Osztrák patrióta magyar akcentussal

Fiatalkorát Magyarországon töltötte, de 1957 óta Ausztriában él, ahol emberileg és szakmailag is otthonra talált: 40 évig vezette az ORF Európa-stúdióját, heti rendszerességgel jelennek meg cikkei a Der Standardban, Kelet- és Közép-Európa nemzetközileg is elismert politikai szakértője. Bécsi otthonában látogattuk meg Paul Lendvait, ahol vele és feleségével, Zsókával beszélgettünk a hamarosan magyarul is megjelenő „Über die Heuchelei” című könyvéről, az osztrák identitásról, és a Magyarországhoz fűződő viszonyukról.

Rólunk.at/Gazdik Anna: Olvasva a kifejezetten élvezetesen és olvasmányosan megírt könyveit, az embernek az az érzése támad, hogy beláthat a kulisszák mögé: nincs olyan 1945 utáni politikus Ausztriában, de Magyarországon és a volt jugoszláv államokban is alig, akit ne ismert volna személyesen. Mégis, hogy csinálta ezt?

Paul Lendvai: Biztos, hogy ez a szerencsén is múlott, hiszen nagyon sok érdekes emberrel találkoztam a hosszú életem során, és az egyik kapcsolat vezetett a másikhoz. De a kulcs, azt hiszem, mégiscsak egy tulajdonság, ami néha árt, de az én szakmámban inkább hasznos, ez pedig a kíváncsiság.

Rólunk.at/Gazdik Anna: Legújabb könyvének, a „Die Heuchelei”-nak már az ötödik kiadását nyomják. Ebben, a politikában mindig is jelen levő képmutatásról rántja le a leplet, példaként említve az Európai Unió és a nyugat-balkáni államok viszonyát. Nem illúzió azt gondolni, hogy ebben a térségben, amely történelme során mindig is több vallás és kultúrkör találkozási pontja és nem ritkán ütköző zónája volt, hirtelen működőképes, nyugati típusú liberális demokráciák jönnek létre, amelyek könnyedén belépnek az EU-ba?

Paul Lendvai: A Balkán valóban egy hallatlanul érdekes világ, de más történelmet írni, és más politikát csinálni. Az EU hosszú ideje úgy tesz, mintha tervezné felvenni a tagjai közé az úgy nevezett nyugat-balkáni államokat, azaz Bosznia-Hercegovinát, Szerbiát, Montenegrót, Koszovót, Észak-Macedóniát és Albániát, azok pedig látszólag szeretnének is csatlakozni, de ez, meglátásom szerint, mindkét oldalról csupán szemfényvesztés. Persze ehhez a képmutatás mellett hozzájárul sok nyugati politikus elképesztő arroganciája és tudatlansága a térséggel kapcsolatban. A könyvben idézem is, hogy a 90-es években az Európa Tanács francia főtitkára azt kérdezte az osztrák külügyminisztertől, hogy Jugoszláviában csak „jugoszláviul” beszélnek-e, vagy hogy a New York Times tudósítója felcserélte Szlovéniát Szlavóniával. Ettől még sajnos igaz, hogy ezekben az országokban máig időzített bombaként ketyegnek a régi konfliktusok, egyes politikusok egyszerre tárgyalnak az EU-val és kokettálnak Oroszországgal és Kínával, és hihetetlenül korrupt rendszereket alakítottak ki. Az egész egy operett és egy tragédia keveréke. Hogy lehetne itt nyugati értékekről beszélni? Az EU bővítése, ha engem kérdez, évtizedekre kilátástalanná vált. Az uniónak van egy konstrukciós hibája: ha egy országot egyszer felvettek, nem lehet kizárni, legfeljebb a szavazati jogát felfüggeszteni. Van egy mondás, amit Groucho Marx némafilmesnek tulajdonítanak: „Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak”, ezzel akár a kérdését is megválaszolhatjuk.

Rólunk.at/Gazdik Anna: A könyvben külön fejezet szól Németországról is, amely egészen Ukrajna megtámadásáig nem vette komolyan az Európára leselkedő orosz veszélyt. Több okot is felsorol – a gazdasági érdekektől a történelmi előzményekig, – de mégis hogy lehetséges, hogy éppen Németország, amelynek a keleti fele 40 éven át egy szovjet szatellitállam volt, ennyire félreismerte Oroszországot? Ráadásul a volt kancellár, Angela Merkel, az NDK-ban nőtt fel, és kiválóan beszél oroszul.

Paul Lendvai: Ebben valószínűleg benne van az, hogy nem szabad lebecsülni azt, amit a kommunista rendszerek elértek. Csakúgy mint Magyarországon, az NDK-ban is volt egy széles réteg, amelynek felemelkedést jelentett az államszocializmus, történtek lépések a nők egyenjogúsága érdekében, olcsón lehetett könyvekhez jutni, színházba járni, és ez egész generációk szocializációját meghatározta. Ha ehhez hozzávesszük, hogy előtte ugyanabban az országban a náci uralom alatt 12 évig kaszárnyai fegyelem volt, talán már nem lepődünk meg annyira a könyvben leírtakon. Egyébként a nyugatnémetek éppen a Balkán kapcsán már említett arroganciával és lenézéssel viseltettek még a keletnémetek iránt is.

Rólunk.at/Gazdik Anna: Könyveiben természetesen részletesen foglalkozik Ausztriával is. A „Vielgeprüftes Österreich” („Ausztria álarc nélkül”) című könyvben például egy egész fejezetet szentel az osztrák identitás kialakulásának. Elmondja, hogy a mai Ausztria létrejötte után még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy az osztrák társadalom többsége valóban úgy gondolja, létezik az osztrák nemzet, és a „német nagytestvér” nélkül is tudnak önálló országként boldogulni. Mit jelent pontosan ez az osztrák identitás?

