„Az egész művészetet indexre tehetné a Vatikán”

Bécsbe látogatott Röhrig Géza Kossuth-díjas színész, költő, az Oscar-díjas Saul fia főszereplője, és az idén nyolc Oscarra jelölt Marty Supreme egyik szereplője. Az apropót a nemrég megjelent semmike-dalok című verseskötet adta. A költővel Blaskó Katalin beszélgetett, és megismerhettünk néhány verset is.

Az egész kötetet egy történetként lehet olvasni: a semmike nevű szereplő táncol a szereplíra és az alanyi líra határán, bár a költő a beszélgetés elején sietve leszögezi, hogy semmike személye nem megfeleltethető egy az egyben az ő személyével.

A versek lineárisan egy élettörténetet adnak ki a születéstől a halálig. Exponálnak, felnagyítanak egy pillanatot, helyzetet, érzést semmike életéből. A címek adják a támpontot, mind semmikével kezdődik: semmike nem remél, semmike nyafog, semmike kilép az örökbefogadásból, szipuzik, boldog, szakít, fáj, megtér, öregszik, és néha valahány éves is, így nagyjából el tudjuk helyezni, hogy mely életkorban történnek vele ezek a dolgok.

A kötetben nincs központozás és nagybetű. Még semmike is kisbetűvel írandó, mint nemecsek ernő.
Röhrig már az első verseskötetében, 1994-ben sem használt központozást. A költői képekben bízik azóta is, vagy ahogy ő fogalmaz: „Érthető, mondható költő szerettem volna lenni, akinek a verseit a házmesterek is élvezik.” Nagybetűket sem használ, kivéve az Úristen, Atya, Isten, Úr szavaknál. (A hit kérdése egyébként újra és újra előkerült a beszélgetésben. Röhrig Géza egy ideig járt a Rabbiképzőbe, de megszakította tanulmányait, viszont a vallással szoros kapcsolatban maradt.)

A kötetről való beszélgetést felolvasások tagolják, ezek a versek adják meg a következő etap témáját, a végére pedig kirajzolódik egy megszerkesztett ív. Blaskó Katalin felkészültségét és nyughatatlan visszakérdezéseit dicséri, hogy hat jól elkülöníthető részből áll így a beszélgetés, a témák átszüremkednek egyik egységből a másikba, vissza-visszatérnek, míg végül összeáll egy gyerek- és egy fiatalkor története. Mint egy sűrű szövésű vászon: a színes szálak egymásba fonódása által jön létre maga az anyag, messziről szemlélve pedig meglátjuk a mintázatot is.

A szerző a kötetet Bari Károly költőnek ajánlja, mert Bari képi világa – például a villám nála fekete szappanba, tapadt, szőke hajszál – egyértelműen hatással van a kötet nyelveztére. Őt, Pilinszkyt és Babitsot érzi magához a legközelebb Röhrig. A verseket olvasva adódik a kérdés, hogy miért nem József Attilát (vele még élettörténeti párhuzamok is felfedezhetők). „József Attilával küzdök. Annyira közel áll hozzám, hogy tulajdonképpen haragszom már. Megengedhetem magamnak, hogy haragudjak rá.”

mondd miért hoztál halálra te kretén?
minden ízemben gyűlöllek remény
guggolva se fértem az életembe soha
és most már tudom te voltál az oka

(semmike nem remél)

Ez a kötet nyitóverse, erős felütés, megjelenik benne az anya figurája, aki nevelőintézetbe adta, és soha többé nem találkoztak. „Az anyámmal való viszony körülbelül olyan, mint amikor két amputált kéz akar kezet fogni. Kár ezt a dolgot erőltetni, fenntartani, ezt egyszer s mindenkorra szeretném lezárni. Engem nem érdekel a túlvilág, nem hiszek olyasfajta dajkamesékben, hogy a szüleim majd ott várnak engem az üres vasútállomáson.”

Röhrig tagadja a reményt, és vallja a hitet. Szerinte aki reménykedik, az nem hisz: nem reménykedni kell, hanem elvégezni a munkát.

Egyik gyomrost kapjuk a másik után, ahogy szenvtelenül, szinte leíróan meséli el a történetet, amikor az édesanyja egyszer meg akarta látogatni az intézetben, de neki nem szóltak, bezárták a könyvtárba. Viszont elkezdték kurvának hívni az anyját, mert úgy volt öltözve. „Innentől kezdve készpénznek vettem, hogy anyám kurva, mert nem minden gyereknek kurvázták az anyját. És innentől kezdve a semmiből hirtelen lett egy intenzív viszonyom valakivel, akit nem ismertem, lett egy magánügyem, ami addig nem volt. Hogy lehet az, hogy én ennyit gondolok rá, és ő nem jön vissza? Miért adta fel? Elkezdtem azt álmodni, hogy rosszul van, és meghalt. A nevét se mondták meg nekem. Aztán örökbe fogadtak, Pestre kerültem, és később Amerikában volt olyan érzésem, mintha megint egy intézetbe kerültem volna. Hirtelen rengetegen olyan ember vett körül, akik idegenek voltak számomra. Akkor ez az egész ügy újra fontos lett, és ennek a csúcsa ez a kötet. Most egy regényen dolgozom, amivel szeretném ezt a dolgot egyszer és mindenkorra magam mögött hagyni.”

