Bencze Mariann október közepén ledobta az atombombát: két nap különbséggel hívta el az #itthonotthon programsorozatba Márfi Márk és Für Anikó előadását, a Lassant, illetve Kulka Jánost és Gyárfás Dorkát. Két teljesen különböző este volt, mégis, mintha közük lett volna egymáshoz.
Lassan telik
Márfi Márk két éve szeptemberben már járt Bécsben, akkor a Telik című monodrámájával. Saját írás, a saját életéről, családjáról: ez volt Márk szakdolgozata a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A pandémia alatt írta, otthon, Vas megyében, a családi pulykafarmon. Előadás lett belőle, hogy ne csak egy bőrbe kötött szöveg legyen a többi száz szakdolgozat között. A családja eleinte nem vette jó néven, hogy ennyire valóságosan ír róluk, és ezt mindenki látni fogja. Úgy érezték, „kiteregeti a szennyest”. Aztán megbékéltek vele. Az előadás azóta majdnem százszor ment, létezik belőle komplex színházi nevelési előadás verzió, valamint közönségdíjas lett 2024-ben a Városmajori Színházi Szemlén.


A mostani előadás a Lassan címet viseli, és folytatása (vagy előzménye, ahogy vesszük) a Teliknek. A történet középpontjában egy anya és a fia áll – két ember, akik hosszú ideje halogatnak egy fontos beszélgetést. A színésszé lett fiú hazalátogat a fővárosból, visz magával egy színházi szövegkönyvet, amelyet ő írt, és megkéri az édesanyját, hogy olvassák össze. A darab egy anya-fiú beszélgetésről szól, hamar világossá válik, hogy őróluk, kettejükről. A mondatok egy idő után összecsúsznak a valósággal, és a két ember elkezd egymással beszélgetni az addig kimondatlan dolgokról. Szinte kikényszerítik egymásból, hogy mondják ki, amit eddig nem akartak, nem mertek, vagy nem jutott eszükbe. Egy idő után nehéz szétszálazni, hogy mely mondatokat olvassák a szövegkönyvből, és melyek a saját reflexióik. A játéktér, egy két méter átmérőjű forgószínpad bezárja őket ebbe a világba, de időnként megmozdul, mérhetetlenül lassan tesz egy vagy két kört. A fiú tud csak belőle kilépni, az anya benne marad, és végül mindig ugyanoda tér vissza.

A fiút maga Márfi Márk, az anyát Für Anikó játssza. Az előadás utáni beszélgetésből kiderült, hogy Márk egyáltalán nem így tervezte, nem akarta újra ő játszani saját magát. „Szerettem volna eltartani magamtól, bebizonyítva a hozzátartozóimnak, hogy ez egy dráma, ami megállja a helyét, és két színész el tudja játszani, szóval nem az én életem, és nem az ő életük.”
Csak aztán mégis így alakult. Für Anikóval egy filmforgatáson találkoztak, és nagyon jókat beszélgettek, miután kiderült, hogy mindkettőjüknek van Vas megyei kötődése.
Anikó elmondta, egyáltalán nem volt cél, hogy olyan legyen, mint Márk anyukája, mégis, miután olyanok is látták, akik ismerték őt, azt mondták, nagyon sok mozdulatában, hangsúlyában emlékeztette rá őket. „Ez az írott anyagból, és az én spájzomból tevődik össze. Én csak magamból tudok felépíteni egy kapott karaktert. Ha nem így tennék, akkor rögtön kibukna, hamisan szólna. Nem azt játszom el, hogy milyen az ő anyukája, de, mert jól van megírva, óhatatlanul olyan leszek, az én személyiségem különböző részeiből összerakva.”
Ez volt a harmincadik előadás, az alkotók meg is ünnepelték. Most készül a trilógia harmadik része, a Tovább. Februárban lesz a bemutató. Remélem, az is eljut majd Bécsbe.

