A Nektár Színház 468. alkalommal mutatta be, ezúttal a Collegium Hungaricum színpadán E. T. A. Hoffmann klasszikussá vált történetének feldolgozását. Az előadás célja, hogy a gyerekeknek bemutassa a Diótörő varázslatos történetét. Az esemény előtt Borbély Viktóriával, a társulat vezetőjével beszélgettünk a színház és az előadás missziójáról.
A 16-17. század fordulóján William Shakespeare korában a színházak, például a Lord Chamberlain’s Men, ahol ő maga is játszott, gyakran vándorszínházként működtek. Járványok vagy politikai okok miatt London színházai időnként bezártak, ilyenkor a társulatok vidékre utaztak, hogy színházi élményeket nyújtsanak azoknak is, akiknek nem volt helyi színházuk. Ez a vándorélet a korszak kultúrájának része volt, és máig léteznek olyan társulatok, amelyek az állandó játszóhely hiányában is elkötelezetten terjesztik a kultúrát. A magyarországi Nektár Színház is egy ilyen vándorszínház. 2003-ban alakultak és azóta tíz mesét, valamint Az aranyembert állították színpadra. A Collegium Hungaricumban előadott Diótörő feldolgozásukat 468. alkalommal játszották.
A színpadon összesen heten szerepelnek, beleértve a technikai személyzetet és a két gyermeket megelevenítő balettáncost. Az egyik balettáncos Marikát eleveníti meg álomvilágában, a másik pedig a folyton zsörtölődő Fritzit. Az előadás különlegessége, hogy a kisfiúnak, Fritzinek is van egy álombéli párja, így a testvérpár története egyensúlyban van, egyikük sem kerül a középpontba. A karácsony ünnepét együtt élik át, miközben a szeretet egyszerű gesztusait hangsúlyozzák: mosolyt, ölelést, érzelmek kifejezését, nemcsak ünnepekkor, hanem a mindennapokban is. Ez a századelős értékrend példát ad arra, hogyan éljük meg gyengédségünket és közelségünket.
“Ne csak Marikának legyen ideálja vagy szerelme, aki előre viszi a történetét, hanem Fritzinek is, mert a mi előadásunkban a testvérpár egyensúlyban van. Egyik gyermek sem kerül a középpontba, hanem a két testvér együtt éli meg a karácsonyt, és ennek köszönhetően Fritzinek is van egy álomlánya, aki miután rádöbben, hogy Marikának ott van a diótörője, azt mondja, hogy de hát miért ne lehetne nekem is, a tenyeremen hordoznám, ahogy anyus tette apussal. Az volna az ideális, ha csak ilyen egyszerű gesztusokat visszahoznánk, hogy megpróbáljuk ugyanúgy szeretni egymást, mint annak előtte, és ezt ki is merjük fejezni. – fogalmazott a társulat vezetője, Borbély Viktória az előadás előtt.
Egy mosollyal, simogatással, öleléssel kifejezett szeretet nemcsak karácsonykor, hanem a hétköznapokban is fontos. A századelős darabokban természetes volt, hogy egy kisfiú vagy kislány a dadus ölében, akár ujját szopva, nyugodtan eltöltött egy estét. Manapság azonban, ha egy gyermek az anyja ölébe ül, gyakran az a reakció, hogy “menj játszani”, ezzel elkerülve az intimitást.
Ez a változás kiemeli, hogy a közelség és érzelem kifejezése egyre ritkábban jelenik meg a mindennapokban.” – foglalta össze a darab mondanivalóját Borbély Viktória, az előadás megálmodója.
A szövegkönyvet Viktória 18 évvel ezelőtt hirtelen ihlettől vezérelve pár nap alatt írta meg. A zenék keresése közben a jelenetek szinte maguktól illeszkedtek össze, ahogy a darab született. Az ötletek szabadon áramlottak, és a megfelelő zenék automatikusan jöttek, anélkül hogy külön keresni kellett volna őket. “Amikor valaminek meg kell születnie, és az égiek is úgy akarják, akkor az ember bármit tehet, a sorsot nem lehet megállítani; az adott dolog előbb-utóbb meg fog valósulni.” – mesélte a társulatvezető.
A november 29-i, szinte teltházas előadás a Covid környékén lett volna esedékes, de a lezárások miatt csak most tudták megvalósítani. Nem először játszották Bécsben, nyolc évvel ezelőtt már láthatta a CH közönsége a balettbetétekkel tarkított produkciót. Az előzetes jelentkezések alapján akár kétszer is meg tudták volna tölteni az érdeklődő kisgyerekek és szüleik az intézet dísztermét.
Bízunk benne, hogy nem kell újabb nyolc évet várni a következő előadásukra, és mielőbb viszontláthatjuk a vándorszínház tagjait!
Akár ez is tetszhet
