Egyszerre jelentett örömteli meglepetést és egy régóta tartó várakozás beteljesülését, amikor a Svéd Akadémia 2025. október 9-én bejelentette, hogy a magyar Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A szerző műveiről, a díj jelentőségéről, az életmű súlyáról kérdezzük Szegő Jánost, aki a Magvető Kiadónál Krasznahorkai regényeinek szerkesztője. Krusovszky Dénes interjúja.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Krasznahorkai László, a második magyar irodalmi Nobel-díjas író arról beszélt Stockholmban, hogy „eredetileg a reményről” kívánta megosztani a gondolatait a hallgatósággal, csakhogy, mondta, „a remény nálam éppen végleg kifogyott”. Beszéde végén viszont mégiscsak arra utalt, hogy talán a reményről is sikerült mondania valamit. Ebből a talányos szövegből is mintha az írói életmű két kulcsfogalma – remény és reménytelenség – visszhangozna a legerősebben. Te, mint könyveinek szerkesztője, hogy látod ezt?
Szegő János: Ezek a fogalmak ebben a folyton mozgó, már-már örökmozgó epikai térben mindig viszonyítva léteznek, egyfajta általános relativitásban. A beszéd utolsó részének berlini jelenete, a szinte kimerevített mélyvalóság a földalatti peronján ennek kapcsán az azonosulás kérdését, sőt problémáját veti fel. Kivel azonosulunk, kivel vállalunk szolidaritást? A dolgát a peronon végző, azaz normákat éppen áthágó klosárral vagy a rendet képviselő, azt megőrizni szándékozó rendőrrel. Bár amikor kiderül, hogy a törvény betartásához bizony meglendül az a gumibot is, az épphogy feladja a leckét az azonosulással. Csodálatos elbeszélőképességével átsvenkel az egyik figurából és figuráról a másikra, majd vissza, az olvasó viszont, ha egy kicsit is lemarad vagy a részletekbe belefeledkezik, akkor egyszercsak a két tudat között találja magát. Mind the gap – ha már egy földalatti jelenetben vagyunk.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Köszönőbeszédében a szerző megemlítette kiadóit, fordítóit is. Te évek óta együtt dolgozol vele az új műveken, ilyenkor egy szerkesztő mennyire tudja sajátjának is érezni ezt a világraszóló elismerést?
Szegő János: Elsősorban mint régi Krasznahorkai-olvasó érzem magam megszólítva, aki még egyetemistaként kezdte el visszaolvasni magát és aztán az Északról hegy… óta egyidőben halad a művekkel, a hősökkel és akinek az a kitüntetett szerencséje, hogy a magyar könyvei szerkesztője lehet immár több mint tíz éve. Ha őszinték akarunk lenni, márpedig legyünk azok, akkor ebben a háttér-láncban a nagyszerű műfordítók érdeme a múlhatatlan. A szerző számára fontos és visszatérő hajó-metaforával, ők azok, akik révén ezek a művek immár a nyílt vizeken vannak. És ne feledkezzünk el Zsámboki Máriáról, Krasznahorkai és Esterházy Péter egykori szerkesztőjéről. Saját tapasztalataimról tudok csak beszámolni: Krasznahorkai annyira egyben látja és egyben tartja a műveit, hogy szerkesztőként a feladatom leginkább az első olvasó felelőssége és felelősége, azt hiszem az az olvasat vagy interpretáció, ami utána – egyeztetve a szerzővel – megjelenik a fülön és az ismertetőkben fontos az írónak. A munka további része aprómunka, lásd még a révkalauz boldogsága.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: A magyar nyelv fontosságáról is többször beszélt már Krasznahorkai, és a stockholmi díjátadón is köszönetet mondott a magyar nyelvnek. Te hogy látod, egy adott szerző elismerése kivetíthető az ugyanazon a nyelven születő irodalom egészére is? Legalábbis egy a magyarhoz hasonló kis nyelv esetében?
Szegő János: Nagyon fontos kérdés. Részben egyetértek veled: ezt a díjat nem a magyar irodalom egésze, hanem konkrétan Krasznahorkai László kapta. Jó fogalom a kérdésedben a kivetítés, mert van egy sajátos lélektani zöngéje is. Ahogy Kertész esetében is első pillantásra a magányossága és izoláltsága volt az evidens, úgy Krasznahorkai életműve is meglehetősen szigetszerűnek mutatkozik. Ám ahogy Kertész Imre kapcsán felmerült személyes kedvence Krúdy Gyula, a mindig idegen és egzotikus Szomory Dezső és főleg Szép Ernő hatása, elsősorban az Emberszag, de talán még az Ádámcsutka is, úgy Krasznahorkai szövegvilága, motívumrendszere erősen kapcsolódik Vörösmarty Mihály komor és tragikus költészetéhez (a Kegyelmi viszonyok halálnovellái), a már említett Krúdy regisztereihez és láthatatlanul vagy éppen hallatlanul finom és rafinált szólamváltásaihoz, vagy Hajnóczy Péter radikalizmusához. Legújabb szatirikus műveiről pedig még Mikszáth elbeszélői kedélye is eszembe jut.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Ugyanakkor a magyarországi visszhangok – hogy is mondjam – vegyes mivolta mintha a társadalmi, kulturális működésünk sajátos polarizáltságára is ismét felhívná a figyelmet. De mintha ezt Krasznahorkai előre meg is írta volna újabb, meglehetősen ironikus, szarkasztikus regényeiben.
