Felsőeőr – Felsőőr története #6

Felsőeőr helyén avagy határában sohasem volt község vagy város, azért története csakis az idetelepítéstől a székelyföldről, vagyis a 895. évtől kezdődik.

Miként az első település helyét, ugyanúgy végbemenetelét és idejét is a bizonytalanság ősi homálya fedi. Miután azonban az őrség mindenkor a magasabb helyekről szokott kémlelődni, így Felsőőr határának legmagasabb pontja a Duplatilosban van (400 m). Ennek folytán az őrség csakis itt foglalhatott állást, annál is inkább következtetve erre, mert az ott lévő halmok voltak hajdan az őrkunyhók, a határőri szolgálat alkalmával (Eörség, Eőrnagyság). Itt voltak az őrség almafái és gyümölcsösei is, ezért nevezték el egyszersmind a keleti lejtőt Almásbereknek. Annál is inkább hihetetlen volna, hogy az ősi nemesi telepítvény, azaz község, a jelenlegi városka helyén alakult volna, mert ezen terep még ezelőtt 3-5 száz esztendővel is olyan ingovány, valóságos láp, mocsár és óriás tölgyekkel, nyárfákkal, égerfákkal és füzesekkel borított vadon őserdő volt.

Hiszen ha meggondoljuk, az előbbi leírásból már tudomást szerezve, ezelőtt 2-3 ezer évvel, míg a Pinka (Penic) folyónak alig volt lefolyása a Vashegy irányában, addig a Csapota, Défort (Szaszi útja), Sárosberek, Urrét, az egész Fölszer, Gyepők, Hangyásberek, Adránszer, Dunarét és Kárász, az alsóőri, vörösvári, jobbágyi, pinkamiskei és sárosszéki síkság vagy lapály, lehet mondani hova-tovább, a Vashegy irányában egy nagy tó volt. A vörösvári halastó is ezen korból maradt ránk. A Kárász is ezen elnevezését innen nyerte, mert tele volt kárászhalakkal. Továbbá azáltal is lehet következtetni erre, miután az egész Pinka lapálya széltében-hosszában vizenyős, ingoványos és mocsaras hely volt, mert a folyó nagyobb meder hiányában és a Wechsel nevű hegy délkeleti oldalán leeső felhőszakadások alkalmával állandóan változtatva helyét is és kellő lefolyás hiányában számtalan ágra és vakágra oszolva, sokszor szigetek és éppen ezáltal kisebb-nagyobb tavak is képződtek.

A sok hordalék, amit az árvizek mellette összesodortak ilyenkor helyenként felhalmozódott, az óriás fák között megakadt, lerakódott és magától fel is töltődött; fövény (Fövenyesrét, Sárosberek, Keréktövis), homok (Urrét), iszap (Hangyásberek), humusz (Urrét, Kertek, Berdákkert) agyag és tapasz (a Pataknál, Kampargán, Kanparlagján) kő és kőtörmelék (Koldústelek) korlátolt és korlátlan alakjában, avagy rétegekben; mert minden árvíz után új öntés keletkezett, sőt még tőzeg is fordul elő (a Szorosnál és Csapotán és a Kisandrásokrétjén).

A legjobb tanúság és bizonyíték erre a leletek: pl. 1933-ban az 515. számú háznál (C.N. 502. jelenleg Rechte Bachgasse 43) házépítés alkalmával, fövénynyerés szempontjából, 6 méter mélységig leásva, találtatott egy hat méter hosszú szegletesre faragott, gémeskúthoz megfelelő kivágott itató-vályú, amit egykor szintén az árvíz rettenetes ereje sodorhatott oda és idők folytán a többszörös árvizek által elöntött. Második lelet: 1901-ben az Őri vagy régi elnevezés szerint „Kukszi” patak első szabályozásánál két és fél méter mélységben találtatott és 3 méter hosszú és 80 cm átmérőjű ép-egészsges diófatörzs, amit Mérth János 612. számú lakos (C.N. 491. jelenleg Johann Strauss Gasse 30. szám) vontatott be udvarára és Pfeiler János asztalos dolgozott fel. Most tehát ilyen keretek között elképzelhető, ha századok folytán ennyit töltött az ár, hogy 3 avagy 6 méterrel magasabb lett a Pinka folyó lapálya akkor hozzuk azt arányba az évezredekkel, hogy mennyivel mélyebb lehetett ezen mocsaras terület. A mi számításunk szerint nem is tudjuk elképzelni. Bizonyíték továbbá a régi folyómedrek nyomai: a Deforti-ér, a sárosberki nádas (hol jelenleg az 1933/34-ben teljesen újonnan szabályozott folyó halad), a kisandrásoki, vadegresi, keréktövisi és úrréti, zámbókerti, kampargai (Kanparlagjai) medrek, horpadások, linkók és árkok, össze-vissza kanyarodva rakoncátlanul az árvizek folytán a Rét utca külső végén folytatódva a Trattner kert külső oldalán a Kukszi patakban, a gyepőki, bertákkerti, adránszeri régen múlt medrei, mélyedései, (a Rábák utcája) a Hetesvárostól nyugatra lévő még most is vízállós láp és az alszeri réteken a Kárászi ér.

