Az Europa-Club és a Magyarságkutató Intézet közös szervezésében folytatódott a Magyarságtörténeti előadás-sorozat október 13-án. Ezúttal is egy érdekes és izgalmas témát mutattak be: Dr. Pomozi Péter a Magyarságkutató Intézet Nyelvtörténeti Kutatóközpont részlegének professzora tartott előadást a Mátyás király korában beszélt magyar nyelvről, és Galeotto Marzioról, Mátyás kedvenc udvari krónikásáról. A másfél órás előadás alatt több érdekességet megtudhattak a programra ellátogatók.
A 15. század végének Magyarországa nemcsak hadseregével és politikai erejével tűnt ki Európában, hanem szellemi életével is. Hunyadi Mátyás uralkodása (1458–1490) alatt a budai és visegrádi udvar a humanista műveltség egyik közép-európai központjává vált. Az olasz humanizmus friss szelleme, az antik tudományok iránti rajongás és az irodalom szeretete meghatározták az uralkodó környezetét. Ennek a korszaknak egyik legérdekesebb alakja volt Galeotto Marzio, az itáliai humanista író, tudós és gondolkodó, aki Mátyás király bizalmas barátja és udvari írnoka lett.
Galeotto Marzio 1427 körül született a közép-itáliai Narni városában. Tanulmányait Perugiában és Ferrarában végezte, ahol korának legnagyobb tudósaival érintkezett. Fiatalon kapcsolatba került a humanista mozgalommal, és hamar hírnevet szerzett műveltségével, szónoki tehetségével. A 1460-as évek közepén hívta meg őt Magyarországra Vitéz János, esztergomi érsek, aki az ország szellemi megújításának egyik vezéralakja volt. Nem sokkal később Galeotto Mátyás király udvarába került, ahol hamar megtalálta helyét a tudósok és művészek körében. Nemcsak írnokként, hanem tanácsadóként, krónikásként és – ahogy ma mondanánk – udvari értelmiségiként is működött. Szoros barátságot ápolt a királlyal, sőt, egyes források szerint együtt vitatták meg a kor filozófiai kérdéseit, és hosszú estéket töltöttek beszélgetéssel a tudományról, erkölcsről, sőt a szerelem természetéről is. Élete kalandosan alakult: a humanista szabadszellem miatt többször került egyházi vizsgálat alá, sőt, rövid időre börtönbe is zárták. Mátyás király azonban mindig kiállt mellette. Halála után művei Itáliában és Magyarországon is olvasottak maradtak, s hatásuk a reneszánsz magyar irodalomban is tovább élt.
Mátyás korában a tudomány, a politika és az egyházi élet nyelve a latin volt. A humanista műveltség is ezen a nyelven bontakozott ki: Galeotto Marzio, Janus Pannonius és társaik latinul írtak, tanítottak és vitatkoztak. Mégis, éppen ez a korszak hozta el azt a pillanatot, amikor a magyar nyelv is egyre erősebben kezdett jelen lenni az írott és a szóbeli kultúrában.
A korabeli források tanúsága szerint Mátyás jól beszélt magyarul, és büszke is volt rá, ha külföldi vendégei dicsérték a nyelv „erős, férfias hangzását”. Bár Galeotto maga latinul írt, számos megjegyzése utal arra, hogy csodálattal figyelte a magyar nyelvet és a népdalok költőiségét. A humanista író külön kiemeli, hogy a magyar nyelvet az teszi különlegessé, hogy jobbágy és nemes, egyházi és világi személy egyaránt megérti egymást: ami az 1400-as évek Európájában egyedinek számított. A középkori Olaszország területén ugyanis olyan erős dialektusokat és nyelvjárásokat használtak, hogy a nemesség és jobbágyság, bár mindketten olaszul beszéltek, csak alig, de legalábbis nagyon nagy nehézségek árán értették meg egymást.
Galeotto leghíresebb műve, a „De egregiis, sive claris Hungariae viris” („A kiváló magyar férfiakról”) egyfajta korabeli portrégyűjtemény, amelyben nemcsak a királyról, hanem a magyar urakról, tudósokról és katonákról is ír. Munkáját nem csupán történeti forrásként, hanem irodalmi alkotásként is értékeljük: tele van anekdotákkal, szellemes megfigyelésekkel, sőt néha finom iróniával is. A könyv egyik legérdekesebb vonása, hogy Galeotto emberként mutatja be Mátyást – nem csupán hódítóként vagy államférfiként. Mesél arról, hogyan szokott a király álruhában járni a nép közé, hogyan élcelődött udvari emberein, és milyen bölcs tanácsokat adott. Az ilyen történetek a későbbi évszázadokban hozzájárultak a „Mátyás, az igazságos” népi képének megszületéséhez.
Bár Galeotto műveiben kevés a konkrét nyelvészeti megjegyzés, az írásaiból kirajzolódik egy mély érdeklődés a magyar nép nyelve és szokásai iránt. Megfigyelte a magyarok beszédének dallamosságát, és több helyen utal arra, hogy a parasztok és katonák között „énekelve” beszélnek, mintha minden mondatukban zene szólna. Ez a fajta megfigyelés nem véletlen: a 15. század második felében a magyar nyelv kezdett kilépni a mindennapi szóbeliség korlátaiból. Megjelentek az első magyar nyelvű imádságok, versek, sőt, udvari dalok is. Bár a humanista értelmiség nyelve továbbra is a latin maradt, a magyar nyelv egyre inkább a nemzeti identitás hordozójává vált.
Galeotto nemcsak az itáliai tudást hozta el Budára, hanem egy új szemléletet is: hogy az ember – akár király, akár írnok – a gondolkodás, a műveltség és az önismeret révén válhat naggyá. A magyar nyelv iránti tisztelete, bár csak utalásokból ismerjük, előrevetíti azt a reneszánsz gondolatot, hogy minden nemzet a maga nyelvén válik igazán műveltté.
Galeotto Marzio alakja ma is emlékeztet arra, hogy a kultúra nem ismer határokat. Egy olasz tudós a 15. században Magyarországon fedezte fel, milyen gazdag és sokszínű a magyar szellem világa. És bár a latin volt az udvar nyelve, a magyar szó már ott csendült fel a király asztalánál, a nép dalában, a történetekben – abban a világban, amelyben Mátyás és Galeotto egyszerre voltak tanítók és tanítványok.
Kiemelt kép, fotók: Tóth Domonkos
Akár ez is tetszhet
