Március 18-án a SVUNG – Bécsi Magyar Színház bemutatta a magyar kortárs irodalom talán legvitatottabb mesekönyvének színpadi adaptációját. A Meseország mindenkié című bábelőadásról szóló korábbi cikkünkben kicsit körüljártuk a könyv keletkezésének és fogadtatásának történetét. Kiderült, hogy a mesekönyv kiadói legmerészebb álmukban sem számítottak ekkora figyelemre, és ha egy magyar parlamenti képviselőnő nyilvánosan azt le nem darálja, akkor nem is valószínű, hogy tudnánk a létezéséről. Főleg itt, a Lajtán túl, ahol a másság elfogadásának kérdése nem különösebben képezi a mindennapi politikai és közéleti viták részét. Magyarországon azonban ez a téma olyannyira aktuális, hogy a bemutatóra két budapesti vezető hírportál is küldött stábot, talán azért is, mert a gyermekvédelmi törvény értelmében ezeket a meséket csak a 18. életévüket betöltött nézők tekinthetik meg. Ami azért valóban nem mindennapi helyzet.
E sorok írója, személyes érintettsége ellenére azonban (főként a magyarországi elfogadás hiánya miatt szivárványcsaládjával Bécsbe költözött, szabadidejében a SVUNG technikusaként működő emberként) a továbbiakban a Meseország mindenkié előadást bábelőadásként, és nem pedig az aktuálpolitikával átitatott megosztó témaként tárgyalja.

A Pygmalion színpadán a SVUNG-bábtagozat által bemutatott korábbi darabok is érzékenyítenek. A Paprika Jancsi, a Pinokkió, A nagyhatalmú egérke mind hordoz egy-egy üzenetet, amit a nézők (kicsik és nagyok egyaránt) vagy értelmeznek és magukkal visznek, vagy nem. Egy dolog biztos, a SVUNG alkotói (és ezt szintén személyes tapasztalat alapján bátran leírható) tudásukhoz és képességeikhez mérten, ismét a legjobbjukat nyújtották, amit az eddigi két előadás közönsége vastapssal fogadott.
A szünettel együtt közel másfél órás játékidő 3 darabból épült fel. Az első bábelőadás egy kisnyúlról szólt, aki a megszokottól elétrően 3 füllel született. A neve, ebből kifolyólag Trivadar lett. A szülei így is nagyon szerették őt, de voltak az erdő lakói között olyan hangadók, akik szerint ez így nem helyénvaló. A gyerekeknek tervezhető maximális játékidő szorításában felvázolt cselekményszál végül oda vezetett, hogy nem csak, hogy helyénvaló, de bizonyos helyzetekben még az erdei társadalom hasznára is szolgáló másság rendben van. Boldog vég és nagy taps. Ezután következett Az elrabolt királykisasszony története, ami egy olyan királykisasszonyról szól, aki nem szeretne megházasodni, sőt úgy igazából szerelmes se szeretne lenni. Az ő kiszabadítására siető érzékeny és inkább varrogató, mint kardvívó királyfi, illetve a minden gyermekszívet elrablóan cuki sárkány barátságának története szintén boldogsággal ér véget.
Fotó: Csomor Lilien
A két klasszikus értelemben vett bábelőadás után egy rövid szünet következett. A felszolgált ropik és színes italok az utolsó darab buli hangulatára hangolták a közönséget. A Légy szerencsés, Batbaján! szintén bábelőadásként indul, ám a történet felénél megtörténik a csoda: a színészek előlépnek a paraván mögül, sőt még hangszert is ragadnak, nem is akárhogyan! A főszereplő roma meleg fiú, Batbaján figuráját alakító Feig Simon Zakariás klasszikus gitártudásának, bájos énekhangjának és a színpadon őt elbűvölő Naim Tichiti csodálatos hegedűjátékának varázsa érzékeny és felemelően szép véget adott az előadásnak.
A homoszexualitás, és a bármilyen másság elfogadásának témaköre gyerekszemmel semmivel sem nehezebb, mint Pinokkio, vagy a Nagyhatalmú egérkében bemutatott oroszlán személyiségfejlődésének kérdése. A premierelőadás közönsége túlynomórészt felnőttekből állt, a második előadáson viszont már majdnem többen voltak a gyerekek mint a felnőttek. A bécsi közönség úgy tűnik, megnyugodhat, a színházban “békén hagyják a gyerekeket” szórakozni, és remélhetőleg a következő előadásokon, csak úgy, mint a többi bábszínházban, majd több lesz a gyerek, mint az értük aggódó felnőtt.