Már egyedül a dűlőzet nevek elegendők az egykori tényállás bebizonyítására: Sárosberek, Fövenyesrét, Almáslanka, Dongóklanka, Szoros, Vadegres, Tölfák, Keréktövis, Egres, Domhát, Tüskés, Tüskevár, Mezzőszer, Patakszer, Pinkaszer, Gyepők, Hangyásberek, Imarét és Kárász. Mind mind megannyi elnevezése a régelmúlt idők jelentőségének. De vannak a Pinka és Őri patak lapályán kívül a Nadas, magyar földrajzi elnevezése Kisszék, német neve Rohrbach mellékén és eredeténél, sőt az Ösztörmen (magyar földrajzi elnevezése Csíkpatak, a rómaiak szerint „Fluvius Esturmen”, németül = Strem Bach) és a Derespatak tájékán is ingoványok, kisebb-nagyobb méretűek, melyek ugyancsak a dűlőzet elnevezésekben nyilvánulnak meg. Így Szárazér, Csollányos, Nadasfej, Fongárkút, Osbánbükki ér, Csurgóskút, Felső-Nadas, Alsó-Nadas, Tégyárvölgyi-ér, Felső-Kutér, Alsó-Kutér, a Derespatak vizenyős, kúteres lapja és árka, a Bámpelkert körül, a közvetlen a ha-tárnál levő forrás a Kútfej. A már a Komjáti határban levő Szávavölgy (Heutal), a Hagonharaszt, az Ösztörmenvölgy, Gémespatak, Gémeskút, Káváskút, Herczegága, Vides, Lapos, Szehenri és Dombos. Azután a Székaljában levő tőzeges ingovány (az Egerkútnál). A Szék magyar földrajzi elnevezése Nagy-Szék, németül Zicken.

Sőt a terjedelmes Csapota (németül Warthenau, magyarul annyit jelent, mint az őrszemek cserjései) ami hajdan szintén Felsőeőr határához tartozott, de miután azon időben a katolikusság nagy haragban volt a kálvinistákkal, így egy Imre Mihály nevezetű (Inka) ember a katolikussá lett Batthyány Ádámot felbíztatta, hogy vegye el az őriektől a Csapotát, aki ezért egy köcsögben aludt tej helyett vert aranyat kapott, Batthyány pedig grófi rangot, így lett elorozva a Csapota az őriektől 1648-ban, amikor bizottságot küldtek ki határjárás végett Nádasdy Ferencz elnöklete alatt, hogy megvizsgálnák a határt Felsőőr, Alsólövő és Rödöny között. A bizottság mindazonáltal, hogy az alsólövőiek evangélikusok, elhatározta, hogy a református felsőőrieket megrövidíthessék, a Csapotai birtok, amelyet néhai Esterházi Miklós nádor az általa tartott határjárás alkalmával Felsőeőr nemes lakosainak ítélt oda, örök és visszavonhatatlan joggal gróf Batthány Ádámra illetőleg alsólövői jobbágyaira szálljanak. Ilyen jogcímen került a Csapota az alsólövői német jobbágyság kezére. Így tehát a Csapota még ma is nagyon lapos, lefolyástalan, ennek folytán vizenyős, lecsapolásra szorulna. Itt-ott még tavak, tócsák, régi patakmeder ágazatok, mocsaras, likacsos, hepe-hupás rétek (akár az alszeriréten a Kárász), Czencz vize okoznak még mai napság is, különösen felhőszakadások idején áradásokat, kellő lefolyás avagy lecsapolás hiányában ingoványos, süppedékes területeket.

Csak mióta Páll Sándor 241. számú lakos (C.N. 312. jelenleg Grazerstrasse 22.), a város egykori polgármestere a múlt század végén meg nem ásatta a Csapota és Fövenyesrét határán azon árkot, mely az Őrpatak vizével egyesülve a Vadegresben. Ez által vált használhatóvá a rétgazdaság tekintetében, folytatva 1901-ben a patak medret is, mert az előtt ez is az úton szorva-szertefolydogált és csörgedezett teljesen meder hiányában.

Most tehát mindezen bizonyítékokra támaszkodva, valamint a szájhagyományokat is igénybe véve bebizonyosodott tény az, hogy az első település a Herczegága és Szehenri nevű dűlőzetekben, egyszóval az Ösztörmen völgyében volt az ősi Felsőeőr, vagyis az akkori elnevezés szerint „Felseöeör”. Annál is inkább következtetve erre, mert különben honnan és hogyan eredhetett azon elnevezés „Herczegága”? Ezen magyarázatot úgy firtathatjuk legalábbis nézetem szerint, amennyiben az Őrség lakosai, mint határőrök szerepeltek, mert hiszen ezért kapták nemességüket és szabadalmaikat (szolgalmi jog, servitas); ennek folytán a németújvári várkapitányoknak, illetőleg határőrgrófoknak, mint alárendelt őrsége azaz katonái, az őrség szolgálatait gyakorolták. Azért tehát a herczegnek vagy főkapitánynak egyik ága és legfőbb támasza a felsőeőri nemesség vala, egyszersmind mivel ezen helyen telepedtek le, nevezték e helyet Herczegágának.

