Az Ausztriában élő magyarok körében van egy pillanat, ami szinte mindenkinek ismerős. Ülünk a kocsiban az autópályán, vagy nézzük a tájat a Railjet ablakából, és amint átlépjük a határt, meglátjuk a magyar nyelvű táblákat, valami megmozdul a mellkasunkban. Ebben a pillanatban mintha elpárologna az osztrák bürokrácia, az ausztriai lét furcsa kiszámíthatósága, vagy a nyelvi akadályok miatti mindennapi mikrostressz. Iránytű, Szabó-Héger Zsófia rovata.
Amikor külföldön élünk, a pszichénk folyamatosan egyensúlyozni próbál a beilleszkedés kognitív terhe és a gyökereink megtartása között, emiatt sokan hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni mindent, amit a magyarországi lét utáni vágyakozásként azonosítunk. Pszichológiai szempontból azonban óriási, sőt, sorsfordító különbség van aközött, hogy valódi honvágyat érzünk, vagy pedig a hazaút romantizálásának (a múlt és az otthon megszépítésének) kognitív torzításába estünk bele. Ha ezt a kettőt összekeverjük, olyan döntéseket hozhatunk – például egy elhamarkodott költözést –, amelyeket később komoly belső krízisként élhetünk meg.
A honvágy: az identitásunk gyökérvesztése
A honvágy nem egy múló hiszti, és nem is egyszerű szomorúság. A klinikai szakirodalom a honvágyat egyfajta gyászreakcióként kezeli, melynek hátterében mély evolúciós és neurológiai folyamatok állnak.
- A predikciós kódolás sérülése: Az agyunk alapvetően egy mintázatfelismerő gép, amely korábbi tapasztalatok alapján folyamatosan próbálja megjósolni a környezet várható ingereit, reakcióit. Magyarországon pontosan tudjuk, hogyan reagál a postás, mit jelent egy hangsúly a boltban, vagy milyen íze van a túrónak; ennek oka, hogy az emberi idegrendszer mélyen „beágyazódik” abba a fizikai és ingerkörnyezetbe, ahol nevelkedik – ezt nevezzük szenzoros otthonosságnak. Ausztriában ez a finomhangolt rendszer felborul. Még ha jól beszéljük is a nyelvet, a kulturális kódok (a szigorúbb privát szféra, az osztrák tárgyilagosság stb.) folyamatos éberségre kényszerítik az idegrendszert. Ez a nonstop háttérzaj, a „készenléti állapot” szüli a honvágyat: a vágyat egy olyan környezet után, ahol az agyunknak nem kell folyton fordítania és elemeznie.
- A szociális háló hiánya: A honvágy elsősorban a megosztott élmények hiányáról szól. Azokról a barátokról, akiknek nem kell elmagyarázni egy 20 évvel ezelőtti poént, és arról a családi háttérről, amely fizikai valójában nyújt biztonságot.
- Fizikai tünetek: A honvágy bizonyos esetekben okozhat olyan komoly szomatikus tüneteket is, mint alvászavar, gyomorpanaszok, koncentrációs nehézségek és egyfajta tompa, tartós melankólia, akár depresszió.
A honvágy érzése és a testi tünetek megjelenése a jelenlegi valóságunk hiányosságaira mutat rá, és arra figyelmeztet, hogy az integrációs folyamatunk még nem fejeződött be, vagy a társas szükségleteink még nem találtak kielégülésre az új hazánkban.
A hazaút romantizálása: a psziché védelmi mechanizmusa
A magyar környezet, a magyar városok, közösségek és az emberi interakciók dinamikája teljesen más ritmust követ, mint az osztrák. Az ausztriai környezet vizuális fegyelmezettsége, a kirakatok rendezettsége, a Ruhezeit (csendesidőszak) betartása, az osztrák emberek másfajta viselkedési dinamikája ingerszegénynek tűnhet a magyar tempóhoz szokott léleknek. Egy idő után a psziché ezt a hiányt elkezdheti „otthoni képekkel” betölteni, ez a fajta érzékszervi éhség pedig oda vezet, hogy elkezdjük romantizálni a hazautat. Agyunk a feszültségcsökkentés érdekében felerősíti a magyarországi hangok, illatok és képek emlékét, miközben az osztrák valóságot szürkébbnek, ridegebbnek mutatja számunka. Ez a típusú szépítés azonban egy olyan kognitív torzítás, amely során magyarországi helyszíneket, állapotokat és eseményeket pozitívabbnak értékelünk, mint amilyenek valójában voltak/vannak. Amikor ausztriai magyarként romantizálásáról beszélünk, akkor egy nagyon specifikus belső mozi indul el: „Otthon mindenki sokkal közvetlenebb. Az embereknek van lelkük, nem csak a szabályoknak élnek. Ott a nyári estéknek más illata van, a barátok ráérnek, és az életnek van egy utánozhatatlan, magyaros ritmusa.” Ez a kép azonban többnyire csak egy illúzió. Miért hozza mégis létre az agyunk?
