Legújabb verseskötetében édesanyjának állít lírai emlékművet a Sziveri János- és Látó-díjas debreceni költő, akivel irodalom és magánélet kapcsolatáról, a személyes múlt feldolgozhatóságáról, képzőművészeti hatásokról, illetve a német nyelvű költészethez való viszonyáról is beszélgettünk.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Az idei könyvhétre megjelent versesköteted címe: Kitakart anyám. Egyfajta requiem ez az édesanyádnak, egyben emlékmunka a gyermekkorról és annak elvesztéséről. Arra lehet egyértelmű választ találni, hogy miért most jutottál el ehhez a nehéz szembenézéshez, visszatekintéshez?
Áfra János: A „most” ez esetben egy elég tág időkeretet fed le, hét éve hunyt el édesanyám, akivel meglehetősen bonyolult volt a kapcsolatunk. A kisgyerekkor önfeledtségét édesapám betegsége, halála törte meg, anyukámnak pedig mentális problémái voltak, agyvérzést is kapott, és az anyai szerep kényszerű levetése hozott magával egy távolodást, amely tinédzserkoromban egyébként is elindult volna valahogy. Az élete vége felé a demencia, a rám utaltság egyfajta visszatalálási lehetőséget is felkínált, igaz, felemásan. A halála előtti percekben viszont volt valami rendkívüli. Már nem tudott beszélni, de a figyelme kiélesedett, koncentráltan kommunikált a gesztusokkal, meghallgatott, és ekkor mintha csak maga hozta volna meg a döntést, hogy kienged az élet szorításából. Azóta megtudtam, hogy a mentális betegeknél megfigyelhető élet végi tudati kitisztulást terminális luciditásnak hívják. Ez egy rejtelmes jelenség, még nem kutatták behatóan. Mindenesetre én ebből a pillanatból indultam el, mikor elkezdtem írni a kapcsolatunkról, versekben szólítva meg az odaértett anyát. Az emlékezés feltérképező munkája, amely közösen már nem volt megvalósítható, rám maradt. Már nincsenek itt a felmenőim, hogy visszaigazolják az elgondolásaimat, így a fotókra, iratokra, tárgyakra hagyatkozva, az álmokból kiindulva dolgoztam.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: A kötetben afféle imádságok is olvashatók különféle istennőkhöz és női szentekhez címezve, erre a formára hogyan találtál rá, és miért gondoltad, hogy összekötő, illetve elválasztó funkcióban szerepeljenek a könyvben?
Áfra János: Római katolikus nevelést kaptam, sokat imádkoztam kiskoromtól, ennek is köszönhető, hogy az első ilyen jellegű szöveg a kötetben egy Szűz Mária-himnusz lett. Keresztanyám hittantanár volt, de hamar dolgozni kezdett bennem valamiféle bizalmatlanság az egyházi dogmatikával szemben, és tájékozódni kezdtem más kulturális-spirituális hagyományok iránt, amelyeket ma is egyenértékűnek tekintek. Nem hiszek abban, hogy egyetlen jó út van, de hogy vannak utak, amelyek másfajta tudatossághoz, más tudatállapothoz juttatnak el, abban igen. Nem a hívők száma, az aktuális társadalmi funkciók, hanem a történetekben, szertartásokban, szimbólumokban kifejeződő értékek alapján ítélek meg hagyományokat. A Rítus című verseskötetem is ennek a fajta kamaszkoromra visszanyúló érdeklődésnek a lenyomata. Van valami felemelő az imádságban, amely funkciója szerint a létszférák ígéretét hordozza magában. A Kitakart anyámban a testi mivoltában visszahozhatatlan, szóra bírhatatlan anyához történő közelítés lehetőségterét hivatott kitágítani az anyaistennők megidézése.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: A gyászlírának komoly hagyománya van a magyar irodalomban, számodra volt olyan előkép, akihez különösen termékenyen tudtál csatlakozni?
Áfra János: A kötet összerendezésekor kezdtem el kutakodni az előképek után tudatosabban, és így jutottam el Juhász Ferenc Anyám című 1969-es verseskötetéig, amelyben szintén az anya alakja kerül középpontba. Barokkosan hömpölygő, végeérhetetlen hosszúversei az ismétlések-variációk mágikus erejére és egy kozmikus metaforikára építenek. A Kitakart anyámtól ez a beszédmód távol áll, de az egyik ütemhangsúlyos szöveg verselésmódjában, képi világában szándékoltan visszaidézi ezt mégiscsak – fontosnak éreztem ugyanis a két könyv közti átjárás lehetőségének megteremtését. A könyveket együtt kézbe véve ezt rögtön felerősíti a képanyagok jelenléte. Juhásznál fényképek, a Kitakart anyámban pedig Imreh Sándor Menetmen grafikái és Balogh Kristóf József borítóra került festménye kísérik a szövegeket – több kép csak a könyvvel azonos címen megrendezett kiállításon jelent meg. Olyan régi családi fotók alapján készültek a munkák, amelyek a könyv írása közben kerültek újra a kezembe.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Két évvel ezelőtti köteted, az Omlás sok globálisnak mondható kérdést játékba hozott, az új kötet inkább a személyesség felé mozdult el, mindebben lehet poétikai irányváltást is feltételezni, vagy ezek nem annyira ellentétes, mintsem inkább egymást kiegészítő területek számodra?