Így tehát az Ösztörmen völgyében csekély rétjeik és legelőik, fent a fennsíkon a keleti oldalon sovány szántóföldjeik és szőllőültetvényeik valának. Amely szőllők az írások szerint még az 1776-ik esztendőben is még díszlettek a mai szőllőkben. Sőt a régi pincék nyomai még ma is észlelhetők szőllőki erdőkbe. Ugyancsak szőllők voltak a Pogányhegyben is (Alszeri szőllők). A szájhagyomány szerint a pogányhegyi szőllőket és borospincéket Hunyadi Mátyás nagy királyunk is gyakran felkereste, mikor holmi vadászkastélyából vadászatra kelt és útközben a Berekalját érintette. Ezen korból erednek a következő dűlőzetnevek is: Kasznár, Fongárpart, Hosszúvölgy, Kelemen-Szőlleje, Gazsivölgye, Szeremley szőlleje, Adorján méhese, Szőllőkalja, Pusztaszőllők, Bikari (legeltetés alkalmával), Alsóoldal, Túrószsák, amely elnevezés csakis az ősmagyarok idejéből származhat. Tudvalevő az ősmagyarok a lótejet kis viaszkosvászon zsákocskában a nyereg kápája alá téve addig lovagoltak rajta, míg a sok locsogástól a lovaglásban megvastagodott és túró vállott belőle, és mert ezen terepen az egyik lovas ezen túrószsákot itt elveszítette nevezték ezen területet „Túrószsáknak”.

Tudva levő, hogy őseink Árpád (895), Zoltán (907), Taksony (947), Géza (972) és Vajk (997-től 1000-ig) alatt még pogányok voltak. A Berekaljában tartották pogány szertartásbeli istentiszteleteiket, amikor az Ösztörmen völgyből a Komjáti határon végig a Kutér felé lovagolva a túrószsákot ott elveszítve a Berekaljában tartották a fehérló áldozatot a Hadúrnak, azért nevezték el egyszersmind „Berekaljának”, hol a táltos, azaz pogány pap a lóbeleiből jósolt, a lóhúsát megsütötték, nyárson forgatva, ezután áldomást törnek az eképpen felfogott istentisztelet után.

Ahol csak kissé egyenletesebb területek vannak az erdőkben, a régi nemesi birtokokon, lépten-nyomon, századokkal ezelőtt erdőkké átalakult szántóföldekre bukkanunk. A legrégebbek és legelsimultabbak a tatárjárás-, azután a rablólovagok-, majd a törökdúlás és miután a Pinka lapálya is teljesen használhatóvá vált, a mezőgazdaság részére, úgy a legutóbbiak váltak erdőkké, így tehát különböző időszakokban lettek elhagyva.

Ámbár különösen kezdetben, keveset is gazdálkodhattak őseink, mert a férfiak, mint határőrök katonáskodtak Borostyánkőtől Németújvárig sőt egyesek a beosztás szerint még Szentgotthárdig is. Miért is a környékbeli németfalvak lakosai, mint jobbágyok, kötelesek voltak a felsőeőri nemeseket (arnalistákat) a tizedből eltartani és mindennemű ügyes-bajos robot munkájukat elvégezni. Természetes, hogy ezen különösen kezdetben, nagyon is megütközve érezvén magukat „Hiencz urainkék”, amiért gyűlölték is és mindig rossz szemmel nézték az eőri nemességet, de még az úton ki kellett hogy térjenek előlük. Azért, ha alkalmuk kínálkozott, csak összedugták fejüket stájerországi hitszorosaikkal, de mind hiába!

Mint előzőleg már említve lett Szent István király az 1000. évben (Vajk az 1000. évben István nevet nyert a keresztségben), Szent László 1092-ben, IV. Béla 1246-ban, V. István 1272-ben, Róbert Károly király pedig 1327-ben erősíté meg adománylevélben az Őrség lakosait, nemesi jogaikban, és kiváltságaikban, úgyszintén kötelezettségeikben. Szent István király terjeszté legelőször a keresztyén vallást a magyar nép között, miért is mint a magyar nép apostola szerepel az egyháztörténelemben, minek fejében aranykoronát, apostoli kettős keresztet országalmával és jogarral tüntette ki II. Szilveszter pápa, innen ered tehát a „Magyarország apostoli királya” címzet, királyaink géniuszában.

Őseink miután Szent István alatt keresztyénekké lettek IV. Béla koráig nem is változtattak települési helyükön, sőt 1150 körül templomot is építettek persze egyelőre fából, az Ösztrömen völgyben, amit ma a nép Prédikátor rétjének ismer a Herczegágában. Azonban 1242 tavaszán a tatárjárás alkalmával kénytelenek voltak ezen településeket otthagyni, mert hogyan az egész országot elpusztították a tatárok, úgy Felsőőrt sem kímélték meg a rablástól, pusztítástól és felperzseléstől. Így tehát kénytelenek voltak elmenekülni, elhagyni első telepüket Balduin főispánsága alatt (1240-1244). Innen a Bófokfenyvesén, Hosszúvölgyén, és Ráczokirtásán keresztül a Csollányosba, Kunpétervölgyére és Osbánbükkére menekültek szerencsétlen elődeink, hol megalapították második községünket. Miután a tatár horda kizárólag csak lovasságból állott, azért az ingoványokat, erdős-, és sűrűbozótos helyeket óvatosan kikerülte, amennyiben módjában állott. Tehát azért menekültek őseink is az ilyen elhagyatott, mostoha berkekbe és nagyerdőségek közé, mert itt a természet maga fogadta őket legjobb és legbiztosabb védelmébe a mongolok támadása, illetőleg meglepetése elől.

