Földesi János a Boglya Népzenei Együttes egyik alapító tagja. Több mint négy évtizede meghatározó alakja a nyugat-dunántúli és a burgenlandi népzenei életnek. Nemcsak muzsikusként, hanem tanárként, gyűjtőként és közösségszervezőként is maradandót alkotott. Feleségével, a prímásként legendássá vált Földesi Jánosné Baa Rózsával együtt közösen építettek fel egy olyan zenei műhelyt, amelyből számos sikeres tanítvány került ki. Munkájuk eredményei versenygyőzelmekben, rangos elismerésekben és könyvformában is megjelentek, mégis talán a legfontosabb örökség, amit továbbadnak: a népzene iránti szeretet és tisztelet.
Kisújszálláson született, a település Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Karcagi járásában mezőváros volt. Nagyszülei tanyáján cseperedett fel, szinte előbb tanult meg népdalokat énekelni, mint beszélni. „Disznóvágáson, szüreten, aratáskor, bármilyen alkalommal, egyszerű hétköznapokon is, énekeltünk, zenéltünk. Egy citera biztosan mindig kéznél volt. Belenőttem a folklórba.” Zeneiskolába íratták, hamar kiderült, hogy tehetséges. Akkoriban a Kodály-programot oktatták. Emellett – szinte – naponta volt énekórája. „Keresztapám egyszer csak a kezembe nyomta a citerát, majd azt mondta: akkor mostantól ezt te pengeted. Beállítottak az ablakba, mert ott szólt a legjobban, és onnantól kezdve én húztam a nótát. Eleinte csak a ritmus, később a dallamok is mentek. Vittek mindenhova, ahol mulatság volt.„
„A zeneiskolában blokkflótán kezdtem, aztán megtanultam furulyázni, tulajdonképpen ez volt a kezdő hangszerem. Aztán kiválasztottak zongorázni állítólag a hosszú ujjaim miatt. De ez nem igaz, átlagos kézzel rendelkeztem. Szorgosan jártam, fogadtam be az új tudást, de egy idő után unalmassá vált. A tanárnő folyton cigarettázott, itta mellé a kávét, elviselhetetlenül büdös volt a dohányszag, lassan is haladtunk, nem szerettem. Elkezdtem lógni. Bedobtam a kottákat a bokorba, inkább fociztam a haverokkal. Azzal nem számoltam, hogy egyszer apám fülébe jut. Szerencsére nem csinált patáliát, átiratott pisztonra. Hat évig fújtam, akkor már fúvós zenekarban is helyet kaptam, mellette továbbra is ment a citerázás, az együttesben is szerepem volt. Meg persze énekeltem.”
Egyik gimnáziumi tanára felfedezte a hangjában rejlő kincset. „Akkor kezdődött operaénekesi karrierről szóló álmom. Másodikos koromtól jártam hozzá különórákra, tenor áriákat bifláztam, ingyen foglalkozott velem, annyira hitt bennem. Bevett a kórusába is, kaptam szóló szereplési lehetőséget. Kisegítő tenoristaként közreműködhettem lemezek készítésében, jártunk külföldre fellépni. Tizenhét-tizennyolc évesen ez akkoriban nagy szó volt. Felvételiztem a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Magánének Tanszékére. A Traviatából Alfréd áriáját énekeltem. Felvettek volna, ha… Sajnos elkerülte a figyelmemet, hogy bizony a zongora kötelező szak volt, nem készültem fel. Azonnal összehívták a felvételi bizottságot, mi legyen, és arra jutottak, hogy egy haladék évet kapok, addig tanuljak meg megfelelően zongorázni, illetve énekeljek a helyi Kodály Kórusban. Már kezemben volt az énekkari munkakönyvem, készültem az új életre.„
Aztán váratlan fordulat történt. János ugyanis biztonságos B-tervként a Szombathelyi Tanárképző Főiskolára is jelentkezett matematika-könyvtár szakra. Előbbi tárgyat szerette, emelt szinten érettségizett belőle. Emellett döntött. Így keveredett Magyarország másik feléről erre a fertályra. Mielőtt megkezdte tanulmányait a kötelező 11 hónapra bevonult katonának. Természetesen a vasi oktatási intézményben is énekelt, zenélt, részt vett táncházakban, megismerte Rózsát. Önszorgalomból basszusgitározott is, egy alternatív rock banda tagjaként teljesítette ki életét. Ez akkortájt kihagyhatatlan élmény volt. 1984-ben billent el a mérleg végleg a népzene felé.
