2022-ben jelent meg Tompa Andrea Omerta című regényének német fordítása, és azonnal bestseller lett. Az író még novemberben, a Buch Wien Bécsi Nemzetközi Könyvvásárra érkezett Bécsbe, ahol a Donau Lounge-ban beszélgetett az Omertáról, a Collegium Hungaricumban pedig a Continental Literary Magazine című irodalmi folyóirat bemutatóján vett részt. Szerencsére a sűrű program mellett a Rólunk.at-ra is szánt időt. A könyvei kapcsán a romániai magyar történelemről és identitásról beszélgettünk vele, de az is kiderült, hogy látja a mai Magyarországot, és hogy mivel magyarázza az Omerta népszerűségét német nyelvterületen.
Rólunk: Az első három regényében az erdélyi magyarság 20. századi történetének sorsfordító időszakait mutatja be (A Fejtől s lábtól jórészt az első világháború előtt és után, az Omerta az 1950-es években, míg a Hóhér háza a romániai forradalmat megelőző két évtizedben játszódik). A személyes élettörténetek mögött felsejlenek az adott kor tragikus történelmi eseményei, amelyek ábrázolásához alapos kutatómunkát végzett levéltárakban és archívumokban. Egy korábbi interjúban viszont kihangsúlyozza, hogy mégsem szeretné, ha történelmi forrásként használnák a könyveit. Mit gondol, mennyi szabadsága van az írónak a történelem bemutatásában?
Tompa Andrea: Ha azt vesszük, hogy Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmjében végül megölik Hitlert és az egész náci vezérkart, akkor azt mondhatnánk, hogy nagyon sok, amennyiben a történelemmel szemben megengedett szabadság valóban szolgálja az adott művet. A kutatás során nekem fontos volt, hogy bizonyos történelmi sarokpontok a helyükön legyenek, hiszen fel kell építeni a bizalmat az olvasóban, amihez a karakterek és az elbeszélés hitelességén kívül az is hozzá tartozik, hogy elhiggye, biztos kézzel vezeti az író a történelemben. Másfelől viszont tehetek bizonyos hangsúlyokat teljesen máshova, mint a történészek, ebben az írónak teljes szabadsága van.
Rólunk: A könyvek főhősei eleve kisebbségi helyzetben élnek, hiszen magyarok Romániában, de olyanok is vannak köztük, akik többszörösen hátrányos helyzetűek, hiszen a magyarságuk mellett nők, vagy zsidó származásúak. Mindezek mellett például az Omerta szereplői mondhatni békésen élnek együtt a románokkal, valamennyire románul is megtanulnak, mint ahogy sok román szereplő is kétnyelvű. Az ellentétek tehát inkább a nagypolitika szintjén jelennek meg?
Tompa Andrea: Igen, ezt jól érzékeli. Én ma is úgy látom, hogy egyéni szinten sokkal több a szabadság és a döntési lehetőség, mint a közösség szintjén. Egyénileg lehet kapcsolódni a román közösséghez, gond nélkül lehet szakmai kapcsolatokat építeni, barátságokat vagy akár vegyes házasságokat kötni, mert akkor nem úgy néznek rád, mint a magyar közösség egyik képviselőjére. De mindez természetesen nem csak a romániai magyarokra, mint kisebbségre igaz, nem nehéz magyarországi példákat is találni.
Rólunk: Akárhogy is nézzük, Románia egy többnemzetiségű ország, ahol ráadásul az 1950-es évektől a szomszédos országokhoz hasonlóan államszocialista rendszer volt 40 éven át, amiben sok hátrányos helyzetű kisebbség, például a zsidóság soha nem remélt emancipációs lehetőséget látott. Úgy tűnik viszont, hogy a magyar-román ellentétek mégsem enyhültek, holott mindannyian az új Román Népköztársaság polgárai lettek.
Tompa Andrea: Nem, és tegyük hozzá, hogy az emancipációs törekvések nem a második világháború után kezdődtek Romániában. Az 1910-es években nyomokban elindult a női emancipáció, ami Magyarországon a Horthy-rendszer alatt megrekedt, de például a cionista írók, akiket Magyarországon a 20-as és 30-as években üldöztek, Romániába menekültek, és ott megjelentethették a műveiket. A Kommunista Párt ugyan be volt tiltva abban az időben, de a baloldali gondolat, a szegénység felszámolása és az etnikai ellentétek meghaladása ígéret szintjén végig jelen volt a társadalomban. Ez azonban hamis ígéret maradt: a nők akkor lettek elfogadott tagjai az új rendszernek, ha munkásnők lettek, vagy traktort vezettek, azaz olyanok lettek, mint a férfiak, a kommunista rendszer pedig erős román nacionalizmussal volt átitatva, így esély sem volt az etnikai ellentétek felszámolására, a sérelmek gyógyulására, és egy egészségesebb, sokféleségen alapuló társadalom kialakulására.