1271-ben miután Csák Máté, a felvidék hatalmas főura (oligarcha), magyar és kún csapataival úgy Ausztriát, mint Magyarországot dúlta, rabolta, pusztította, itt a nyugati részeken pedig Németújvári Iván garázdálkodott, be-, becsapva szintén Stiriába és Ausztriába; kinek birtokában voltak akkoriban Rohoncz, Kőszeg, Szent-Vid, Léka, Borostyánkő, Szalónak, Németújvár várai, addig viszonzásul az osztrák és ezek rablólovagok sasfészkeiből újonnan kirontva, Magyarországba törtek be, visszaadva a kölcsönt egészen a Rábig előrenyomulva, kirabolták és felgyújtották Győrt, Szombathelyt, Körmendet, a környező összes városokat, falvakat, köztük Felsőeőrt is. Ezáltal már így Albert osztrák herceg és Kun László magyar király, mint Ottokár cseh király közötti háborúságok is nyugtalanították ezen egész nyugati határvidéket. Különösen, mikor maga Ottokár nagy erővel támadta meg Magyarországot, Pozsonyt és vidékét iszonyúan pusztítva, rabolva, seregével egészen ezen mi vidékünkig hatolt véges-végig a nyugati
határon.

V. István királyunk ekkor Gergely vas megyei főispánt küldte, nagy sereg élén, Ottokár ellen. Ugyanezen Gergely Jakab és Jort testvérek társaságában vitézül kiverte országunkból a rabló cseh királyt e nyugati végekről. Most tehát ismét hajlék nélkül lévén szegény elődeink, innen a Nádason végig az Alszeri-Szőllőkbe és Rendesbe költözködtek. Itt volt tehát a harmadik település őseinknek és részben a Derespatakban, a Bámpelkertben 1532. év szeptember 1-ig.

Jóllehet azonban, mint már előbb leiratott a Pinka folyó siksága majdnem lefolyástalan lévén, csupa ingovány, láp és mocsár volt. Óriás tölgyfa-, nyárfa-, égerfa-, rekettyés és füzesekkel borított vadon őserdőkkel, helyenként tüskés bozótokkal, liánokkal benőve, míg nem a nagy király, „az Igazságos Hunyadi Mátyás”, kinek errefelé több ízben is volt dolga, a Vashegy (415 méter magas) alacsonyabb, keleti oldalát, átvágatta Pinkaóvárnál, ezáltal az ingovány hosszan szikkadni kezdett és a sok árvízhordalék által is feltöltődött, a víz így befolyt, a nép mellette a víz útját is egyengetve az erdőséget is írtva-tarolva, körülbelül száz év múlva helyenként már szép termőföldhöz jutott. Ugyanekkor Mátyás király gyönyörű vadászkastélyt is építtetett Bozsokon, Pinkaóváron és itt nálunk a Vártahegyén, a Halomnál. És mindezen helyeken őrséget is állított fel. Innen van a Vártahegy elnevezés, mert ott a vártán őrség állott.

Tudvalévő ugyanis, hogy Mátyás királynak sok baja volt álnok szomszédjával III. Frigyes német császárral, annál is inkább, mert a magyar szent korona, az előbbi király V. László által nála zálogban volt és mi több ennek folytán jogot formált éppen ezért a magyar királyi trónra. Így tehát érdekében állott Mátyás királynak, hogy a Pinka völgyet legalább nagyjában szárazzá tegye, így tehát a Pinka vizét a pinkaóvári szabályozás által levezetve, ezen vizenyős terep szikkadni kezdett. Azért háborúskodása alatt Frigyes császár ellen előfordult egy alapos csete-paté itt a Csapotában Felsőőr és Pinkafő között.

Mátyás hadvezérei Nagy Simon boszniai bán és Egerváry László voltak, Frigyesé pedig Grafeneck Ulrich voltak, mely öldöklő csatából Frigyes császár kénytelen volt Friedbergen át Németújhelyre és onnan Linzbe futni, mivel Mátyás elfoglalta volt már Bécset, Stíriát, Karinthiát, Krajnát egészen a tengerpartig, Triesztig; a hűtlen lengyel és a cseh királytól Morvaországot és Sziléziát, Boroszlóval és Lusácziával együtt.

Ezen nevezetes csata 1459. április 11-én ment végbe itt a Halmaknál egészen Pinkafőig volt a hadszíntér. Amikor halomszámra voltak a németek elesettei a csatatéren, miért is ezen helyet máig is Halmaknak nevezi a felsőőri nép, ámbár a nép elméjéből már kiveszett ezen tudás, mint sok más tény is. A német katonák ekkor sírva-ríva menekültek a győzedelmes magyar haderő elől a déforti, csapotai ingoványok közé. Tehát innen ered a Csapota, valamint a Németrí, és Défort elnevezés, mert itt csapdába került Frigyes császár hadával együtt, csak alig tudta puszta bőrét megmenteni futás közben.

