Ha nyelvújítás, akkor Kazinczyt vágja rá kapásból mindenki. Ám volt egy előfutára, aki épp Mária Terézia nemesi testőrségének tagjaként szomorkodott azon, hogy a magyar nyelv és kultúra egyre inkább háttérbe szorul, s félő, hogy lassan el is tűnik. Ő volt Bessenyei György, a kevés magyarok egyike, akinek szobra is áll Bécsben.
Bessenyei György 1747-ben született Szabolcs vármegyében, Tiszabercelen, egy köznemesi család gyermekeként. Tanulmányai nem voltak hosszú életűek, viszonylag fiatalon katonai pályára lépett. 1765-ben került be Mária Terézia bécsi testőrségébe (a híres magyar nemesi testőrségbe), amely nemcsak katonai, hanem kulturális és szellemi műhely is volt. Meglepődve tapasztalta, hogy saját irodalmi és tudományos műveltsége mennyire el van maradva a francia és az osztrák testőrökéhez és a császári udvar többi tagjához képest. Így panaszkodott Kazinczy Ferencnek egy 1777-ben kelt levelében: „…a francia műveltségű császári udvarnál elmaradottságomat szégyenkezve tapasztaltam. … az asszonyokkal és parasztokkal való érintkezésre szorítkozott csaknem teljesen a magyar nyelv használata.”
Ekkoriban a Magyar Királyság területén az államigazgatás, a jog, az egyházi és a hivatalos dokumentumok nyelve a latin volt. A magyar nyelvet sokan „parasztnyelvnek” tartották, amely nem elég kifinomult az államügyek intézéséhez, és amelyet leginkább az iskolázatlan réteg beszélt. A német nyelv is egyre nagyobb teret nyert a közigazgatásban és a hadseregben. (Olyannyira, hogy II. József magyar király 1784-ben a latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé Magyarországon, valamint kötelezővé tette a német nyelvtudást a hivatalnoki állások betöltéséhez. Ez is ösztönzőleg hatott a magyar nyelvújító mozgalomra, így a király a halálos ágyán 1790-ben kénytelen volt visszavonni a rendeletet.) Bessenyei György, hogy pallérozza tudását, elkezdett nyelveket, filozófiát és történelmet tanulni, és közben rájött, hogy az anyanyelvű kultúra és oktatás elengedhetetlen ahhoz, hogy a magyar nép, a magyarság fennmaradjon. Így fogalmaz például a Magyarság című írásában:
„Olyan szánakozásra, s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinyítik némelyek magukat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni.”
„Ha ugyan az anglus mindég abban maradt volna, hogy ne írjon a maga nyelvén sem törvényt, sem pert, sem tudományt, mert gyenge, most is ostoba volna.”
„Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe be nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
„Akkor fog a magyar nyelv hazánkból kihalni, mikor a magyar parasztasszonyok deákul, görögül, franciául vagy németül fognak tanulni, és magyarul megszűnnek beszélni.”
„Minden nemzet a maga nyelvéről ismértetik meg leginkább; — hogy neveznéd az olyan nemzetet, melynek anyanyelve nem volna?” (Az eredeti, teljes szöveg itt olvasható.)
A testőrségnél töltött évek alatt Bessenyei olyan magyar nemesi ifjakkal ismerkedett meg, akik később szintén jelentős szerepet játszottak a magyar irodalom és tudomány fejlődésében (pl. Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrinc). A testőrség egyfajta szellemi közösséggé vált: olvasóköröket tartottak, filozófiai vitákat folytattak, műfordításokat készítettek. Persze, nem mindannyian értettek egyet Bessenyei eszméivel, többen inkább óvatosságra intették. Dugonics András szerzetes, író, egyetemi tanár elismerte ugyan az erőfeszítéseit, de a modorát túlságosan franciásnak ítélte. Barcsay Ábrahám is ezt kifogásolta egy Orczy Lőrinchez írott levelében: „az én intésimet vagy meg nem fontolja vagy pedig valami szegény irigység gyümölcsének lenni ítélvén elfelejtkezik, mely tővisses után indult meg: a mi Londonba szabad nem szabad az Kecskeméten s még Bécsbe annál is inkább nem.”