„Diáknapi rendezvény volt éppen, fellépett Rózsáék együttese, a Koplice, ám a nagybőgős nem érkezett meg. Rózsa mélyvízbe dobott: „Te játszol. A húrok ugyanazok. Rántsd ki, aztán csapjál rá!” Megmutatta, hogyan csináljam. Kikerestem a skálát, megtaláltam a hangokat, elkezdtem pengetni. Vízhólyag nőtt az összes ujjamra, mikorra beesett, akit helyettesítettem. Rózsa egy pillantás alatt kirúgta, másnaptól én próbáltam velük. Így indult karrierem.”
Nem sokkal később egy kocsmai beszélgetés során megalapították a Boglyát. Sikertörténet kezdődött el. Pár évre rá már Franciaországban ezer néző előtt mutatták be a magyar folklórt.
A Boglya Népzenei Együttes 1984-ben alakult Szombathelyen, a tanárképző főiskola fiatal hallgatóiból. Az induláskor egy közös cél vezette őket: a magyar népzene hiteles megismerése és továbbadása a közönségnek. Az elmúlt több mint négy évtized során a Boglya nem csupán a vasi, hanem a nyugat-dunántúli térség, továbbá Burgenland magyar kulturális életének megkerülhetetlen szereplőjévé vált, muzsikájuk generációkat vezetett be a népzene világába.
Első vezetője Földesi Jánosné Baa Rózsa prímás fáradhatatlan munkájával nemcsak szakmai irányt adott, hanem közösséget is épített. Tavaly bekövetkezett halála nagy veszteséget jelentett mind az együttes, mind a tágabb népzenei közösség számára. Szellemi öröksége azonban tovább él: a Boglya ma is ugyanazzal az elkötelezettséggel járja a maga útját, amelyet alapító vezetője kijelölt.
Az évtizedek alatt szinte valamennyi jelentős vasi, zalai és győr-moson-sopron megyei táncegyüttessel dolgoztak már együtt, az Ungaresca Táncegyüttes és a Gencsapáti Hagyományőrző Táncegyüttes állandó kísérő zenekaraként lépnek színpadra. Folyamatosan koncerteznek, rendeznek táncházakat, tanítják az ifjú zenésznövendékeket Vas megyében, illetve Magyarország különböző területein, és csaknem másfél évtizede Ausztriában is, elsősorban Burgenlandban. Munkásságukhoz szorosan hozzátartozik, hogy 1992 óta folyamatosan járják a magyar nyelvterületet. Gyűjtéseik során eljutottak többek között Székre, Mérára, Kispetri és Magyarszovát falvaiba, Magyarpalatkára, Magyarbecére, Péterfalvára, Szászcsávásba, Magyarborzásra, Mezőkölpénybe, a Szilágyságba, a Nagykunságba, valamint vasi és burgenlandi településekre is. Huszonegy éve minden nyáron népzenei tábort rendeznek, tanítják a régió fiataljait.
Az együttes tevékenysége az oktatásban is jelentős. 1997-ben beindították a Bartók Béla Zeneiskolában a népzene tanszakot, saját helyi tantervet dolgoztak ki. Tanítványaik közül sokan országos és nemzetközi versenyeken értek el kimagasló eredményeket. „Nem fogadtuk el az országos tantervet, hanem készítettünk egy sajátot teljesen más szempontok alapján. Mindannyian pedagógusok voltunk, tudtuk, hogy adott korosztállyal milyen ütemben lehet haladni. Ez a módszer hozta meg a sikert az oktatásba általunk.”
