Miért lesz egy témából épp vers vagy novella? Miért jó tárcát írni? A saját életüket írják-e az írók? Az ÖIUS (Ausztriai Magyar Kutatóintézet) Schwedenplatzi beszélgetések sorozatának harmadik vendége Tóth Krisztina író, költő, műfordító volt, akivel Lendvai Zsóka beszélgetett.
Ír verset, novellát, tárcát, regényt, színdarabot, gyerekkönyvet. Fordít franciából, angolból és németből. Az ő műveit tizennyolc nyelvre fordították le. Ausztriában is megjelent három kötet a Nischen Verlag jóvoltából, Buda György fordításában. Pedig képzőművésznek készült: szobrászként érettségizett az Kisképzőben. Csak aztán tagja lett egy irodalmi körnek, a bölcsészkaron pedig Lator László műfordítói szemináriumára járt, így bekúszott az életébe az irodalom. Egy ideig a Budapesti Francia Intézetben szervezett kiállításokat, de amikor megszületett a fia, felmondott, ugyanis mindössze három hét szülési szabadságot ajánlottak neki. Ekkor kezdett ténylegesen írni.
„Gondolkoztam, hogy mit kellene csinálnom, hogy eltartsam magunkat, és közben írni is tudjak. Mert az nem működik, hogy napi nyolc órában ülök egy munkahelyen, és este leülök írni. És arra gondoltam, az ólomüvegezés jó lesz. Elmentem egy műhelybe, egy év alatt kitanultam, aztán nyitottam egy saját műhelyt, és tizenöt évig abból éltünk, hogy ólomüveg ajtókat és ablakokat csináltam. Remekül lehetett közben gondolkodni, fejben írni. És közben arra is rájöttem, hogy az, ahogyan az ember a pici darabokat egymás mellé illeszti, és várja, hogy a nagy egész fölépüljön, az pont ugyanolyan, mint a prózaírás.”
Mert milyen is a prózaírás? Az író mondatokat, történeteket gyűjt. Krisztinának van egy notesza, amibe mindent fölír. Aztán egy alapötletből, egy párbeszédfoszlányból novella lesz, csak köré kell írni a többi szöveget. A prózai szövegeket számítógépen írja. A vers az más, az kézzel íródik. Látni kell egyben, a kihúzott szavakat is. A versnél általában van egy „sugallatos sor”, az ember (költő) tudja, hogy ebből bizony vers lesz, nem pedig egy novella magja, még akkor sem, ha végül narratív vers születik belőle. Sok ötlet marad üresben, némelyikük húsz év múlva kerül elő, és az lesz a hiányzó puzzle-darabka mondjuk egy tárcában. A tárca egyébként Krisztina egyik kedvenc műfaja. Ezek többnyire „megrendelésre” készülnek, ami annyit tesz, hogy egy újság, folyóirat, portál számára havonta kell egyet szállítani.
„A tárca közelebb áll a költészethez, mint a novella. Az 5-6000 karakternyi terjedelem nem engedi meg a fecsegést. Kevés dologgal kell jellemeznem a szereplőket, a helyszínt, és az olvasónak mégis éreznie kell az atmoszférát. Az én szereplőim keveset is beszélnek, de az az egy-két mondat nagyon fontos jellemzést ad róluk.”
A Pixel című novelláskötet darabjai is havi megrendelésre íródtak. Ennek a kötetnek az az érdekessége, hogy mind a harminc fejezet egy-egy testrészről szól, a novellák önmagukban is értelmezhetők, de egy-egy szereplő több írásban is felbukkan, egy teljesen másik élethelyzetben. A novellák nem lineáris időrendben követik egymást, de mégis összerakható az egészből egy 31. sztori. (Megvan még az ólomüvegezés és a prózaírás hasonlósága?) A testrészes tematika ötlete pedig a „szövegtest” kifejezésből ered: miért ne lehetne valóban a test, a corpus maga a szöveg? (A Szem történetét föl is olvasta.)
Az a kérdés is sokszor fölmerül az íróknál, hogy a saját életüket írják-e állandóan, és van, akinél erre igen a válasz, de Tóth Krisztina azt mondja, egyrészt szemérmesebb ennél, másrészt szerinte nem is annyira érdekes az ő élete, harmadrészt pedig akkor érdemes ezzel élni, ha az a történet, szituáció egyetemes, általános dolgokra mutat rá. Gyerekkönyvet viszont a fia születésekor kezdett írni, mint azok az írók általában, akik addig egyáltalán nem írtak gyerekirodalmat, amíg nem váltak szülővé. Saját bevallása szerint könnyen ment a gyerekkönyvek írása, és a mai napig élvezettel folytatja a Malac és liba sorozatot, pedig már a tizenegyedik könyvnél tart. Néhány évvel ezelőtt a rákról is írt mesekönyvet, a kiadók meg is ütköztek ezen.
„A szomszéd kislány anyukája lett beteg, a kezelések ideje alatt nagyon sok időt töltött nálunk az óvodás kislány. És kiderült számomra, hogy ők mindent megbeszélnek, az anyuka mindent elmagyaráz a kislánynak, persze az ő nyelvén. És nagyon érdekes volt hallani, hogy egy óvodás fejében mit jelentenek bizonyos kifejezések: például az, hogy ’anyát megoperálták’, a kislányban úgy csapódott le, hogy az Operában volt, mert néha voltak együtt az Operaházban. Végül ez is lett a könyv címe.”
A beszélgetés végefelé szó esett még a készülő könyvről, ami most épp egy verseskötet lesz, ráadásul teljesen új műfajban. Haikut még sosem írt, sőt, kifejezetten nem szerette, de egy hosszabb kínai tartózkodás után rájött, hogy ez nem csak egy formai dolog, hanem az ember teljes gondolkodását kell átállítani ahhoz, hogy három sorban közölni tudjon valami fontosat a világról. A Szeleknek fordít című kötet júniusban jelenik meg, a címadó verset meg is hallgathattuk:
Éjjeli nyárfa
Álmaim jeltolmácsa
Szeleknek fordít
Mindent összevetve, ez egy igen jól sikerült este volt, Lendvai Zsóka jól felkészülten, hibátlanul vezette a beszélgetést, szinte észrevétlenül eveztek át egyik témáról a másikra, nem beleragadva a szakmai kérdésekbe, és nem is csak átsuhanva bizonyos pontokon. Jó ez az irány, amit most az ÖIUS képvisel, biztos vagyok benne, hogy tavasszal is izgalmas beszélgetéseknek nézünk elébe a Schwedenplatzon.
Fotók: Rick Zsófi
Akár ez is tetszhet