„Kizártam a színházat”
Két nappal később Kulka János és Gyárfás Dorka érkezett a L’office-ba, hogy a Kulka című könyvről beszélgessenek. A Kossuth-díjas színészt a Corvina Kiadó kereste meg a könyv ötletével, ő pedig Gyárfás Dorkát ajánlotta ennek megírására, mert eszébe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt egy nagyon jó interjút készített vele. Ahogy a beszélgetésből kiderült, azért mind a ketten megijedtek a feladattól. Gyárfás Dorka azért, hogy vajon képes lesz-e megírni úgy, hogy ne egy puszta színészportré legyen, hanem jelenjen meg Kulka drámája a maga mélységében és fajsúlyában, Kulka János pedig azért, hogy képes lesz-e végigjárni azt az életét, ami már nincs.

A színész 2016 áprilisában kapott sztrókot. Az életét megmentették, de mindent újra kellett tanulnia. Afáziával él, ami azt jelenti, hogy nehezen fejezi ki magát. Ott van minden hátul a fejében, a gondolataiban, de beragadnak a szavak, képtelen őket kimondani. Kiválóan beszélt franciául és angolul, ez mára teljesen eltűnt, mint ahogyan a több lemezre való dalait sem tudja elénekelni.
A könyv nem hagyományos életrajz. Időrendi, de mégis tematikus szerkezetet követ. Gyárfás és Kulka együtt járták be János életének legfontosabb helyszíneit, és minden fejezethez választottak egy kísérőt, aki valamiért meghatározó ember volt Kulka életében. Így megszólal a könyvben a nővére, Janina, Fekete Ernő, Csákányi Eszter, Falusi Mariann. Jártak a csecsemőotthonban, ahol az élete kezdődött, aztán Szegeden, ahol a gyerekkorát töltötte, a Müpában, a Színházintézetben. Csak a színházakban nem. Egyetlenegyben sem, ahol valaha játszott. Még a Katonában sem. „Ösztönösen kizártam a színházat. Távol vagyok.” – indokol. Nehezen beszél, rövid mondatokban, lassan, sűrűn. Dorka kisegíti, pontosan látja és érzi, hogy mikor kell helyette beszélni, és mikor elég csak egy-egy szóval továbblendíteni a mondatot. De a humora a régi, vág az esze, lecsap minden labdát. Aztán belejön, sztorizik. Elmeséli például, hogy amikor beválasztották a Nemzet Színészei közé, nem a Nemzeti Színház igazgatója (Vidnyánszky Attila) hívta föl a hírrel, hanem Molnár Piroska. Ilyen még nem fordult elő a díj történetében. Aztán később, Tordy Géza halála után már ő is benne ült a bizottságban, amikor szavazni kellett az új tagról. Akkor találkozott Vidnyánszkyval. Így meséli: „Elmentem a Nemzeti Színházba szavazni. Azóta soha nem voltam. A portás kérdezi: Maga ki? Kulka János vagyok. Ja jól van, tessék. Harmadik emelet, igazgatói iroda. Ott ül a titkárnő, Hosszú Marcsi, még mindig ő az. Szavazás volt. Másfél óra. Bonyolult. Elköszöntem, sziasztok, sziasztok, sziasztok. Valaki megkocogtatta a vállam. Visszafordultam. Ő volt, Vidnyánszky. Jaj, várjál. Jánoskám. Bocsánatot kérek. Mondom: Attila, sztrókos vagyok. Mondd mégegyszer! És kétszer bocsánatot kért…”
Kulka János mindezek ellenére játszik. Olyan szerepeket, amikben keveset, vagy egyáltalán nem kell beszélni. A tekintete, a jelenléte ugyanolyan erős.
S hogy mi köze volt egymáshoz a két estének? Hát a szavak. Az elfojtásból vagy tehetetlenségből kimondatlan szavak.
A beszélgetések visszahallgathatók a KultPult oldalán.
Kiemelt kép: Simándi Nóra & Kultpult
