Paul Lendvai: Valóban, ez a kis nemzet egészen fiatal, 1945 után született meg, amikor is a háború borzalmas tapasztalatai után a többség már nem tekintette járható útnak a Németországgal való egyesülést. Látszik ez például a hétköznapi életben sportversenyeken, a „Piefke” szó negatív konnotációjában, de a nemzetté válás hallatlan sikerét ott is tetten érhetjük, hogy a szélsőjobboldali Szabadságpárt már Jörg Haider idejében felismerte, hogy a német nacionalizmus helyett hasznos az osztrák identitáson alapuló „Heimatspartei” kifejezést használni. A német nacionalizmus persze marginálisan, például a szélsőjobboldali, „párbajozó” férfiakat tömörítő diákegyesületekben még mindig jelen van, és ezek számos tagja még a parlamentbe is bekerült. De azt hiszem, a legszebben mégis Joseph Roth fogalmazta meg az osztrák identitás lényegét: ez az a hely, ahol valaki lehet „egyszerre hazafi és világpolgár”. Ha valaki hajlandó megtanulni a nyelvet és tevékenyen hozzájárulni a társadalomhoz, senkit sem érdekel, hogy honnan jött. A moldáviai származású Sofia Polcanova 14 évesen jött Ausztriába, kétszer nyert Európa bajnoki aranyat, és minden újság úgy írt róla, mint osztrák asztaliteniszezőről. Alma Zadić 10 éves korában, német nyelvtudás nélkül érkezett Bécsbe Bosznia-Hercegovinából, és 2020-ban ő lett az igazságügyi miniszter. A köztársasági elnök, Alexander Van der Bellen 1944-ben született Bécsben észt anyától és orosz apától, és csak 1959-ben, velem egy évben kapta meg az osztrák állampolgárságot. Nem ismerek sok más országot, ahol ő a köztársasági elnökségig vihette volna.

Rólunk.at/Gazdik Anna: 1957-ben, 27 évesen érkezett Ausztriába, ami azt jelenti, hogy a fiatalságát, az identitásformáló éveit Magyarországon töltötte, de szakmai sikereit Ausztriában érte el. Mennyire tud munkája során kívülről ránézni erre a két országra?

Paul Lendvai: Úgy gondolom, hogy senkinek sem lehet teljesen objektív képe egy országról, mindent a személyes tapasztalatok határoznak meg. „Ubi bene, ibi patria” – tartja a latin közmondás, azaz, „ott van a hazánk, ahol jó dolgunk van”, nem feltétlenül anyagi értelemben. Valóban, Magyarországon 15 éves koromtól kezdve olyan meghatározó tapasztalatokat szereztem, amelyek megfontoltabbá és óvatosabbá tettek. Gyerekkoromban még gyűjtöttem a Stührmer csokoládé papírjait, amelyekre az elcsatolt országrészek kastélyait nyomtatták. A háború után próbáltam olyan országot teremteni, ahol egyenlőség és testvériség van, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami előtte volt: 16-17 évesen a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomhoz csatlakozva igyekeztem már az utcaseprőnek is elmagyarázni, hogy milyen gyönyörű jövő vár rá. Ezek után 1953-ban a legfiatalabb politikai foglyok egyike lettem, és bár 1956-ban rehabilitáltak, én már nem tudtam hinni ebben a jövőben. 1957-ben disszidáltam, ami életem egyik legjobb és legfontosabb döntése volt. A magyar akcentusom ellenére osztrák patriótának vallom magam. Egészen biztos, hogy Ausztriát sem látom teljesen objektíven: én mindent Ausztriának köszönhetek, amiért egész életemben hálás vagyok, és próbálok valamit visszaadni abból a sok jóból, amit itt kaptam. A harmadik házasságom révén viszont 20 éve a magyar kultúrával és történelemmel élek egy fedél alatt…

Lendvai Zsóka: Ez így van, én egész életemben könyvekkel foglalkoztam. Korábban Magyarországon is különböző könyvkiadóknál dolgoztam, lektoráltam, könyvbemutatókat és egyéb programokat szerveztem. 10 évig üzemelt Bécsben “Nischen Verlag” néven a saját kiadónk, amit én vezettem. Magyar szerzők műveit fordíttattuk le németre és adtuk ki: Tóth Krisztinát, Spiró Györgyöt, Péterfy Gergelyt, Zsolt Ágnest, Kiss Tibor Noét. Sajnos a gyönyörű könyvbemutatók és a jó kritikák ellenére egy idő után elapadt az érdeklődés a könyveink iránt. Emellett természetesen támogatom a férjem munkáját, mi egy nagyon jó csapat vagyunk: egy archívumba gyűjtöm országokra lebontva a cikkeket, amelyekre még a könyveihez vagy az előadásaihoz szüksége lehet, megszervezem a könyvbemutatókat és minden más közönségtalálkozót is. Jó érzés látni, hogy még mindig ilyen sokan kíváncsiak rá: októberben színültig megtelt a grazi Literaturhaus nagyterme, a végén állva tapsolt a közönség.

Rólunk: Szoktak járni Magyarországra?

Lendvai Zsóka: Régebben többet jártunk, ma már nagyon keveset. Az „Über die Heuchelei” magyar kiadásának („Képmutatók”) könyvbemutatójára megyünk legközelebb november végén.

Fotók: Lendvai Zsóka, Gazdik Anna