Kazinczy volt talán az egyetlen, aki feltétel nélkül lelkesedett érte. 1788-ban méltatta is az egyik első magyar nyelvű folyóiratban, a Magyar Museumban: „Bessenyei volt, ki a magyar írást egy új útra vezette, ki megmutatta, hogy lehet a mi nyelvünkön is ékes, mély értelmű, tudós írásokat szerzeni.”
Ezek a gondolatok veszélyesnek tűnhettek a birodalmi elit szemében, mert erősíthették a nemzeti elkülönülést. Bessenyei azzal, hogy a magyar nyelv hivatalossá tételét sürgette, egyszerre szállt szembe a hagyománnyal, a birodalmi politikával és a korabeli értelmiségi sztereotípiákkal. Gondolatai a nemzeti ébredés korai lépései voltak, amelyek merészsége ma már világosan látszik.
Bécsben született meg első jelentős műve, az „Ágis tragédiája” (1772), amely egy spártai király bukását dolgozza fel, allegorikusan utalva a zsarnokság elleni küzdelemre és a szabadság fontosságára. Ez volt az első olyan magyar nyelvű drámai mű, amely méltán tekinthető irodalomtörténeti mérföldkőnek. Ez után, bécsi tartózkodása idején inkább rövid terjedelmű, esszé és röpiratjellegű írásokat alkotott.
Bécsből 1782-ben költözött haza Magyarországra. A testőrségtől való távozásának okaira több elmélet is létezik, de a pontos indokok nem maradtak fenn. Egyesek szerint titkosügynök volt, mások szerint meghízott, így nem tudta ellátni a szolgálatát. Annyi biztos, hogy 1779-ben áttért a katolikus vallásra, részben anyagi nehézségei miatt, részben a politikai karrier érdekében. Az áttérés után évi 2000 forint kegydíjat kapott Mária Teréziától, aki udvari könyvtári tiszteletbeli őri címmel is kitüntette. Ezt nem élvezhette sokáig, mert a királynő halála után 1780-ban II. József megvonta tőle ezt a kegydíjat, így anyagi nehézségei támadtak Bécsben.
Emlékét ma szobor őrzi Bécsben a Trautson Palota előtt, mely annak idején a bécsi testőrség épülete volt. Ám ez a második Bessenyei szobor: az elsőt, Róna József alkotását még 1929-ben állították föl, ugyanitt, amikor az épület Collegium Hungaricumként működött. A magyar állam azonban 1961-ben eladta a palotát az osztrák államnak, az összes benne található festménnyel, szoborral, műkinccsel együtt. Egyedül a 16 mázsa súlyú Bessenyei márványszobor volt kivétel, mely 1965-ben került a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola aulájába, később könyvtárába.
A jelenlegi bronz mellszobor Fekete Tamás munkája, és 1997-ben, a Magyar Művelődési Közoktási Minisztérium ajándékaként került a Trautson Palota kertjének Lerchenfelder Straße-i bejáratához. A szobrot az „Europa-Club” szervezésében minden március 15-én ünnepélyes keretek között megkoszorúzták. Idén a magyar költészet napján a bécsi magyar nagykövetség és a Collegium Hungaricum közösen koszorúzta meg a szobrot az ausztriai magyar szervezetek részvételével. A megemlékezésen Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet, Prőhle Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója és Dr. Méhes Márton, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója mondott beszédet.
A szobor adatai és pontos helye elérhető a Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) Emlékhely NévTér adatbázisában, amelyben megtalálható még számos, magyar vonatkozású bécsi épület és szobor. A projekt a Kárpát-medence magyar emlékhelyeit gyűjti össze, valamint lehetőséget ad arra is, hogy az érdeklődők a saját javaslataikkal egészítsék ki az adatbázist.
