2022. február 24-én Oroszország hadműveletet indított Ukrajna ellen. Ez a legnagyobb hagyományos katonai konfliktus Európában a második világháború óta. A háború kitörésének híre, a meglévő globális nehézségek mellett óriási lelki teherként nehezedik a felnőttekre és a gyermekekre. A bécsi AMAPED Szentgróti Tündét (klinikai szakpszichológus) és Bősz Lillát (biztonságpolitikai szakértő) kérte fel, hogy csoportfoglalkozás keretein belül irányított beszélgetéssel segítsék a 11 éves és annál idősebb korosztálynak a háborús események feldolgozását.
Rólunk: A minap egy 6 év körüli kislány kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy háború van Ukrajnában. Amellett, hogy igyekeztem megnyugtatóan válaszolni, a beszélgetésünk nagyon elgondolkodtató volt. Mit tudunk elmondani egy ilyen pici gyereknek a háborúról?
Szentgróti Tünde: Nem tudom, hogy mennyire érthető egy 5-6 éves gyereknek a háború fogalma, azt viszont elmondhatjuk, hogy most a világban egy nagyon nagy veszekedés van és harc folyik, de – és ezt nagyon fontos hozzátenni – azon dolgoznak nagyon sokan, hogy ez a harc minél előbb befejeződjön. Mi, felnőttek ilyenkor egy egyfajta konténer funkciót látunk el, és nyugodtan kérdezzük a gyerekeket. Azok az érzelmek, amik megjelennek, azokat ne tagadjuk le, illetve őszintén mondjuk el, hogy bennünk ez milyen érzéseket vált ki.
Elmondhatom, hogy én is szorongok, de közben látja a gyermek, hogy nem árasztanak el engem ezek az érzések, ettől még teszem a dolgom, elvégzem a feladataimat. Ezeknek az érzéseknek van létjogosultsága, de ugyanakkor nem szabad, hogy elárasszanak és megbénítsanak minket. Nem szabad tabusítani sem, mert onnantól kezdve hiteltelenné válok a gyerek szemében és onnantól más dologgal sem fog megkeresni. A gyerekeknél mindig az a fontos, hogy amit éreznek, ahhoz verbálisan valamit hozzá tudjanak rendelni, és akkor ez egy történetté alakul. Ez a feldolgozásnak egy eszköze. Minél több teret engedünk a gyerek fantáziájának, minél kevesebbet tud a gyerek, annál több hiányzó információt fog kitölteni a fantáziájával, annál nagyobb esély van arra, hogy a szorongások növekednek. Természetesen itt is vannak különbségek, van amelyik gyereknek sokkal több információra van szüksége, valamelyiknek pedig kevesebbe is elég.
Bősz Lilla: Illúzió azt gondolni, hogy ha nem beszélünk róla, akkor ezt el lehet zárni a gyerekek elől. Amikor megkérdeztem a 9 éves fiamat, hogy ő hallott-e arról, hogy Ukrajnában valami történik, azt válaszolta, hogy persze, tudja, hogy ott háború van. Ekkor megkérdeztem, hogy van-e esetleg valami kérdése, amit ezzel kapcsolatban tudni szeretne. Azt gondolom, hogy a 6-10 éves gyerekek többsége már nyitottabb a világra. Otthon is, és az iskolában az osztálytársaktól is hallanak ezt-azt. Eljut hozzájuk, hogy itt most valami olyan dolog történik, amitől a felnőttek idegesek, és nekik sincsenek feltétlenül jó válaszaik. Nem véletlenül kezdtük azzal a beszélgetést, hogy a mi generációnk sem gondolta, hogy Európában egy ilyen szintű háború indul, ezért aztán a felnőttek is idegesek, ők is bizonytalanok, és ha mást nem is, de ezt biztos, hogy érzékelik a gyerekek. Én azt tapasztaltam, hogy az általános iskolás korosztálynak az a legfontosabb, hogy az ő kis mikrokörnyezetük biztonságban van-e. A fiamnak is az volt a kérdése, hogy Ausztriában fog-e valami történni. Szerencsére az iskolában a tanárral is beszélgettek ezekről a dolgokról, és a tanár megnyugtatta, hogy Ausztriában nem fog történni semmi. A 14 éves lányommal azonban egészen más mélységeiben beszéljük meg ezeket a kérdéseket, ő használ közösségi médiát, olvas híreket és ők is beszéltek erről az iskolában, és emellett ő is jön, ha valami kérdése van.
Szentgróti Tünde: A mikrokörnyezethez kapcsolódva kiemelném, hogy nagyon fontos, hogy a mindennapi szokások, rituálék nem boruljanak föl. Ha mondjuk vacsora helyett vagy közben a híreket nézzük a háborúról, az a gyermekben csak a szorongást növeli. Fontos, hogy lássák, hogy azok a kapaszkodók, amik máskor is ott vannak a napi struktúrában, azok ugyanúgy megvannak, de nem tagadjuk le az érzéseinket. Tesszük a dolgunkat, annak ellenére, hogy szorongunk.
Rólunk: Hogyan tudjuk magunkat megvédeni a rossz érzésektől?
Szentgróti Tünde: Beszélni kell erről otthon és megnézni, hogy konkrétan mit tudunk tenni. Lehet, hogy mi is el tudunk menni bevásárolni, hogy vigyünk nekik tisztálkodó szert, élelmiszert, tudunk esetleg otthon közösen egy gyertyát gyújtani, hogy kifejezzük az együttérzésünket. A piciknek azt tudjuk javasolni, hogy beszéljenek az érzéseikről, akár az iskolában akár otthon a szülőkkel.