- Menekülés a jelen stressze elől: Amikor az osztrák munkahelyünkön éppen egy bonyolult projekt miatt stresszelünk, vagy úgy érezzük, hogy az osztrák kollégák távolságtartóak velünk, az idegrendszerünk ezt a helyzetet fenyegetésként és elszigeteltségként éli meg, az agyunk pedig azonnali dopaminlöketre vágyik. Ezt úgy éri el, hogy előhúz a memóriánkból egy idealizált képet a magyarországi létről. Természetesen nem egy problémás NAV-ügyintézésre vagy a kórházi várólistákra fog emlékezni, hanem a Balaton-parti lángosozásra és a baráti sörözésekre.
- A „turista-effektus” csapdája: Amikor visszalátogatunk Ausztriából egy hosszú hétvégére vagy szabadságra, nem a szürke hétköznapokat éljük meg. Van nálunk elég pénz (sőt, gyakran euróban, nem is forintosítva), nem kell másnap reggel 8-kor megjelenni a gyárban vagy az irodában, a család és a barátok pedig különleges alkalomként kezelik az érkezésünket. Ez egy sűrített, mesterséges valóság. A hazaút romantizálása során ezt a feszültségmentes, ünnepi állapotot vetítjük ki a teljes magyarországi rögvalóságra, az agyunk pedig ezt önkéntelenül is úgy kódolja: „Ilyen lenne az életem, ha visszaköltöznék.”
Mi történik akkor, ha a hazaút romantizálása állandósul, és nem kezeljük tudatosan? A pszichológia ezt a jelenséget belső exilnek vagy pszichés emigrációnak nevezi. Ez az az állapot, amikor valaki fizikailag Ausztriában él, dolgozik és fizeti a számláit, de mentálisan és érzelmileg teljesen otthon maradt. Ez a működési mód rendkívül veszélyes a mentális egészségre, mert egyfajta érzelmi bénultságot okoz, amelynek jól felismerhető fázisai és tünetei vannak.
A belső exilben élő ember mindent, ami osztrák, automatikusan elutasít vagy kritizál, míg mindent, ami magyar, kritikátlanul felmagasztal. A bécsi szomszéd nem azért nem köszön hangosan, mert fáradt, hanem „mert az osztrákok ilyenek”. A stájer kolléga nem azért precíz, mert ez a feladata, hanem „mert robotok”. Ez a projekció megvédi az illetőt attól, hogy szembe kelljen néznie az esetleges saját beilleszkedési kudarcaival vagy magányával. Az ilyen személy élete folyamatos várakozássá válik: a következő hosszú hétvégéig, a nyári szabadságig, a karácsonyi hazautazásig. A jelen pillanat, az osztrák mindennapok áthidalandó, bosszantó akadállyá válnak, ennek eredményeképpen az illető nem fektet energiát az osztrák kapcsolatokba, nem tanulja meg mélyebben a nyelvet, és nem fedezi fel a környezetét. Valójában két szék között a pad alá esik: otthon már vendég, kint pedig örök idegen marad.
Honnan tudjam, hogy mit érzek?
Rendkívül fontos, hogy képesek legyünk különválasztani ezt a két állapotot, mert egyáltalán nem mindegy, mit üzemeltetünk magunkban, és arra mi lehet a megoldás.
- A valódi honvágy fókuszában mindig valóságos hiány áll: az ismerős emberek, a nyelvi könnyedség és a kulturális otthonosság hiánya. Ezzel szemben a hazaút romantizálásakor a fókusz egy ideális, problémamentes világ képére helyeződik át, amely valójában sosem létezett.
- Az idősíkokat tekintve is teljesen másról beszélünk. A honvágy a jelenhez kapcsolódik („most magányos vagyok ebben a bécsi lakásban”), míg a romantizálás gyökerei a múltba nyúlnak vissza, de a jelenben fejtik ki a hatásukat („akkor, régen minden sokkal jobb volt, most is erre vágyom, biztosan így lenne most is”).