Mialatt Szolimán 25 napon át e jelentéktelen városka ostromával bajlódott, azalatt az idő alatt Bécs környékén 80 000 lovasból és 30 000 gyalogosból álló válogatott sereg gyűlt egybe, tapasztalt vezérek vezetése alatt s maga V. Károly a hatalmas császár jelenlétében várták a törökök támadását. (V. Károly császár birodalmában sohasem nyugodott le a nap, mert övé volt nemcsak a Nagynémet-Birodalom, de Németalföld, Északolaszország, Spanyolország és Mexikó is).

Szolimán e hír hallatára gyorsan felszedte sátorát, seregének egy részét a Fertő felé indította, ám ezek Purbachnál, hol a török még máig is fennt van persze betonból a kémény tetején (Purbach – Feketeváros), Türkensturznál alaposan elverettek. A török követet itt a mélységbe taszították, azért is nevezik ezen helységet Türkensturznak. Addig maga seregének zömével Rohonczon, Felsőeőrön és Pinkafőn keresztül Stájerországba tört, hol egészen Grazig hatolva, rablás, fosztogatás, kizsákmányolás, gyilkolás, rabszíjjra fűzés, égő falvak és városok jelezték útját.

Rettentő harcokat vívtak szegény elődeink az azóta elnevezett Antal és Lyka völgyén a Rendesben a Berekalatt a Pogányhegyben és Pogánytemetőnél a martalócz török sereggel. Szolimán maga vezette rohamra janicsárjait az őriek ellen 1532. szeptember 1-jén.

Elrettentő tanúság példa ezen vérengző viadalnak és pusztulásnak. Az egész falu porrá hamuvá égett a Rendesben, csak a Derespatakban (Bámpelkertben) maradt meg az a négy nyomorúságos viskó. Hosszan azután a többiekkel együtt ők is elmenekültek a mai Alszerbe az ingoványos és tüskés őserdőbe és bozótok közé. Ám a pogány és csalárd török, bár nagy veszteségett okozott elődeinknek és zsákmány nélkül bizony nem vonult el, mindannak dacára ember áldozatban mégis sokszorosan felülmúlta hős elődeink vérveszteségét, tehát nem maradtak adósak a rabló, gyilkoló és fosztogató törököknek. Példa erre a Pogánytemető helye, ami volt a Sűrűhegy délkeleti lejtője, a Cseresnyés völgytől pedig északnyugatra. Azért nevezik még ma is ezen domboldalt Pogánytemetőnek és az ettől délkeletre eső dombvonulatot Pogányhegynek.

Tudvalévő már, hogy Hunyadi Mátyás királyunknak, hogy itt a Vártahegyén szép vadászkastélya állott, mely ugyanekkor lett kirabolva és lerombolva a pogány török horda által. Tehát így ezen várkastély, mint a pinkaóvári és a bozsoki is le lett rombolva. Innen van tehát a Halom elnevezése ezen Vártahegyi részletnek. A szegény népet pedig, akit elérhettek rabszíjjra fűzve elhurcolták, a nőket a török háremekbe, az öregeket legyilkolták, ifjainkat pedig töröknek nevelve, a janicsárok közé sorozták. Így állították fel idegen népek fiaiból az akkoriban oly híres és félelmes janicsárságot vagyis a törökgyalogságot, míg a szpáhik voltak a lovasság. Ez volt az akkori világ legedzettebb és legfélelmetesebb hadserege.

Ekkor történt, miután a martalócz török horda elvonult, hogy sokat hányt-vetett, agyonharcolt és zaklatott őseink a Rendesből és Pogányhegyből a mai Alszerben a Telekre vonultak, felére leolvadva telepedtek le, hol megalapították, most már negyedszer az ősi Felsőeőrt. Egyben akkor építették elődeink körülbelül 1536-ban a még ma is fennálló római katolikus templomot. Egyelőre azonban torony nélkül, mert szegénységük voltán erre már nem tellett, de mégis annak emlékezetére, hogy ismételten megszabadította őket a gonosztól a felséges Gondviselő! Egyszersmind Szent János evangélista pártfogásába ajánlva úgy az egyházat, mint a templomot, mint patrónusnak.

Így épült fel most már negyedszer az ősi nemesi jogokkal felruházott Felsőeőr. A nép pedig a legszorgalmasabb munka árán hozzálátott az alszeri és mint későbbi adatokból majd kitűnik, úgy a fölszeri mezőség kultiválásához. Így keletkeztek azután hosszú idők, századok folyamán a különböző elnevezésű dűlőzet nevek, eszerint, hogy mennyi-vel előbb avagy utóbb szabadult fel az illető terület a mocsaras, erdős, tüskés és bozótos vadon alól.