Bősz Lilla: A 11 év fölötti korosztály már használ mindenféle applikációkat, használják a közösségi médiát, ahol nagyon sok ilyen tartalom van, és ettől megijedhetnek a gyerekek, mert az, amit a híradásokban a képekben látunk nagyon riasztó tud lenni. Sokkal riasztóbb, mint ha valakivel erről tudunk beszélni. A háborús események nagyon félelmetesek, és nagyon fontos, hogy ha valami ilyen tartalom szembejön, akkor arról tudjanak tanárral vagy szülővel beszélni, és ami még nagyon fontos, hogy ne osszák meg másokkal, ne ijesszenek meg vele másokat. Nekem biztonságpolitikai szakértőként feladatom az, hogy reggeltől estig ilyen típusú híreket, jelentéseket olvassak. Én sem nézek videókat vagy ilyen képeket. Elolvasom, hogy mi történik. A gyerekeim is rám szoktak szólni, hogy ha este azt látják, hogy még mindig olvasom, hogy foglalkozzak valami mással, és akkor magamba nézek és abba szoktam hagyni.
Rólunk: A mostani tizenévesek szülei nagyjából szintén 11-13 évesek voltak délszláv háború idején. Ez a mostani helyzet mennyiben különbözik a ’90-es évektől?
Bősz Lilla: Sokkal több információ eljut hozzánk, és itt most szándékosan nem azt mondom, hogy hír, mert a háborúnak része a háborús kommunikáció is, ezért nem feltétlenül igazak azok az információk, amik eljutnak hozzánk. Ezeknek az információknak egy része pontosan azzal a céllal készül, hogy bemutassa, hogy milyen brutális dolog az, hogy katonák harcolnak egymással, illetve nem csak katonák harcolnak egymással, és ezért nagyon fontos az, hogy valamilyen szinten védjük magunkat ezek ellen. Az ukrán elnök, – aki korábban színész volt, és a kommunikációs stábja is nagyon jó – nagyon hatékonyan tudja eljuttatni az üzeneteit a világban, míg a másik oldal betiltja a közösségi oldalakat és ezeket a csatornákat. A fiatalok körében így egy egészen más megítélés alá kerül a két oldal. Ez egy 21. századi háború, ami sokkal közelebbinek tűnhet.
Rólunk: A globális felmelegedés hatásai egyre egyértelműbben látszanak, egy hónapja tart a háború Európában és a COVID járvány is erősödni látszik. Hogyan tudunk ezekkel az elképesztő lelki terhekkel együtt élni, iskolába járni, dolgozni?
Szentgróti Tünde: A klienseimen azt látom, hogy a düh jelenik meg bennük azzal kapcsolatban, hogy végre lassan kijutunk már ebből a járványból, és most megint egy végeláthatatlan folyamatnak a kellős közepén vagyunk, ahol nem ismerjük ki magunkat. A 11 éves és az attól magasabb korosztálynál nagyon fontos, hogy tápláljuk bennük a reményt. A szülőknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak az a feladata, hogy fenntartsuk a reményt és azt mondjuk, hogy ennek a háborúnak is egyszer vége lesz. Pontosan még nem tudjuk, hogy mikor, de egyszer vége lesz, mert a legtöbb ember azon dolgozik, hogy ennek vége legyen.
Rólunk: Az AMAPED korábban már szervezett hasonló jellegű foglalkozást, akkor az álhírekkel foglalkoztak a gyerekek. Miért tartottátok fontosnak, hogy a háborúról is hasonló csoportbeszélgetést szervezzetek?
Mentsik Szilvi, az AMAPED vezetője: Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekeket nagyon mélyen tudja érinteni a hírekből és a közösségi médiából szerzett információ. Azok a nagyobb gyerekek, akik már találkoztak a háború fogalmával és valamennyire van fogalmuk arról, hogy ez mit jelent, ők jobban értik, hogy itt valami nagyon komoly dolog történik. Azt gondoljuk, hogy egy ilyen jellegű irányított beszélgetés sokat tud segíteni a feldolgozásban.
Kis-Bocz Erika, pedagógus: A csoportfoglalkozás megtervezésénél nem az volt a kiindulópont, hogy információáradattal terheljük a gyerekeket, hanem hogyha kérdésük van, akkor olyan személyektől kapják meg a válaszokat, akik ehhez értenek. Lilla biztonságpolitikai szakértőként tudott válaszolni, Tündét pedig azért kértük fel, hogy egy kicsit ennek a lelki oldalával is foglalkozzunk, és egy ilyen egyórás foglalkozás végén a gyerekek kicsit megerősödve mehessenek haza. Mivel kisebb körben beszélgettünk, ezért mindenki szóhoz jutott, elmondhatták a véleményüket, gondolataikat, és így le tudtuk kerekíteni ezt a kérdést azzal, hogy egy kicsit ránéztünk, hogy honnan lehet erőforrást keríteni ezekben a hetekben, napokban. A csoportos foglalkozásnak az az előnye, hogy mindenki belerak valamit, és nekem az az érzésem, hogy a gyerekek nem csak azt vitték magukkal, amit Tünde és Lilla mondott, hanem azt is, amit a többiektől hallottak, és össze tudták rakni egy kicsit a különböző nézőpontokat is.
Akár ez is tetszhet