A zenekar tudományos és kiadói tevékenységében is maradandót alkotott: 2008-ban jelent meg a „Kivilágos kivirradtig…” című burgenlandi magyar népzenei tankönyv és dallamgyűjtemény, amelyet Földesi János, Földesi Jánosné és Somogyi Attila közösen készítettek a Burgenlandi Magyarok Népfőiskolája kiadásában.
Tagjai számára a népzene nem csupán múltidézés, hanem közösségteremtő erő is. Általuk a régi dallamok újra és újra életre kelnek: fiatalokat és időseket egyaránt megszólítanak. A Boglya ma már fogalom Szombathelyen és a térségben. Az együttes 40. jubileumi koncertjét március végén szervezték meg a toronyi sportcsarnokban Földesi Jánosné Baa Rózsa emlékére. A gyászév március 21-én letelt, és mivel Rózsa március 25-én született, ezentúl minden évben március végén koncerttel idézik fel egykori alapító prímásukat, amelyre újabb és újabb barátokat, bandákat hívnak meg.
A Boglya tábor évről évre várja a fiatalokat, épp úgy, mint az erdélyi tábor. „Az erdélyi tábor régi hagyomány: ilyenkor megmutatom a növendékeknek azokat a falvakat, ahonnan származnak a zenék – Széken székit, Füzesen füzesit játszunk. Együtt játszunk a széki muzsikusokkal, óriási élmény. Amikor a tanítványoknak már megvan a tudásuk, részt vehetnek az utazáson. Beszippantjuk a múltat, megnézzük a történelmi emlékeket, együtt létezünk az ottaniakkal, kapcsolódunk, barátságokat kötünk, gazdagodunk. Évről évre megjárjuk a túrát.”
1989 óta Burgenlandban is tanítja a népzenét. „Szeberényi Lajos gimnáziumi tanár oktatta a magyar ajkú gyerekeket citerázni. Amikor meghalt, felkértek, hogy folytassam. Első látogatásomkor beléptem a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület székhelyére, láttam ám, hogy majd’ egy négyzetméternyi kék és sárga dalos könyvek sorakoznak a polcon: Barsi Ernő Daloló Őrvidék első és második kötete. Ernő bácsi munkásságát ismertem. Alsóőrben Galambos atya garázsában voltak az órák, a pingpongasztalra tettük fel a citerát. Így indult az én szolgálatom errefelé.”
„Azt mondta Kodály, hogy ahol már a beszélt nyelv is megszűnőben van, ott a népzene az újjáélesztéséhez hatalmas sarokkő lehet. A zene érzelmet generál, összetartozást sugall, óriási szerepe van. Főleg a vonós hangszereknek. Itt, Burgenlandban nem az újjáélesztés a feladat, hanem a magyarság megőrzése. Az itt élők, ha meghallják, büszkék lehetnek rá, hogy ők magyarok, gazdag kultúrörökséget őriz a népcsoport, ahova tartoznak. Dolgoztam rádióban, szerkesztettem műsorokat, azért, hogy a hallgatók megismerjék a magyar folklórt. A tanítványaim közül mindenki büszke rá, hogy magyar. A népzene jobb emberré nevel. Nyitottá és elfogadóvá tesz. Egy nemzetközi fesztiválon például ugyanúgy rácsodálkozol a görög, a bolgár vagy a szerb népzenére, mint a sajátodra. Össznemzeti a hangulat, de mindenki őrzi saját identitását, ettől válik színessé, teljessé az egész – ez a népzene.”
Kiemelt kép: BMKE/Kovács Attila
Akár ez is tetszhet