Ilyen dűlőzet nevek keletkeztek például a hely mivoltáról, fekvéséről, nevezetességéről, avagy családnevekről, alfa-béta szerint: Almásberek (Apfelleiten), Almáslanka, Alsóberda (Wartäcker), Alsókertek, Alsókutér, Alsórét, Alsórév, Alszer, Alszeri rét, Alszeri szőllők, Alszeri telek, Átol (Általút), Avas, Békakurgó, Berdamellék, Berekalja, Bikarét, Bikarí, Cigányszer, Cukrászdomb, Csapota, Csapotaalja, Csarita, Csollányos, Csurgóskút, Derespatak, Défort, Disznókörtvélyfa, Dobogósi, Dombhát, Dombos, Dombosrét, Dunarét, Duplatilos, Egerkút, Egres, Erdőkalja, Faiskola, Falurét, Felsőhegy, Felsőkertek, Felsőkút, Felsőkútér, Felsőkishíd, Felsőnadas, Felsőrétek, Fenéklap, Fenyőfák, Fölszer, Fövenyesrét, Függő, Gémeskút, Gémespatak, Görbe, Gyalogút, Gyepők, Gyöp, Halmak, Halom, Hangyásberek, Hegy, Herczegpápa, Hetesváros, Hidegoldal, Homor, Hosszú, Hosszúföldek, Hosszúrét, Hosszúvár, Hosszúvölgy, Irtás, Jézushegy, Kanparga, Kaszálások, Kasznár, Kárász, Káváskút, Kerékdomb, Keréktövis, Kép, Kétér, Kétútköze, Kisfektető, Kisharaszt, Kishidak, Koldustelek, Komjáti Berda, Konyha, Kornabékes, Körtefák, Kövesbörcök, Középhegy, Kuruczvölgy, Lapos, Lármaárka, Lencséskút, Léckapu, Magyarós, Major, Malom, Malomkert, Malomszer, Mezőkapu, Mezőszer, Mélyút, Mézesharaszt, Nadas, Nadasfej, Nagyfektető, Nagyrét, Nagyutcza, Németárok, Németrí, Nyíres, Ösztörmen, Patak, Patakszer, Pásfelett, Pérnyafokla, Papnyírfája, Piacz, Pinkaszer, Piroshársokfa, Pogányhegy, Pogánytemető, Prédikátorrét, Puszta, Pusztamalom, Pusztaszőllők, Rendes, Rétoldal, Rétutcza, Rongyosutcza, Sárosberek, Sempereg, Sintérház, Sötétvölgy, Sűrő, Sűrőalja, Szaróberek, Szárazér, Szeglethatár, Szehenri, Szentmártoniút, Székalja, Szélkúr, Szoros, Szőllők, Szőllőkalja, Telek, Téglaszin, Tégyárvölgy, Tölfák, Tövises, Túrószsák, Tüskevár, Tüskés, Újpóstaút, Újtilos, Urrét, Vadalmafák, Vadegres, Vájdli, Vártahegy, Vásárosút, Vénpostaút, Vides, Vörös, Vörösdomb.

A családnevekről elnevezett dűlőzetek: Adorjánhegy, Adrán avara, Adránszer, Alsóbalikókhegy, Antal, Bámpelkert, Benkőkhegy, Bertákkert, Bokatelek, Bokákkert, Bófokfenyves, Bófokrét, Cseresnyés, Fábjánvölgy, Felsőbalikókhegy, Fongár, Fongárkút, Fongárpart, Fülevölgy, Gazsivölgy, Gerőcsökvölgy, Hagonharaszt, Höbölök földje, Imrekhegy, Jankókkert, Kelemen szőlleje, Kerekesrét, Kisandrásokrétje, Kondorok földje, Kovácsoldal, Kovácstölfái, Kozmorokárka, Kúnpétervölgye, Likavölgy, Osbánbükke, Pálhegy, Pálokkert, Palotai rét, Papvölgye, Prücsökvölgy, Ráczavara, Ráczirtás, Ráczokszőlleje, Seperekhegy, Szabó János árka, Szeremleyszőlleje, Törökház, Trattmerkert, Vargavölgy, Vörösök erdeje, Zarkakút, Zámbókert.

Így tehát Felsőeőr határának területe 3212 hektár és összesen 250 dűlőzetnév ismeretes. A telekkönyv szerint azonban csakis a német nevűek vannak feljegyezve, a többi elnevezés csak a népszáján forog és forgott. Az elnevezések jelentőségei pedig a következők, amennyiben egyesek a történetírás folytán nem fordulnak elő:

Alsóberda: Mátyás király idejéből való, amikor a Halomnál várkastélya volt és az előőrsei azt kiáltották a német jövevényeknek ‒ „Holt! Wer da?!”

Csollángos: Mivel itt elpusztult második helységünk 1271-ben a rablólovagok (oligarchák) által, azért a romok fölötti nedves és szúrós helyeken, terepeken a csalán felbúrjánzik így még manapság is nagymennyiségben fordul itt elő.

Csúrgóskút: Itt több forrás fakad, sőt három lépésnyire egymástól kettő is, s mivel jó esése van, csurog.

Disznókörtvélyfa: Az alsólövői határra járó fövenyesi rétek végén volt egy feltűnően nagy galagonyafa.

Dombhát: Magasabb terület az Őrpataktól keletre és Balkán utczájától felfelé eső része a községnek.

