Greta Garbo, Marilyn Monroe, Marlene Dietrich, Édith Piaf… legendás külföldi színésznők, énekesnők, akiknek az életét, a dalait előszeretettel viszik színpadra vagy filmvászonra. Az életrajzi filmek esetében teljesen egyértelmű, hogy a szerepet játszó színésznőt a sminkesek, fodrászok, jelmeztervezők megpróbálják külsőleg is azzá változtatni, akit játszik. Színpadi verzió esetében nem ilyen egyszerű a helyzet.
A magyar ikonok közül talán Karády Katalin az, akit a legtöbbször próbáltak megidézni. Élete, a mindössze öt évig tartó filmes karrierje, a dalai, a háború alatti meghurcoltatása, majd a brazíliai és egyesült államokbeli élete elegendő alapanyagot szolgáltat a mély hangtónusú színésznőknek. És itt könnyű beleesni a csapdába, tudniillik attól senki nem válik Karády Katalinná, hogy megcsinálják a haját, és ábrándosan a távolba nézve elénekli teszem azt, hogy Nincs kegyelem. Természetesen ennek a formának is van létjogosultsága, de ez inkább nosztalgikus múzeum, és hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az alkotók megspórolták maguknak a legnagyobb melót: mivégre készült el, miről szól. A színház önreflexív műfaj, és ha valaki egyedül áll a színpadon, akkor azt feltételezem, hogy valamit nagyon el akar mondani magáról.
Várakozással és kíváncsisággal ültem be a Haus der Musik színháztermébe Nagy-Kálózy Eszter Ne kérdezd, ki voltam című Karády-estjére, a music&words szervezésében. Nagy-Kálózynak már megvolt a Karádyvá válás a 2001-es Hamvadó cigarettavég című Bacsó Péter filmben (ezt amúgy nem tartom a legjobban sikerült alkotásnak, de ez nem a szereplők, hanem a forgatókönyv hibája, teljesen összemosták Karády civil és filmes alakjait – ami egyébként az élete tragédiája volt –, így nem derült ki számomra, ez most egy életrajzi vagy egy fikciós film-e), így abban reménykedtem, hogy most nem pusztán Karády dalait fogom hallani egy az egyben. Jó jelnek vettem, hogy Mester Dávid zongorista nem egy Karády-medleyvel indított, hanem Chopinnel. Aztán belépett Nagy Kálózy Eszter, kalapban, fekete bundában, egy elegáns fehér estélyi overálban, a saját, szőke hajával, és elénekelt két háborús dalt. Szokatlan dolog az Idegenben keserűbb a sírással és a Valahol Oroszországbannal kezdeni, ad valami nyugtalanító alaphangulatot, és erős jelzés arra nézve, hogy ne egy andalító estére számítsunk.
Ez be is igazolódott, a nyitány után Nagy-Kálózy néhány mondatban elmesélte Karády Katalinhoz fűződő viszonyát (gyerekkorában elbűvölve hallgatta a dalait, nézte a filmjeit, és azt mondta: „egyszer én is leszek ilyen nő!”, aztán harminc évvel később jött a film), és beavatott minket ennek az estének a keletkezéstörténetébe. Elmondta, hogy nem csak Karády dalokat fogunk hallani, sőt, mivel ő inkább prózai színésznő, lesz néhány vers és monológ is.
A dalok egy része új köntöst, új értelmezést kapott azáltal, hogy kiaknázták a bennük rejlő zenei lehetőségeket, és Mester Dávid értő kezei alatt nagyobb hangsúlyt kapott az expresszívebb vonal, a drámaibb és erőteljesebb tangó, illetve a klasszikus zenei hangzás. Emiatt Nagy-Kálózynak is szélesebb előadói tere volt arra, hogy megmutassa a dalok szövegében rejlő indulatokat.
Az este egy pontján megidézték a külföldi ikonokat is, Yves Montandt-t, Édith Piafot, Marlene Dietrichet. Utóbbi eszembe juttatta azt a 2013-as Edith és Marlene című előadást a Centrál Színházban, melyben Nagy-Kálózy Eszter volt Dietrich, Botos Éva pedig Piaf. Most azt kell mondjam, jól állnak ezek a dívák Nagy-Kálózy Eszternek. Finom vonásai, rebbenékenynek tűnő lénye ellenpontozza a maszkulin jegyeket hordozó külsejüket, megmutatja törékenységüket, esendőségüket, ami egy pillanat alatt képes átfordulni szikár hűvösségbe. A legjobban sikerült dalok éppen azok, amelyekben ez a kettősség megjelenik: Gyűlölöm a vadvirágos rétet; Ne kérdezd, ki voltam; Száz panasz ég a dalomban, Életrajz; illetve azok, ahol kapcsolatba lép a zongoristával, akár egy duett, akár csak egy-egy gesztus erejéig.
Az előadás végén egy kötetlen beszélgetés alatt az alkotók elmondták (Vörös Róbert, az est rendezője is jelen volt), hogy nem volt szándékukban egy konkrét történetet elmesélni, vagy valamilyen tematika mentén válogatni a dalokat, inkább egyetemes dolgokról, érzésekről szerettek volna beszélni: a férfiről, a nőről, a vágyról, a hiányról, háborúról, múltról, sorsról. Mégis, volt egy momentum, amit akarva-akaratlanul kiemeltek.
Nagy-Kálózy a pályája kezdetén 1990-ben Kaposváron eljátszotta Nyinát Csehov Sirályában. Vörös Róbert elhozott és körbeadott egy akkori szakmai lapot, benne egy kritikával és néhány fotóval az előadásról. Most az este elején (remekül!) elhangzott Nyina utolsó monológja, melyben a színésznővé vált Nyina többek között arról beszél Trepjlovnak, hogy mennyi áldozatot, fájdalmat, türelmet kíván a színésszé válás. Ismerve Nagy-Kálózy pályáját (kezdetben Kaposvár, Radnóti, filmek, tévé, Thália, Kelemen László Színkör, aztán Új Színház, sok év szabadúszás, ritkuló filmszerepek, aztán furcsa öt év a Nemzetiben, Centrál Színház, és most a Vígszínház) mintha azért jött volna létre ez az előadás, hogy elénekelhesse Karádytól a Ne kérdezd, ki voltam című dalt, és harmincöt év után újra elmondhassa ezeket a sorokat a Sirályból: „Most már igazi színésznő vagyok, élvezettel, elragadtatással játszom, megmámorosodom a színpadon, és csodaszépnek érzem magam.” És most már Arkagyina.
Fotók: Rick Zsófi