Rólunk: Jól látom, hogy ma Magyarországon a nagy-magyarországos autómatricákon, kétes művészi értékű Trianon-emlékműveken és az etnikai kártya politikai kijátszásán túl valójában nem sokat tudunk az erdélyi (és más határon túli) magyarokról, a környező népekről pedig még kevesebbet?
Tompa Andrea: Igen, abszolút, és ebben minden politikai rendszer hibás, mert az egyik oldal mondhatni negligálta a témát, míg a másik a megbékélés helyett inkább a revizionista gondolatokat szította és próbálja folyamatosan ébren tartani. Nagy szükség lenne egy olyan politikai erőre, amely segítene megágyazni a határon túli magyar közösségek és a szomszédos országok valódi megismerésének az erre nyitott és még formálható rétegek körében. Trianon óta ugyanis eltelt 100 év, nagyon gazdag mozgások történtek a kisebbségi magyarok világában is, ideje lenne például az erdélyieket a maguk helyén, a romániai valósághoz alkalmazkodó, ott integrálódó, kapcsolatokat építő aktorokként elismerni, nem pedig egy elszakadt, Magyarország felé aspiráló közösségként láttatni őket. Számukra például teljesen természetes a kétnyelvűség. Az egyik székelyföldi olvasóm megkérdezte, miért vannak az Omertában a román mondatok lefordítva. El sem tudta képzelni, hogy a magyar olvasóim többsége nem érti ezeket. Én egyébként a Kolozsvári Egyetemen tartott kurzusaimon nem is szeretem használni azt a terminust, hogy „erdélyi” magyar kultúra vagy színháztörténet, tudatosan azt használom helyette, hogy „romániai” magyar színház, mert így sokkal nagyobb a tér, más régiókat is oda lehet érteni, és szeretném kihangsúlyozni, hogy ez a színházi kultúra egy romániai kontextusban jött létre, nem pedig egy leszakított, mentálisan független erdélyi kontextusban.
Rólunk: Sok országban létezik a többségi nyelvtől eltérő nyelven írott irodalom, és a történelmi hagyományoknak, vagy éppen birodalmi érdekeknek megfelelően nagyon eltérően kezelik ezeket. A finnországi svéd kisebbséghez tartozó írók magukat finneknek tartják, akik történetesen svédül írnak, míg az ukrajnai, oroszul író írókat sokan az orosz kultúra részének tekintik. Tompa Andrea milyen írónak tartja magát?
Tompa Andrea: Mivel 1990 óta Magyarországon élek, én magyar írónak tartom magam, aki a könyveiben romániai magyar témákkal foglalkozik. De amikor az egyik könyvem megjelent lengyelül, egy recenzens, aki nyilván látta az életrajzomban, hogy Kolozsváron születtem, román írónak nevezett engem. Ezt onnan tudtam meg, hogy kaptam valakitől egy üzenetet, hogy lerománoztak, és ezt mindenképp korrigáltassam.
Rólunk: LErománozták…
Tompa Andrea: Én is éppen ezt válaszoltam, hogy nem lehet senkit sem lerománozni, csak fel, és én nem értékelek le senkit, csak azért mert román. Visszatérve a terminológiára, elvileg hívhatnám magam „romániai (magyar)” írónak is, de ez a kifejezés egyelőre nagyon terhelt: a 60-as évek végén kezdték egy pártgyűlésen használni Romániában, és ezzel azt akarták kifejezni, hogy egy egységes román irodalom van különböző nyelveken, magyar írók nincsenek, és a Romániában, magyar nyelven született műveket nem lehet a magyar irodalom részének tekinteni.
Rólunk: Visszatérve a könyvekhez, bámulatos, hogy hányféle magyar dialektusban, illetve nyelvváltozaton képes írni, honnan ismeri ezeket?
Tompa Andrea: Ezek mind írói dialektusok, talán egyedül az Omertában Kali széki nyelve létezik a könyvön kívül is. A többit mindig az adott könyv írása és újraírása közben próbálom létrehozni, előtte esetleg szavakat gyűjtök, de ezeket írás közben már nem nézem meg. A széki nyelvjárásban egyébként elérhetőek mesék, archív felvételek, de így is maradtak témák, amelyekről nem találtam semmilyen feljegyzést, így nekem kellett kitalálni azt a nyelvet, amelyen az 50-es években egy széki parasztasszony beszélhetett például a szexualitásról.