Derespatak: Kiszáradt ópatakot jelent ezen elnevezés, mely kis csermely nagy esőzések alkalmával dagad meg, különben kiszárad.

Piroshársokfa: Azon helyen valamikor egy feltűnően piros héjjú hársfa állott.

Dobogósi: Itt dobogott-robogott végig 1271 januárjában a lovak patkós lába, midőn hajléktalan elődeink menekültek a Kovácsoldal és a Kunpétervölgyéről a Nadas völgyön végig, második településüket odahagyva, mert a rablólovagok (oligarchák) elpusztították és kirabolták, az alszeri Szőllőkbe, Rendesbe és részben a Bámpelkertben ütötték fel sátrukat, új otthonukat.

Dombos: Az alhói határ mellett lévő magas fennsík erdősége.

Dunarét: Itt az árvízek, mint a Duna folytak le.

Egres: Egykori óriás égerfáiról.

Faiskola: Egykori csemete faiskolájáról.

Csarita: Magasfűvel borított terület hajdanán, ahol a csar vagy cser madarak tanyáztak, a cigány csér, sirályféle madár.

Fenyőfák: Régente a megyéken helyben-közben fenyők állottak.

Fövenyesrét: A Pinka folyó áradása folytán, fövenyes hordalékkal töltötte fel, ugyanúgy a Keréktövisnél a pataknál is, hol egykoron tömegsírok is voltak, melyek szintén Mátyás király és Frigyes császár hadakozása idején lettek ásva és mésszel leöntve. Itt az árvízek kerék módjára hömpölyögve a kökény tüskés, tövises bozót között, azért Keréktövis.

Gyepők: Itt gyepükkel, akadályokkal voltak ellátva ezen terület határa, hogy a legelőre egykor kiterelt nyáj ne mehessen a Tilosba. Ilyen gyepű volt több helyen is felállítva, így a Dunaréten is, ahol viszont a szekerekkel való átjárás kedvéért a gyepün túlra, egy elemi léckapu volt felállítva, azért azon hely még ma is Léckapunak neveztetik.

Hagonharaszt: Egykor füves, fátlan terület, mely a Bámpelkert, és Nadas között az alsóőri határra jár, erdei füves harasztokkal benőve, helyenként kisebb bokrokkal a régi időkben.

Halmak: Itt oldott kéve módjára hullott Frigyes császár hada, halmokká hevertek a német katonák elesettei, a győzelmes magyar haderő letipró seregei által 1459. április 11-én. Hanyathomlok sírva-ríva menekültek a csapatai a Déforti ingoványok közé. Innen van egyszersmind a Németrí elnevezés is azóta.

Hangyásberek: Az árvizek állandó útjában lévén, így helyenként iszappal töltődvén fel és mert ezen iszapon eső után a meleg napsütésben a hangyák nagy mennyiségben szoktak mászkálni, ennek
folytán sok hangyaboly keletkezett.

Hetesváros: Vagy régi elnevezése szerint Rábák utcája hét házból állott és pedig az 55, 56, 57, 58, 59, 60 és 61-es számokból.

Hidegoldal: Bármely hegynek avagy dombnak északi oldala mindig hidegebb a délinél.

Homor: Az egykori Fuith Károly féle (85. sz. C.N. 64. jelenleg Steinamangererstrasse 56) vashámorról, a Pinkától nyugatra elterülő szántók és rétek. Úgy ezen vashámor mint a rödönyi szállították a fokosokat 1809-ben a felkelő nemességnek a Napóleon elleni háborúk idejében.

Hosszúvár: A Nadastól nyugatra elterülő rétség és mezőség elnevezése, valamint sokszor feneketlen sáros útjáról. Hosszúvölgy: A tőle nyugatra fekvő és felülről lefelé húzódó hatalmas Ösztörmenvölgyről.

Kasznár: Az előtte elterülő óriási városi erdőség felügyelete egykor a főerdészre, vagyis kasznárra volt bízva, akinek azon helyen kis erdészlaka is állott.

Kamparga, Kanparlagja: Az ősi tájszólás lusta kimondani a szavakat hosszadalmasan, mint ahogyan az írva van, ezért a Kanparlagját kampargának nevezték, hol a disznócsorda tanyázott hajdan, kissé feljebb állott a kanászház a patak nyugati partján, amiről még magam is jól emlékszem, az öreg Józsi bácsit is még ismertem.

Kép: (Vöröskereszt) a vasúttól nyugatra, a postaúttól keletre elterülő szántók voltak.

Kerékdomb: Kerekesen végződik a domb.

Kutér: Kúteres nedves hely.

Kétér: Itt egyesül az Ösztrömen patak két ágazata.

Komócsi: A komócsin nevű lenge nádszerű fűről, lóperje.

Kövesbörczök: Hirtelen emelkedő köves kapatójáról.

Lapos és Vizes: Nevében hordja hogylétét.

Lencséskút: Békalencse moszat, békanyálas kút van itt.

Major: A felsőőri határ mellett, de már a komjáti határban volt majori épületről, de már szétrombolták. Itt lejjebb, a közelben a népszájhagyomány szerint a Túrószsák is.

Malom: A Pinkától keletre, a Malomkert: pedig a Pinkától nyugatra elterülő szántók (ma Stieber Gusztáv molnár) feletti mezőség.

