Megvan az a jelenet a Meseautóból, amikor Kabos Gyula telefonon próbálja elmagyarázni Gombaszögi Ellának, hogy két Szűcs van, és hogy „ez nem a mi Szűcsünk, ez egy egészen más Szűcs. Egy kis Szűcs.” Na, pont így éreztem magam, amikor anyagot kezdtem gyűjteni ehhez a cikkhez. Kiolvastam az internetet, és csak sokára bizonyosodtam meg arról, hogy akiről azt gondolom, hogy ő az, az valóban ő. Megint Egy Magyar, Rick Zsófi rovata.
Van ez a sorozatom, amely olyan magyarokról szól, akiknek szobra, emléktáblája, vagy síremléke van Ausztriában, tehát nyilvánvalóan csináltak itt valami fontosat. A főszerkesztőnk is küld néha ötletet, hogy kinek nézzek utána, és legutóbb bedobta, hogy van egy Kovách Aladár nevű pasi, aki a Nemzeti Színház igazgatója volt, Őriszigeten élt, ott is van eltemetve, a lánya pedig, Arnóthy Krisztina, Franciaországban és Svájcban lett híres írónő. Mondom, ez nekem való téma, színház is, irodalom is, sima ügy lesz.
Kezdésként megnézem a wikipédián mindkettőjüket. Szépen össze vannak kötve, hogy apja-lánya, bár forrás sehol nincs föltüntetve. Mindkettőjüknél szerepel az is, hogy „előneve: szendrői, de néhol szerepel a Szendrői-Kovách névváltozatként is”. Életkorban is stimmelhet, Aladár 1909-ben, Krisztina 1930-ban született.
Nade. Krisztina „Élete” szakaszánál az szerepel, hogy „Apja magyar földbirtokos, latin és görög tanár, író, a Nemzeti Színház igazgatója volt.” Aladár viszont „1927-ben Budapesten tett érettségi vizsgát. A Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott irodalmi és művészettörténeti tanulmányokat, ezt követően külföldre ment, és egy évig tanult a Sorbonne-on.” Hát, ez se nem földbirtokos, se nem görög, se nem latin. Krisztinához belinkelték viszont a svájci honlapját, amiről megtudom, hogy az apja valóban latin-görög szakos tanár volt, és segítségével tízévesen már franciául olvasott Anouillh-t. Színházról egy szó sem. Jó, hát ez fix, hogy nem ugyanaz az ember, de nagyon gyanús a Szendrői-Kovács névváltozat. Krisztináról egyelőre lemondok, végül is, nem a rokoni kapcsolat felderítése a feladat, hanem Kovách Aladár ausztriai tevékenysége.
Az Arcanum adatbázisa szerint 1944 júliusának végétől a nyilas hatalomátvételig volt a Nemzeti igazgatója. Ezek szerint tehát nagyon el akarták távolítani Németh Antalt, és ő volt az átmeneti megoldás addig, amíg ki nem derült, hogy bátran lehet, sőt, kívánatos nyíltan nácikat vezető pozícióba helyezni. (Mondjuk, akit ’44 júliusában a Nemzeti igazgatói székébe tesznek, az sem lehet egy baloldali liberális figura…) 1947-től Németországban, Franciaországban és Ausztriában élt. 1951-1953 között a Szabad Európa Rádió (SZER) irodalmi osztályának a vezetője. Cikkei a Hungária, Új Hungária, Magyar Élet és az Eastern Europe’s Monitor hasábjain jelentek meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum adatbázisából az is kiderül, hogy 1956-tól a Nemzetőr című lap külföldi kiadásainak egyik alapítója és munkatársa, a Donau Bote főszerkesztője. 1962-től a Szigeti Füzetek című sorozat szerkesztője. Ez már nyilván Őrisziget. Innen el lehet indulni.
Beírom a nevét a folyóirat-keresőbe… és elkezdenek ömleni a szélsőjobbos újságok. Hungária, Új Hungária, Nemzeti Élet, Magyarság, Virradat, Nemzetőr, Egyedül vagyunk… Na, szépen vagyunk, mi lesz ebből…
Aztán hirtelen elém ugrik egy cikk 1957-ből a Népakarat című lapból, melyben Muráti Lili beszámol arról, hogy Bécsben járt, és azt hallja, hogy Kovách Aladár ismert pesti konferanszié Kanadában pincér. Hopp-hopp, ez ki? Gyors új keresés, kiderül, hogy ugyanabban az időben élt egy Kovách Aladár nevű színész is, egyetlen jegyzett filmszereppel, később konferanszié lett és rádiókabarékban szerepelt, majd ezek szerint Kanadába távozott.