- Más a kiindulási pont is: a honvágyat az ausztriai kapcsolati háló hiánya és a beilleszkedési folyamat elakadása táplálja, míg a hazaút rózsaszínre festését szinte mindig az osztrák környezetben megélt stressz, fáradtság vagy kudarcélmény váltja ki, ami elől az agyunk egy biztonságos fantáziavilágba menekül.
Hogyan legyek jól? – stratégiák a belső egyensúlyhoz
Mit tehetünk, hogy ne váljunk a saját elménk illúzióinak áldozatává, de közben ne is nyomjuk el a gyökereink iránti valós szeretetet?
- „Valóságellenőrzés” (reality check) alkalmazása: Amikor elönt a vágy, hogy mindent feladj és hazaköltözz, mert „otthon minden jobb”, koncentrálj egy racionális listára. Ne csak a szépet idézd fel, hanem a februári szürke kedd reggeleket is a költözésed előtti időszakból. Emlékeztesd magad azokra az okokra, amiért anno meghoztad a döntést, hogy Ausztriába jössz. Ez nem a szülőfölded leértékelése, hanem az egyensúly visszaállítása a fejedben lévő rózsaszín mozi és a valóság között.
- Gyökeret ereszteni Ausztriában: A romantizálás és a honvágy legjobb ellenszere nem a menekülés, hanem a megérkezés (ebben egyformán működnek). Amíg Ausztriára csak úgy tekintesz, mint egy ideiglenes állomásra, ahol „pénzt keresel”, az idegrendszered nem fog ide kapcsolódni. Keress helyi közösségeket (akár osztrák, akár magyar klubokat), alakíts ki olyan saját rituálékat, amelyek Ausztriához kötnek (egy kedvenc kávézó, egy állandó túraútvonal stb.), varázsold az ausztriai lakásodat valódi otthonná, ne csak egy bútorozott szállássá.
- Engedd meg magadnak a vágyakozást bűntudat nélkül: A honvágy természetes érzés. Teljesen rendben van, ha hiányzik a hazai íz, a magyar szó, a humor vagy a család; ezeket nem elfojtani kell, hanem integrálni. Ha szomorú vagy, hallgass magyar zenét, főzz egy jó pörköltet, és hívd fel a barátaidat videócseten. De tudj különbséget tenni aközött, hogy most azonnal csomagolnod kell-e, mert tényleg visszavágysz a magyarországi hétköznapokba, vagy ez az érzés a szereteted jele, nem pedig egy feltétlen egy parancs a jövőd megváltoztatására.
- Fogadd el, hogy minden verzió lehet jó: Ami másnak jó, az nem biztos, hogy neked is, és fordítva; amit te érzel és amit te tennél, nem biztos, hogy másnak is megfelelő megoldás. Tudd elfogadni, ha valaki valóban érzi a késztetést, és vissza szeretne költözni Magyarországra (és meg is teszi), de ez nem azt jelenti, hogy ez a te utad is. És az is teljesen rendben van, ha te mész, más pedig nem érzi/nem érti, hogy miért teszed, ő pedig marad, mert itt van otthon. Bár ausztriai magyarként úgy tűnhet, mind hasonló cipőben járunk, valójában mindenkinek más a múltja, mások a lelki csomagjai, mások a jelen körülményei – engedd meg magadnak azt, hogy te azzal légy, ami a tiéd.
Az élet egyik legfontosabb felismerése az, amikor rájövünk, hogy visszaút nem létezik sem időben, sem térben. Az idő sehol állt meg, a helyszínek, kapcsolatok, érzések, emberek változnak, mi sem vagyunk ugyanazok, akik voltunk 5-10-20 éve, de azok sem, akik két hete voltunk. Az élet egyetlen állandó tulajdonsága maga a változás, és ha épp nem vagyunk jól, leginkább azt érdemes megkérdezni magunktól: Mi hiányzik most valójában? Egy hely vagy a biztonságérzetem? Ha képesek vagyunk megkülönböztetni a megszépített illúziókat a jelen valós szükségleteitől, akkor a döntéseinket nem a fájdalom, hanem a jövőre vonatkozó tudatos tervezés fogja irányítani. Mert a boldogságunk kulcsa nem az irányítószámunkban van, hanem abban, hogy bárhol is vagyunk a világon, képesek legyünk békében élni önmagunkkal.
Szöveg: Szabó-Héger Zsófia
Kiemelt kép: pexels-duawalidd, fotó: pexels-aysin