Malom-, vagy Cigányszer: A legfelső malomhoz, vagy az egykori cigányok házaihoz vezető utca, mely egyszersmind az Őribükkösdre és Sárosberekbe, meg Défortra vezető út.

Mézesharaszt: Egykori mézes körtefájáról.

Kisharaszt: Ezen úton alul, mindkettő egykori fátlan harasztos bozótjáról.

Nyíres: Hajdani nyírfás erdejéről.

Ösztörmen: A rómaiak idejéből való elnevezésből, a Fluvius Esturmen magyaros elferdítése, amit a nép a szájhagyomány útján vett át. Különben azt jelenti vízpart, meder, nagy folyóvölgy.

Pásfelett: A legelő vagy pás és sáncfeletti mezőség neve. 1706. február elején ásták ezen sáncokat az őriek és a kuruczok a város védelme szempontjából. Heister Sigbert labancz generalisimus (tábornagy), rettentő erővel támadott a kuruczokra. Erre a felsőeőri nemesség Tölly János 48 éves hadnagyukkal az élen a kuruczok segítségére siettek. A sáncok örökre megmaradnak a Hőbölök, Pásfelett, a Tüskevár mögött és a református temető körül felül és alul, de emlékezete ezen jelentőségnek kiveszett a népköréből. Az utódok részére már csak ezen történetírás eleveníti fel majd ideig-óráig a régmúlt idők vérzivataros emlékezetét. A labancz sánczok pedig voltak a Fektetőn, Fenyőfáknál, Semperegen az Irtás és Sűrű délkeleti peremén, de ez már csak akkor ásatott, amikor a labanczok már jóformán menekülőben voltak. E véres és öldöklő csatában esett el egy teljes század felsőeőri nemesvitéz élükön Tölly János hadnagyukkal együtt a Sürői Nagyerdőn 1706. február 11-én. Ezen időből származik a Vörös és Vörösdomb elnevezés is, elrettentő például a múltnak vérvörös tengeráradatára, mert ezen terepen sok ártatlan elődünk vére folyt (Tölly Márton egykori református lelkészünk fiának Tölly Sámuelnek saját kézirata (ami kezemben van) nyomán írtam, a Szerző). Ezen iratnak birtokában megdöntve Thirring Gusztáv állítását a Révai Nagy Lexikonban, mert a felsőőri nemesség már a fejedelmek és Árpádok alatt szerepeltek, mint nemesek és nem a labanczok, hanem a kuruczok oldalán harcoltak. Tölly Sámuelnek pedig nagyapja volt Tölly János kurucz hadnagy.

Papnyirfái: Mivel azon terület a pap tulajdonát képezte és ritkán nyírfák állottak egykor.

Rétoldal: Mivel a rétség mellett van.

Salátáskert: Hajdan a Páloknak itt salátás kertjük volt, azért egyszersmind Pálokkertnek is neveztetik.

Sárosberek: Még az ősi időkből származó elnevezés mikor a Pinka folyó még nem volt szabályozva a Vashegy irányában, ámbár még most is elég sáros hely.

Sintérház: Schinterhaus 647, az a körül elterülő mezőség.

Sötétvölgy: Fenyvesekkel borított sötét, mély völgy.

Szárazér: Szárazság idején kiszárad az ér, különben nedves vízálló terület.

Sürő: Hajdan nagy erdőség, később sűrű nyírfa, nyárfa és mogyoróbokros hely.

Szaszyútja: Régente a Défort neve.

Szehenri: A tatárjárás idején itt községünk porrá-hamuvá égett, fölötte a szegény nép sírva-ríva mindenéből kifosztva menekült a Kúnpétervölgyére és a Kovácsoldalra.

Szoros: A Pinka folyó itt volt 1933/34-ig legközelebb az Őripatakhoz és ennek forrásához.

Téglaszin: A református temetőn alul, ahol azon rekettyebokros és nyárfás tó van, volt egykor a Radovics Sándor féle téglaverde, mely 1902-ig volt működőben.

Tölfák: egykor óriás tölgyek és égerfákkal borított őserdő volt, ugyanígy a Vadegres is. Tüskés és Tüskevár: pedig várszerű, leginkább kökénytüskés hajdani megközelíthetetlen bozótjáról, mely tetőzetszerűen be volt futva liánokkal, szedernyés (seregélyszarka Rubus causius) tövises harasztokkal benőve, ezért nevezték el tehát Tüskevárnak.

Eredetileg Fadárvölgy, de a nép szerint Tégyárvölgy: Mint már a Gyepők dűlőzet név alatt említve lett és lesz még több esetben is, a múltban úgy a gulya mint a disznócsorda nem otthon a házaknál lett tartva, mint manapság, hanem kora tavasztól késő őszig a legelőn volt. Ilyen legelő volt a Falurét, az Ösztörmen mellékén a Prédikátorrét, a Bikarí, a Szárazér stb. Telelni a gulyát a Nagyfektetőn és a Tégyár völgyén szokták, ahol télnek idején a sok tehenet fejték, azért nevezték el ezt a helyet Tégyárvölgyének.

Szöveg: BMKE, Őrség 64./2022