Szegő János: Részben ez is látható lett, de az is, hogy Krasznahorkai és az ő két nyolcvanas években írt regénye (Sátántangó, 1985; Az ellenállás melankóliája, 1989) még egy sokkal egységesebb, ugyanakkor eredendően plurális értelmiségi közegbe érkezett meg. A régi Mozgó Világ szerzői és a nyolcvanas évek fiatal magyar irodalma 1990 után sokfelé szakadt: jobbra, balra, középre. A Nobel-díj utáni hetekben úgy láttam, hogy ennek az egykori eleven közegnek még ma is élő tagjai mind a maguk vérmérséklete szerint értékelte ezt a fejleményt. Tehát az általad említett vegyességbe bejátszott ez is. Olyan véleményt, hogy ezt érdemtelemül kapta volna, nemigen láttam. Olyan dohogást ellenben igen, hogy kik miatt kapta meg mégis és hogy a kezdetekhez képest milyen kompromisszumokat kötött. Ezen az íven a maroknyi antiglobalista és világ-rendszerkritikus újbaloldali hangok és a régivágású, tehát még írni és olvasni is tudó szélsőjobb fórumok egész közel kerültek egymáshoz. Az külön pikantéria, hogy a nagy hazatérésregénye (Báró Wenckheim hazatér, 2016) óta Krasznahorkai előszeretettel ír pszeudo-jelleggel a magyar nyilvánosságról, vagy épp saját nevét adja kölcsön regénye hőseinek.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Szokás arról beszélni, hogy Krasznahorkai nehéz szerző. Ez a képzet afféle legendaként fonódik rá az életmű olykor nagyon különböző darabjaira is. Valóban nehéz lenne őt olvasni? És ha igen, akkor baj-e, ha egy szöveg nagyobb együttműködést vár el az olvasóitól?
Szegő János: Újabb könyvei kifejezetten könnyen engedik be az olvasót. A Sátántangó és az Ellenállás sűrű szövete valóban megköveteli a figyelmet, hogyha ráhangolódunk, akkor már együtt tudjunk menni a szöveggel. Ráadásul a Sátántangót nem a hosszúmondatok teszik valamelyest is nehézzé, hanem a szöveg intenzitása, plaszticitása és komplex mivolta. Ott minden szónak külön domborzata van. A hosszúmondat, ami épp az Ellenállástól lesz a védjegye, egy idő után könnyíti is az olvasót, akár egy jól beállított tempomat segíti a kényelmes haladást. Az, hogy egy szépirodalmi szövegre, ami mégiscsak nyelvi esemény, figyelni kell évezredekig mintha evidens lett volna és nem gondot, hanem éppen örömöt okozott.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Szerkesztőként egyébként változik akár akaratlanul is az ember hozzáállása az elé kerülő szöveghez, amiatt, hogy az immár egy Nobel-díjas szerzőtől érkezett?
Szegő János: Nem szeretném megúszni a választ, de én már egy ideje úgy olvastam őt, mint aki Nobel-díjas. A díj utáni első beszélgetéseinknél inkább arra kellett figyelnem, hogy ez az euforikus öröm és tétova szemérmes megilletődöttség ne változtasson a személyes hozzáállásomon. Hogy ugyanonnan tudjuk folytatni a mi saját hosszúmondatainkat.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: A díj kapcsán gyakran felmerült a kérdés, de talán nem haszontalan ismét elgondolkodni rajta, hogy ha valaki most kezdi az ismerkedést Krasznahorkai László írásművészetével, honnan érdemes próbálkoznia, a korai vagy a kései művek, a kispróza vagy a regény irányából, a magyar illetve európai témák, vagy talán az ázsiai fókuszú írások felől?
Szegő János: Több olvasóval is találkoztam, aki épp a végéről kezdte és A magyar nemzet biztonsága volt a belépési pont. Ebben kisebb formában benne van az életmű megannyi nagy témája és felépítésében is meglehetősen akadálymentes. Aki rövidebbel akar kezdeni, annak ajánlom a Seiobo remek művésznovelláit. Nekem nagy kedvencem a Herscht, az egy igazi nagyregény, de nagyon lehet vele menni. És ott van a csodálatos kezdés. A Sátántangó, amire már megkaphatta volna a Nobelt, vagy a Kegyelmi viszonyok novellái vagy a gyönyörű című Az ellenállás melankóliája.
Akár ez is tetszhet
