Barsy Irma (1897–1991) költő, író és tárcaíró, aki Budapest ostromát Ferencváros lakójaként élte túl. Naplója megrázó betekintést nyújt a háború mindennapjaiba és az emberi szenvedésbe. Dédunokája, Barsy Laura flamenco táncos és tanár, valóra váltotta gyermekkori álmát és kiadta dédnagyanyja évtizedekig elzárt naplóját, amelyet Bécsben a Bornemisza Péter Társaság rendezvényén mutattak be.
A Bornemisza Péter Társaságot (BPT) 1960-ban alapították Bécsben. „Azokban az időkben amikor a határok még zárva voltak, mindössze négy évvel ’56 után, az emberek szinte minden irodalmi rendezvényt megrohamoztak, csak hogy magyar szót hallhassanak. Az emigrációban ez fantasztikus élménynek számított.”– mesélte Fetes Kata, az egyesület elnökségi tagja. Az 1990-es határnyitással megnyíltak a lehetőségek is a gyakoribb, akár rendszeres hazautazásra és a kultúra fogyasztására. A Bornemisza Társaság gondosan megválogatott előadóinak estéi sem számítottak már akkora kuriózumnak. Kialakult egy kisebb, ám annál kitartóbb kemény mag, akiknek létszáma bár megfogyatkozott, de továbbra is rendszeresen ellátogattak az irodalmi estekre. Az egyesület működtetői nemrég búcsúztatták székhelyüket, befogadójuk a Bécsi Magyar Otthon lett, a tavaszi könyvbemutató a Társaság első programja volt az új helyszínen.
Másréti Kató Zoltán, a BPT elnöke és egyben az est házigazdája, Barsy Irma Pincenaplóját ajándékba kapta, és a borítója alapján szerelmi történetnek gondolta. Nem érdekelte ez a műfaj, ezért félretette. Később, egy viharos őszi napon, amikor sem dolgozni, sem kertészkedni nem tudott, újra kézbe vette – és nem tudta letenni. Ahogy olvasta, egyre több rétegét fedezte fel, és bár kezdetben szerzői szemmel figyelte, hamar magával ragadta a tragikus időben íródott ostrom napló. „A szerzői hozzáállásomat hamar feladtam, és átmentem lelkes olvasóba, utólag jutott eszembe, hogy milyen fontos lenne ezt a könyvet ide elhozni.” – mondta.
A könyvet Barsy Laura táncművész, a napló írójának dédunokája mutatta be. Laura édesanyja a Szabadföld országos hetilapnál volt újságíró, a színészrovatot vezette. A nevelőapja pedig elnök-főszerkesztőként dolgozott. Gyerekként sok riporton vett részt, figyelve a felnőttek beszélgetéseit. Szülei újságírók voltak, édesanyja gyakran beszélt szerelmi témákról vagy irodalmi művekről. Kilencéves korából tisztán emlékszik egy találkozásra, amikor dédanyja dossziékat adott át a szüleinek azzal a céllal, hogy megjelentessék. Nevelőapja, főszerkesztőként elismerte, hogy jó anyag, de úgy gondolta, hogy az akkori idők nem kedveznek a publikálásnak. Laura egyedüli gyerekként, aki gyakran felnőttek között volt, ezt a beszélgetést akaratlanul is meghallotta, és mélyen elraktározta magában. Hosszú évekkel később felnőttként értette meg, hogy komolyan kell foglalkoznia ezzel az anyaggal, ezért elkezdett kutatni a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol rátalált az irodalmi hagyatékra. Hetente bejárt, hogy alaposan feldolgozza a szöveget és megfelelően be tudja mutatni a kiadóknak.
„A napló egy személyes műfaj, ezért mindig furcsa érzés, amikor a szerző halála után kiadják. Ilyenkor nemcsak néhány ember olvassa el, hanem akár több százan vagy ezren is boncolgatják a tartalmát. Az ember általában saját magának írja a naplóját, de sokan tudatosan írnak úgy, hogy egyszer mások is olvasni fogják. Különösen igaz ez a történelmi naplókra, amelyek mélyen beágyazódnak a korszak eseményeibe – ezek kimondva vagy kimondatlanul is a közönségnek szólnak.” – foglalta össze Másréti Kató Zoltán. Az 1944-es Budapest ostroma alatt íródott napló kiemeli a háborús időkben tanúsított önfegyelmet és nem közömbös, hanem higgadt, tudatos részvételt tükröz. Ez az önfegyelem a túlélés egyik kulcsa is lehet. Másréti szerint ezt a könyvet csak egy nő írhatta meg ilyen érzékenyen és hitelesen. A férfiak hajlamosak hősködni, elhallgatni a félelmeiket, míg a női perspektíva másként közelíti meg a háborút: a rettegés és a borzalmak mellett ott van a hétköznapi, emberi méltóság megőrzésének vágya. A könyvből megrázó részletet is idéztek, amelyben a bombázások árnyékában az asszonyok mégis gondosan öltözködtek, rúzsozták magukat – ha már meg kell halni, legalább csinosan. Ez a finom humorral átszőtt, mégis cinizmustól mentes ábrázolása az emberi tartásnak, amely a borzalmak közepette is megmarad – hangzott el a rendezvényen.
A szervezők azért tartották fontosnak ezt a könyvet, mert a Bornemissza Társaságnál is nehéz időszakot éltek meg. Bár nem háború sújtotta őket, mindenkinek megvoltak a saját gondjai és tragédiái. Különösen megrázó volt számukra, hogy elvesztették a 65 éve működő székhelyüket, amit önhibájukon kívül kellett elhagyniuk. „Valamikor a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója voltam, rengeteget tettem az intézményért, amit ma már jobban elismernek, mint annak idején. Óhatatlanul is sok konfliktust okoztam, hiszen magam is egy fura pasas vagyok – nem vagyok könnyű ember, meg lehet kérdezni a feleségeimet, mind a hármat, külön-külön. De tény, hogy harcoltam, sokat tettem, és egy adott pillanatban kiszálltam. Tulajdonképpen akkor léptem ki, amikor mindenki mást vádolt hibákkal, de valójában én sem követtem el semmi olyasmit, amit számon lehetett volna kérni rajtam. Csupán a saját tökéletességembe és történelmi szerepem fontosságába vetett hitem tört össze. Ez most is egy olyan harc, amit persze vállalni tudok, de ebből nem engedek.” – nyilatkozta Másréti Kató Zoltán az egyesülettel kapcsolatos elhivatottságáról.
A könyvbemutató után éjfélig tartó beszélgetés bontakozott ki a könyv és szerzője kapcsán a szokatlanul nagy számban jelen lévő újságírók között. Az olyan hevesen feltett kérdések, mint: „Lehet-e művészi értéke egy újságcikknek, vagy sem?” vagy „Ha nem, akkor miért?” felidézték azokat az időket, amikor a bécsi magyarok még százával gyűltek össze irodalmi esteken, hogy találkozzanak, vitázzanak, beszélgessenek és egyszerűen csak együtt legyenek.
Idén a BPT még három előadást szervez: a következő júniusban lesz, majd ősszel további kettő követi.
A programjaikról a weboldalukon lehet tájékozódni.
Kiemelt kép, fotók: Horváth Nóra
Akár ez is tetszhet