De ami ennél is meglepőbb, az egy pszeudo Kovách Aladár megjelenése 1943-ban (a sajtóban üzengetett egymásnak Kovách Aladár s.k., és Lovag Kovách Aladár), ami a kétségbeesés legmélyebb bugyraiba taszított, hogy akkor most hány Kovách Aladár van, és melyik kicsoda, melyik azonos a színházigazgatóval, melyik volt a nemzeti érzelmű, kiről írnak a szélsőjobbos lapok, illetve ez ugyanaz a személy-e, de akkor az ál-Kovách az kicsoda.
Aztán fény derült e furcsaság titkára, a Székely Szó című lapban kérdezték az író Aladárt, aki elmondta, hogy az Új Magyar Színházban valóban dolgozik egy névrokona, aki ügyelői, súgói, rendezői és egyéb teendőket végez, innen a félreértés. Amit az is tetézett, hogy „a mi” Kovách Aladárunk – azt hiszem, már hívhatom őt így – is dolgozott ennek a színháznak korábban néhány hónapig.
Így tehát, több napos kutatómunka után egészen bizonyosan összefoglalhatom, hogy mit tudni a mi Aladárunkról, aki Őriszigeten nyugszik, és aki a Nemzeti Színház igazgatója volt.
A neve a ’30-as években elvétve kerül elő, többnyire hangjátékok és cikkek írójaként említik. (Viszont sokat írtak egy híres gyógyszerész-orvos Kovách Aladárról, illetve egy múzeumigazgatóról, népszerű név volt ez akkoriban…) A Pázmány kollégium könyvtárát vezette, cserébe a lakhatásáért. „Valódi irodalmi központként működött, oda zarándokoltak hozzá azok a fiatalok, akiket mágnesként vonzott Kovách Aladár lenyűgöző egyénisége, ezerirányú érdeklődése, óriási műveltsége, világirodalmi olvasottsága és következetes vitakészsége.” – írja róla mindenre kiterjedő életrajzi cikkében Dr. Petővári Ágnes 2003-ban a Havi Magyar Fórumban. 1937-ben kiadott egy lexikont, melyben 400 fiatal magyar írót mutatott be, köztük például Fejtő Ferencet, Radnóti Miklóst, Weöres Sándort, Zsolt Bélát.
Mindeközben aktív szerepet vállalt a Turul-ellenzék létrehozásában. A Turul Szövetség a két világháború közötti időszak legnagyobb ifjúsági szervezete volt, jobboldali radikális, keresztény-nemzeti és antiszemita eszmékkel. A belső törés nyomán létrejött Turul-ellenzék a földreformot sürgette, németellenes volt, és a népi gyökerű művészetet kívánta előtérbe helyezni. Kovách Aladár emellett részt vett a Bartha Miklós Társaság újjászervezésében is, amely népi szellemű ellenakadémiát akart létrehozni a Magyar Tudományos Akadémiával szemben. Bár ez nem valósult meg, Kovách megalapította az egyszemélyes Bolyai Akadémia Könyvkiadót. A Bolyai-könyvek sorozattal fiatal, különösen népi származású írókat támogatott, valamint a határon túli magyarság szellemi életét mutatta be. Összesen harminchat Bolyai-könyv jelent meg 1940 és 1944 között, melyek közül néhány még ma is kapható.
Kovách a ’30-as évek végén került a Nemzeti Színházhoz, az akkori igazgató, Németh Antal hívta tanácsadónak, de megbízták fordítással, dramaturgiai feladatokkal is. 1940-ben saját darabbal rukkolt elő: az Apáczai Csere János életéről szóló Téli zsoltárt maga az igazgató rendezte meg, innentől kezdve figyeltek föl rá, a népi-nemzeti gondolkodása miatt a jobboldali sajtó a keblére ölelte. Kézenfekvő volt tehát, hogy őt ültették a Nemzeti Színház igazgatói székébe, amikor 1944-ben Németh Antalnak távoznia kellett. Túl sok volt már, hogy „a félzsidó Rózsahegyi Kálmán helyébe a zsidó Gózon Gyula került. (…) A színlapon is mind többször és többször jelent meg zsidó vagy félzsidó szerzők és fordítók neve.”
