A viharos XX. század során a legtöbb család életében voltak olyan történések, amelyeknek hatásai a ma élő generációkra is kihatnak. Hogyan válik egy trauma transzgenerációs örökséggé? Gyógyíthatja mindezt a művészet? Hogyan adhatjuk át felmenőink történeteit a gyermekeinknek? Többek között ezeket a kérdéseket járja körbe a Baska magyarul beszél című film, amelyet Bécsben a Collegium Hungaricumban mutattak be.
A Baska magyarul beszél Baska József képzőművész gyermekkori emlékein keresztül idézi fel a történelem egy sötét fejezetét. A II. világháború után a Beneš-dekrétumokban rögzített kollektív bűnösség alapján több ezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Ez a sors várt volna a rozsnyói Baska családra is, akik a deportálás elől 1947 januárjában, egyetlen éjszaka leforgása alatt szekérrel menekültek Magyarországra.
Baska József ekkor tizenkét éves volt, és ő vigyázott három fiatalabb testvérére, amíg a szekér hátulján, egy szénakazalban bújtak meg. A szökés előtt már évek óta át kellett élnie azt a kisebbségi érzést, amit sok magyarnak az akkori Csehszlovákiában: az iskolában kiközösítették, és egy tanár minden nap megverte amiatt, mert magyarul beszélt. Így amikor szülei megkérdezték tőle, hogy elhagyják-e Rozsnyót, számára egyértelmű volt, hogy nem akar maradni. A házat ekkor már fegyveresek őrizték, ezért a szülők az ablakon keresztül menekítették ki gyerekeiket a házból, hogy útra keljenek a magyar határ felé.
Baska József Magyarországon elismert festő, Munkácsy Mihály-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével kitüntetett érdemes művész lett. Bár sikeres életet épített fel, a gyerekkori események olyan traumatikus hatással voltak rá, hogy nyomait egész életében viselte a lelkében. Ráadásul a történtekről a rendszerváltás előtt nem is volt lehetősége nyíltan mesélni. Ám tehetségének köszönhetően kiadhatta fájdalmát, “kirajzolta” emlékeit: műveinek folyton visszatérő motívuma a szekér lett, amely szépen lassan a védjegyévé vált, még ha a nagyközönség nem is tudta, mit szimbolizál.
„A saját világát festette meg a folyamatos íves ritmussal, ami halad. Ez volt a szekér. Miért menekül egy művész absztrakcióba? Mert nem beszélhet a fájdalmairól.” – mondja Baska Barbara, a művész lánya, a film rendezője, aki számára misszió, hogy minél több helyre elvigye apja történetét. A bécsi bemutatót követő pódiumbeszélgetésen a rendezőnőt Bertényi Iván kérdezte transzgenerációs traumáról, saját megéléseiről, apjához fűződő emlékeiről.
Baska Barbara édesapja halála után kezdett dolgozni ezen a nagyon személyes történeten. Ahogy fogalmaz, saját magának is meg kellett értenie azt az indulatot, ami benne van a mai napig. Édesapja annyit mesélt neki az eseményekről, hogy átöröklődött a trauma, és ő maga is a saját bőrén érzi annak fájdalmát. Így ahogy Baska József számára gyógyír volt az alkotás, úgy lánya számára is: neki az édesapjáról szóló film készítése jelentett egyfajta enyhülést.
„Fogd be a vitorlába! Legyen ez az, ami visz téged.” – ez volt Baska József elhíresült mondása, amit a diákjainak is mondott, ha valamiről panaszkodtak neki. Azaz szerinte bármi rossz történik velünk, igyekeznünk kell erőt kovácsolni belőle. „Ezt úgy tekintem, mint apu egész életének összefoglalóját” – mondja Baska Barbara. „Nemcsak a fájdalmat, hanem az erőt is megkaptam édesapámtól. A rezilienciát, a negatív pozitívvá forgatását.”
A film három lábon áll: történelmi, művészettörténeti és lelki. Egy fiú személyes élményeit mutatja meg, de megszólal benne többek között történész, pszichológus, művészettörténész és a közvetlen család is. A rendező is a történet aktív szereplője. Látjuk, ahogy meglátogatja édesapja életének fontos állomásait, és szekéren ő maga is megteszi azt az utat, amin a Baska család végigment 1947-ben, menekülés közben. A gyerekkori visszaemlékezéseket helyi fiatalok olvassák fel, jellegzetes palócos beszéddel.
A film bemutatójával egyidőben jelent meg a Baska magyarul beszél című könyv, Baska József ugyanis gyermekkora óta termékeny író, költő volt. Mindez mutatja, hogy milyen intenzíven foglalkozott a múlt feldolgozásával, ám a rendszerváltásig írásai csak a fióknak szóltak. 1991-ben jelentek meg szövegei, tehát a történtek után több évtizeddel.
Baska Barbarának két gyermeke van, és nagyon fontos számára, hogy édesapja életét megismertesse velük is. „Honnan tudjuk, hogy hova megyünk, ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk? Nagyon sokan megtalálnak a saját történeteikkel, ez mindig erőt ad, hogy van értelme apu életének is, és annak is, amit én csinálok.”
Kiemelt kép: Collegium Hungaricum