ám neked soha
ne legyen harmadnap
te örökké hánykódj
mint a tengerhab

(semmike anyáknapi köszöntője)

A semmike anyáknapi köszöntője valóságos átkot zúdít az anyára. A beszélgetés újfent a hit kérdéséhez kanyarodik vissza: hogyan egyeztethető össze a megbocsátani nem tudás (akarás?) és az anya többszöri megátkozása az Istennel való párbeszéddel és a hittel. Röhrig egy egyszerű mondattal feloldja a disszonanciát: „Az egész művészetet indexre tehetné a Vatikán.” Nem annak kell megfelelni, amit a papok elvárnak: a művészetnek nem lehet célja, hogy csak olyan alkotások szülessenek, bármilyen művészeti ágban, amelyek egy vallás által elvárt és megfogalmazott értékek, dogmák illusztrációi. A zsidó amúgy is egy tusakodó, perlekedő hagyomány, folyamatosan párbeszédben állnak Istennel. Ő maga sosem járt gyülekezetekbe, nem vett részt népes szertartásokon, inkább üres templomokba járt, magányosan élte meg a hitét.

elölről bújtam
barna kabátodba
olyan volt
mintha átkaroltál volna

(semmike a halálos ágyán)

Édesapjával egészen más volt a viszonya. „Egyhetes óvodába jártam, ami azt jelentette, hogy hétfőtől péntekig ott voltam, ott is aludtunk. Amikor anyám kilépett, apám nem tudott velem otthon maradni, de péntek estétől hétfő reggelig nála voltam. Autószerelőként dolgozott, a Fővárosi Gázműveknek javított teherautókat. A kész kocsikat mindig ki kellett próbálni, és ezt kihasználva ő minden nap eljött az óvodába. Nem jött be, csak megállt a kerítésnél. Mindenki irigyelte, hogy minden nap láthatom.” Négyéves korában vesztette el, utána került intézetbe, majd nevelőszülőkhöz, ahonnan 16 éves korában eljött. Nagykorúsíttatta magát, és lemondott az örökbefogadásról.

Bár nem tervezetten, de mégis előkerült a beszélgetésben a Saul fia. Nemes Jeles László 2015-ben bemutatott filmje szinte kihagyhatatlan, hiszen Oscar-díjat nyert a legjobb külföldi film kategóriában, és Röhrig Géza tulajdonképpen emiatt kapott Kossuth-díjat. A filmben Röhrig Sault játssza, az auschwitzi Sonderkommandó egy tagját. Amikor kiválasztották erre a szerepre, a készítőknek fogalma sem volt arról, hogy Röhriget milyen különös viszony fűzi az auschwitz-birkenaui táborhoz. Egyetemi évei elején lengyel szakosként ellátogatott a múzeumba. És egy délután helyett egy hónapig maradt ott, kivett egy lakást a városban, és minden nap bement a tábor terültére. Gyógyulni, tisztulni járt oda, és ott kezdte el írni az első verseskötetét. „A szocialista iskolákban azt tanították nekünk, hogy a világ fejlődik, egyre jobb lesz, mindenki jogai kiteljesednek. És ott pofán vágott a valóság. Mintha lehullott volna egy hályog a szememről. Felszabadító volt, mert onnantól kezdve senki sem tudott nekem hazudni az emberről és arról, hogy majd mind egy jobb jövő felé masírozunk.”

Amikor több évtizeddel később megkapta Saul szerepét, már majdnem száz könyvet olvasott a témában, mindent tudott a tábor történetéről, ismerte a barakkok helyét, alaprajzát. És amikor fölvette a jelmezt, az egész stáb úgy érezte: megvan a főszereplő.

De még ennél is fontosabb volt számára Terence Malick The Way of the Wind című filmje, melyben Jézus szerepét bízta rá a rendező. A filmet 2019-ben kezdték forgatni, de az utómunkálatok még nincsenek kész, óvatos találgatások szerint az idei fesztiválon fogják bemutatni Cannes-ban.

Rögrig Géza most egy regényen dolgozik, fel is olvasott belőle egy részletet. A művet 14 éves korában kezdte írni, számtalanszor átdolgozta, a mostani (valószínűleg végleges) verzió a párbeszédekre épít majd, így talán közelebb áll majd egy drámához, mint a hagyományos prózához. És talán épp ez adja a tétjét is: hogy a meg nem történt párbeszédek anya és fiú között mégis megszülessenek.

A verseskötetbe itt lehet beleolvasni.

Kiemelt kép, fotók: Rick Zsófi