Kinevezését ünnepelték a sajtóban, a Nemzeti Élet című lap odáig ment, hogy az ő volt irodalmi rovatvezetőjükként tüntették fel, aki három éven át publikált a lapba. Én két írást találtam tőle összesen. A leghíresebb nyilas lap, az Egyedül vagyunk a Bolyai-könyveket hirtelen „szellemi frontunk legértékesebb kiadványaink” aposztrofálta. De nem sokáig örülhettek, ugyanis Kovách Aladár sokkal humanistább volt ennél. Az évadnyitó társulati ülésen elmondta, hogy a színház nem válhat politikai szószékké. Hovatovább, rehabilitálta Rózsahegyi Kálmánt, és a híres színiiskoláját is újra kinyittatta. A nyilas hatalomátvével másnapján lemondott, a helyére Kiss Ferenc, a hírhedt antiszemita színész lett, akit 1954-ben a népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélt.
Ezután visszavonult a nyilvánosságtól, majd 1947-ben kivándorolt, és Münchenben telepedett le. A Hungária munkatársaként hosszú cikksorozatot írt Kossuth Lajos emigrációjáról, majd 1949-ben Innsbruckban jelent meg legismertebb könyve, A Mindszenty-per árnyékában. 1951-től a frissen alakult Szabad Európa Rádió magyar osztályának irodalmi részlegét vezette, de 1954-ben lemondott, mert nem értett egyet a rádió hangvételével.
A müncheni évek és a SZER-ben betöltött szerepe később eltérő megítélés alá esett. Egyes emigráns szerzők a rádió magyar osztályát volt nyilasok gyülekezőhelyének tartották, és Kováchot is bírálták a szerkesztőség személyi összetétele miatt. Mások viszont arra emlékeztettek, hogy 1944 októberében tiltakozásul lemondott a Nemzeti Színház igazgatói posztjáról, és a Szabad Európa Rádió egyik legértékesebb munkatársának, kiváló írónak, publicistának és dramaturgnak tartották. A róla alkotott kép ezért az emigrációban sem volt egységes.
Ezek szerint se lenyelni, se kiköpni nem tudták Kovách Aladárt a magyar emigránsok. Miután 1954-ben fölmondott (vagy kirúgták, erről is több verzió van) a SZER-től, Bécsbe települt át. Az 1956-os magyar forradalom leverése után emigráns magyar írókkal együtt megalapította a Nemzetőr irodalmi folyóiratot, amelynek szerkesztője, a lap német nyelvű változatának főszerkesztője lett és maradt évtizedeken át. Bécsi időszakában a Nemzetőr szerzői gárdájának és egy kicsit a nyugati magyar emigrációnak is központi figurája volt. Mivel nem lehetett közvetlenül Budapestre repülni sem Jeruzsálemből, sem New Yorkból, vagy más nyugati városokból, így Bécsben volt az átszálló, a transzfer. Így válhatott Kovách Aladár irodalmi/művészeti információs központtá. Kedves faluja lett Őrisziget, ahol a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület égisze alatt Szigeti Kalendáriumokat jelentetett meg. Sziget könyvei sorozatcím alatt ötszáz példányban fakszimile kiadásban, kisalakban tette közé 1960-ban Szabó Dezső művét, Az elsodort falut, és megjelentette Nyírő József Havasok könyve című regényét is. Szerette volna meg megírni Magyarország két világháború közötti történetét, de nem készült el vele. S hogy miért épp Őriszigeten találta meg a békéjét? Ezt Beke György válaszolta meg a Magyar Nemzetben 1993-ban: „Galambos Ferenc alsóőri plébános jól ismerte, ő temette el 1979-ben az őriszigeti földbe. Azért jött ide, mert ez a magyar falu esett legközelebb az anyaországhoz az első háború után kirekesztettek közül. Őriszigeten egy öreg házat bérelt, többre nem futotta, a Szent László-korabeli műemlék templom szomszédságában. Itt töltötte a nyarakat. Bécsben, szintén szerény otthonában, a teleket. Könyveit Felsőőrön nyomtatta, a kliséket a bécsi Hanke és Csöngei cég készítette. A kiadói műhely hivatalos székhelye Őriszigeten volt: „Si-get i. d. Wart (bei Rotenturm) Ausztria”.”
Halála után szűkebb baráti köre – irodalmi hagyatékából – emlékmúzeumot szeretett volna létrehozni Burgenlandban, Kismarton székhellyel. A múzeumot azonban az idő rövidsége miatt nem sikerült tető alá hozni, ezért hagyatékát a Svájcban élő testvérei, zeneszerző öccse, Andor, és az írónőként befutó Krisztina a bécsi Nationalbibliothek kézirattárában helyezték el.
Kiemelt kép: Szigeti Kiskalendárium 1973, Burgenlandi Magyar Kultúregyesület