Áfra János: Az utólagosság távlatából így tűnhet, de mivel a két könyv anyaga részben párhuzamosan készült, és vannak átjárások a versek közt, én nem beszélnék éles poétikai vagy tematikus irányváltásról, az érdeklődésem hirtelen megváltozásáról sem. Az Omlás lényegében olyan versekből kezdett el egységbe szerveződni, amelyek korábbi könyvekben nem találták meg a helyüket, és szép lassan tisztult le aztán a kézirat. Az első változatot még az anyaversek is átszőtték, és csak később láttam be, hogy önálló könyvbe kívánkoznak ez utóbbiak.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: A te pályádat végigkíséri költőként, de teoretikusként is, ha ezt így lehet mondani, a képzőművészethez való vonzódás, a társművészet iránti kiemelt figyelem. Ez poétikailag mennyire inspiráló találkozás a számodra, és honnan ered, ha ezt meg tudod mondani?
Áfra János: Eredendően vizuális alkat vagyok, az imagináció a versírás folyamatának is fontos velejárója nálam, persze ennek a nyelviséggel való összefonódása egy nehezen felfejthető kérdés. Kisgyerekként nálam a grafika és a versírás fontos terápiás funkcióval bírt, szívesen készítettem képregényeket, a gimiben rajztagozatos voltam, és egy festő szakot is elvégeztem, szóval a kortárs képzőművészeti érdeklődés esetemben megelőzte a kortárs költészetit. Az egyetemre kerülve viszont az irodalmi közegben találtam otthonomra, a versekben teljesedtem ki. A kiállításkritika-írás, a tárlatok megnyitása formájában egyre inkább teret kapott a vizuális területek iránti érzékenységem, és olykor a verseim is jelölt módon reflektálnak műtárgyakra. Az alapszakos szakdolgozatom a friss magyar irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László Sátántangójának, valamint Tar Béla filmadaptációjának és Bukta Imre kocsmafestményeinek intermediális vizsgálatát az italozók teréhez társított szakrális-rituális funkciók jelentéslétesítő erejét szem előtt tartva végzi el. A disszertációm szintén egy határterületre koncentrál, a képzőművészeti szöveghasználat kortárs magyar megnyilvánulásaira. Ráadásul, amire nem igazán számíthattam, oktatóként sikerült szerencsésen kijönni abból, hogy a tudományterületek közti senkiföldjére navigáltam magamat. Az irodalmi vonalról elkanyarodva most a vizuális művészetekhez kapcsolódó tárgyakat taníthatok az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Az EKKE-n a Művészetelméleti és Médiatudományi Intézet oktatója vagy, nemrég született meg a kislányod, szerkesztesz és programokat is szervezel, az alkotói élet és az úgynevezett civil létezés egymás mellé rendelése hogy megy neked?
Áfra János: Most Debrecen és Eger között ingázok, és a szakterület-, illetve munkahelyváltásból adódóan kvázi nulláról építem fel a tárgyaimat. Közben persze arra törekszem, hogy meg tudjam élni az apaság örömeit, és kivegyem a részemet a szülői feladatokból. Nem mindig egyszerű megtalálni az egyensúlyt. A szerkesztés terén a lelassulásra alkalmat adó időszakokat igyekszem okosan kihasználni, pótolva a felgyűlt feladatokat, elmélyedve a kéziratokban, amelyekre az előző hónapokban nem jutott idő. Most a nem írásnak, a türelemgyakorlásnak, a szemlélődésnek van itt az ideje, aztán úgyis teret tör magának az életemben megint a szöveg akarata.
Krusovszky Dénes/Rólunk.at: Két akarat című köteted után megkaptad a Horváth Péter-ösztöndíjat, és ha jól tudom, ennek kapcsán eljutottál Stuttgartba és Berlinbe is. A német nyelvű költészettel sikerült valamennyire találkozni, milyenek voltak a benyomásaid?
Áfra János: A német költészeti események alapján az összbenyomásom az volt, hogy ez egy meglehetősen nyitott, kultúraközi csereforgalomra érzékeny, az intermediális együtthatásokra fogékony közeg. Ijesztő, hogy már ennek az ösztöndíjnak is majd’ tíz éve. Sok élményt köszönhetek annak, hogy egy-egy hónapot tölthettem a Literarisches Colloquium Berlinben és az Akademie Schloss Solitude-ben, ahol tényleg tudtam az alkotásra, a Rítus kéziratának elkészülésére koncentrálni, kiállításról kiállításra, felolvasásokra járni, igaz, a nyelvi akadályok azért betájolták a figyelmemet. Leginkább a fordításokra hagyatkozva tudok nyilatkozni a német líráról, Joachim Sartorius verseit – Nádas Péter és Szijj Ferenc fordításában – már korábban is ismertem, lenyűgöztek, így különösen megtisztelve éreztem magam, hogy a berlini felolvasásnak köszönhetően az általa szerkesztett Spr.i.t.Z (Sprache im technischen Zeitalter) kért és közölt tőlem egy versválogatást Szita Szilvia, Claudia Winkler és Rainer Marx fordításában.
Kiemelt kép: Vigh Levente
Akár ez is tetszhet