Rólunk: A saját nyelvváltozatához viszont, megjegyzem jogosan, ragaszkodik. Igaz, hogy azért hagyta ott annak idején a budapesti magyar szakot, mert kritizálták, hogy egy „nem létező” igealakot használ?
Tompa Andrea: Igen, ez is szerepet játszott benne, de az okok komplexebbek voltak. Ez egy tömegszak volt 150 diákkal, ahol a tanárok közül senkivel sem volt személyesebb kapcsolatom. Az se tetszett, hogy az irodalmat nem kreatív módon tanították, lexikális ismereteket kellett a vizsgákra gyorsan felszívni, és visszamondani. Én nem tudok így tanulni, ha elkezd valami érdekelni, inkább „elbotorkálok az erdőben” egy darabig.
Rólunk: 1990-ben költözött át Magyarországra, de előtte Debrecenben járt egy diáktalálkozón, ahol friss fuvallatnak hatott, hogy először hallott olyan témákról, mint például a diákjogok. Magyarország tehát egy szabadabb világ ígéretét hordozta akkoriban, hogy élte meg az azóta eltelt időszakot? Ezt azért merem megkérdezni, mert általában nem rejti véka alá a véleményét: visszautasította a Márai-díjat, és például az örökbefogadás témájában is nyíltan kritizálta a kormány döntéseit.
Tompa Andrea: Mi akkor valóban egy több évtizedes diktatúrából szabadultunk, és egy új világ nyílt meg előttünk. Magyarország egyfelől egy hatalmas ajándék nekem: itt lettem felnőtt, itt jártam egyetemre, doktori fokozatot szereztem, családot alapítottam, író lettem és megtaláltam az olvasóimat is. Emellett viszont elképesztő szomorúsággal tölt el a társadalom töredezettsége, megosztottsága, és mint tudjuk, a gyűlöletkeltésben még nagyon messzire lehet elmenni, és ebben az állami propaganda elöl jár. A magyar állam gondolkodása és intézkedései az emberi szabadsággal, egyenlőséggel kapcsolatban nem csak elkeserítőek, de inkább felháborítóak. Ma teljesen elképzelhetetlen az, ami két évtizede még természetes volt, hogy nagyon különböző emberek beszélgessenek egymással. Nincsenek megfelelő helyszínek, egyszerűen nem jönnek létre ezek a beszélgetések. Ugyan most nem merül fel bennem, hogy még egyszer országot váltok, de eljöhet még az a pont, ahol olyan fájdalmas lesz nekem ez a közeg, hogy mégis úgy döntök, veszem a sátorfámat.
Rólunk: Ami a mostani rendezvényt illeti, a bemutatott folyóirat sem teljesen független a regnáló hatalomtól. Hogy dönti el, hogy mi fér még bele, és mi nem?
Tompa Andrea: Amikor jött a felkérés, hogy írjak a lapba, meggyőződtem arról, hogy ez egy színvonalas kiadvány, nem propaganda újság, ezen kívül az is fontos volt, hogy nem szóltak bele abba, amit írtam. Lehet persze azt mondani, hogy a jelenlétünkkel is legitimálunk dolgokat, de nem lehet teljesen függetlenül létezni az államtól, és ez a folyóirat is közpénzből, ha tetszik, mindannyiunk adóforintjaiból készül.
Rólunk: Most Bécsben az Omertáról is fog beszélgetni a Dounau Lounge-ban. Mivel magyarázza, hogy a könyv ilyen nagy népszerűségnek örvend a német nyelvterületen? Miért érdekelheti az osztrák és német olvasókat az erdélyi magyarok sorsa az 50-es években?
Tompa Andrea: A kritikákból kiderül, hogy nagyon más a könyv magyar és német recepciója. A magyar olvasókat természetesen az erdélyi magyar társadalom története érdekli, a németeket viszont a kortárs irodalomban kevéssé megjelenő alakok izgatják: a paraszti karakterek, akik az olvasók számára láthatatlan világokban élnek, majdhogynem a konkrét helyi társadalomtól függetlenül, még Ausztriában is, de ilyen az aszexuális útra lépő szerzetesnő figurája is. Ezek olyan emberi történetek, amelyek ugyan be vannak ágyazva a történelmi közegükbe, de ettől elvonatkoztatva is lehet őket hitelesnek tartani. Hozzá kell persze tennem, hogy Terézia Mora remek, a könyvet szolgáló munkája és nyelve nélkül ez nem jöhetett volna létre.
Kiemelt kép: Stefan Klüter
Akár ez is tetszhet
