Csepeli a „saját test tagadásaként” aposztrofál. Egy kutatás szerint a 65 év feletti magyarok várható élettartama 16,8 év, amivel az ország sereghajtónak számít egész Európában. Ennek az okai persze ismertek: az alkoholizmus, a dohányzás, az egészségtelen étrend vagy a mozgásszegény életmód mind szerepet játszanak a szív- és érrendszeri, és a daganatos betegségek kialakulásában. Ehhez hozzájárul még a szűrővizsgálatok hanyagolása és a szerfüggés, a tömegsport hiánya és az öngyilkosságok rendkívül magas aránya is.
A testi okok lelkiekkel is párosulnak, amelyeket Csepeli „a másik tagadásának” nevez. Mivel évszázadokig nem létezett független magyar állam, az embereket a „sarc mentalitás”, azaz a másiktól való félelem és a bizalmatlanság jellemzi. Ehhez kapcsolódik a problématudatos, nem pedig megoldásorientált gondolkodásmód, közismert szóval a panaszkultúra, valamint az alattvaló tudat: míg Nyugat-Európában erős a társadalmak horizontális szerveződése, létezik polgári középosztály, Kelet-Közép-Európában megmaradt az erős alá-fölé rendeltség az emberek között.
Ha mindez nem lett volna elég, itt van mindjárt a következő jellemző, a „közösség tagadása”. Csepeli szerint, míg a közeli kötődéseink erősek, ezért individuális szinten rendkívül élelmesek vagyunk, és megtaláljuk a kiskapukat, közösségként, vagyis nemzetként mégsem tudunk működni. Az augusztus 20-ai államalapítás ünnepét leszámítva a nemzeti ünnepeink mindegyike a maga módján vereséghez vagy veszteséghez kapcsolódik: a kommunizmus és a holokauszt áldozatainak emléknapjától kezdve március 15-én, október 6-án és 23-án át a Trianon-emléknapig egyik sem utal sikertörténetre. Ettől függetlenül mégis az idealizált magyar történelem és kultúra jelenti sokak számára a nemzeti büszkeség forrását, nem pedig a modern demokrácia, a gazdasági sikerek, vagy az ország szerepe a világ alakulásában.
A gondolkodásmódra jellemző továbbá a hamis realizmus, azaz a valószínű és a valószínűtlen felcserélése. Fájó példaként említi Csepeli Ady Endrét, aki majdnem egyedüliként jósolta meg az 1900-as évek elején a trianoni tragédiát, míg mások az utolsó pillanatig nem hitték, hogy az ország feldarabolása valóban megtörténhet. A téves helyzetfelismerésért vagy az elkövetett hibákért viszont az ország nem vállalja a felelősséget, hanem azt bűnbakokra hárítja, például Szapolyai Jánosra, Görgey Artúrra, Károlyi Mihályra, vagy a zsidókra, ami a nemzet másik meghatározó katasztrófájához, a holokauszthoz vezetett.
A helyzet azonban nem reménytelen. Csepeli György és kutatótársa, Örkény Antal szociológus, az MTA doktora, érdekes megállapításokat tettek tanulmányukban az International Social Science Survey Program (ISSP) keretében lefolytatott kutatás magyarországi tanulságait összegzve. A kutatás nagyjából tízévente, 1995-ben, 2003-ban, 2013-ban és 2023-ban vizsgálta a nemzeti identitás alakulását a résztvevő országokban, köztük Magyarországon is. A legfontosabb talán az a kérdéskör volt, amely azt próbálta megragadni, kit is tekintenek a válaszadók „magyarnak”. A kutatás megállapítja, hogy jelentősen csökkent a totális bezárkózók aránya, azaz azoké, akik csak azokat tekintik a nemzet részének, akik Magyarországon születtek, magyar állampolgárok, azonosulnak az ország társadalmát irányító jogi és politikai alapelvekkel, magyarnak vallják magukat, és a felmenőik is magyarok, és ezzel könnyen zárnak ki másokat a nemzetből. Ezzel párhuzamosan jelentősen nőtt a modern nemzetfelfogásúak aránya, tehát azoké, akik igazán egyik szempontot sem tartják fontosnak, de ha választani kell, akkor a születési hely vagy az állampolgárság alapján már magyarként ismernék el embertársukat. Csepeli szerint ebben nagy szerepe lehet a Nyugat-Európában élő többszázezres magyar diaszpórának is.
Csepeli és Örkény mindebből arra következtet, hogy az elmúlt 30 évben a magyar társadalomban visszaszorulóban van az a múltba tekintő, bezárkózó, kizáró attitűd, amelyet Bibó István a kelet-közép-európai kis nemzetállamok nemzettudatának zavaraként és deformációjaként jellemzett. A régióban ugyanis minden kis népre igaz, hogy „nem fér a bőrébe”: a múltbeli nagyságuk iránti nosztalgiában élnek, és nem tudják elfogadni a jelen kicsiségüket; az elmúlt századokban különböző birodalmak részei lettek (török, Habsbrug, szovjet), ezért késve alakult ki a nemzeti tudatuk, de a határaik sokszor bizonytalanok maradtak, így egymás rovására versengenek egymással a múltért.
Utalva Széchenyi István „Hitel” című munkájára, Csepeli „Új Hitelt” javasol a magyar társadalomnak, amely az egymás iránti bizalmon, az egészséges önbizalmon, valamint a legitim sikereken alapszik. A recepthez szintén Bibó Istvánhoz nyúl vissza: ehhez a szabadság és az alkotás alulról szerveződő kis köreiből lenne érdemes kiindulni.
Kiemelt kép, fotók: Gazdik Anna
Akár ez is tetszhet
