Hazudnék, ha azt írnám, hogy előre átgondolt kérdésekkel, fontos háttérinformációk birtokában, a pénzkereseti lehetőségem szubjektumaként testet öltő célszemélyből felkészülve érkeztem az interjúra. Nagyon is hazudnék. Egy, a 6. kerületben, a Capistrangasse 2. szám alatt található első emeleti bécsi szecessziós polgári lakásban vagyok. Beszélgetek, figyelek, kérdezek, viccelődöm és időnként nem csak én nevetek. De nem vele foglalkozom, hanem másokkal. Még csak tudomást sem veszek róla. Számomra most még ott sincs. Recsegő parketta, százéves kandalló, ódon vonalakkal keretezett ablaküvegek. A jelenbe zárt múlt, klasszikus bécsi formába burkolva.
Be kell, hogy valljam, felkészületlenül, tudatlanul, sőt, leendő beszélgetőtársamat – mint utólag egy kollégával és jó baráttal folytatott telefonozást követően kiderült, – látásból már ismerve, de nem felismerve fogok hozzá a munkához úgy egy órával később. Mikrofon, fényképezőgép, “tessék helyet foglalni”, lesz, ami lesz, csak le ne járassam magam. Előzékeny szavak és röpke gondolatok, de nincs idő megijedni, hiszen mindössze negyedórám van és különben is, egy újságírónak minden helyzetben legyen tartása, hogy nagyobbat ne mondjak vagy mégis, hisz éppen Robert Capara gondolok, a végén egy ponttal.
Ha még ennél is őszintébb szeretnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy nem is miatta érkeztem a helyszínre. Sőt, már ott voltam, miként Vig Margit is. Csupán egy öreg fa ajtó és annak lakói választanak el egymástól minket bő egy órán keresztül, amíg a Bornemisza Péter Társaság vezető tisztségviselőivel diskurálok a szervezetről készülő írásom nyomán. Az édes négyesben folytatott beszélgetést követően az egyesület újdonsült titkára, újságíró kolléganőm és egyben leköszönő interjúalanyom, Fetes Kata, sokat sejtető bíztató szavakkal a tudomásomra hozza, hogy a szomszéd szobában egy hegedűművész várakozik a hamarosan kezdődő „Bornemisza” irodalmi est fellépő vendégeként.
Kinyílik az ajtó, belépek a másik helyiségbe, óvatosan érdeklődöm. Azonnal igent mond a gyors beszélgetés ötletére az eddig észrevétlenül rejtőző hölgy a szomszéd szobából. Vakon, ismeretlenül, de rögtön hozzá is látok a „faggatózáshoz”, hiszen kevesebb, mint tíz percem van a program kezdetéig. Most is szerencsém van, mint már oly sok emberi találkozás esetében: Egy rendkívül kedves, nyitott, a helyzetet menteni segítő, mindenféle alűröktől mentes beszélgető partnerre találok a kaposvári születésű Vig Margit személyében, aki közel négy évtizeden keresztül volt a Bécsi Rádió Zenekar hegedűszekciójának oszlopos tagja:
Vig Margit: Hatévesen kezdtem el hegedülni úgy, hogy a családban édesapám dalárda múltjától eltekintve senkinek sem volt különösebb kapcsolata a zenével. Igazából nem is a hegedű volt a fontos, hanem az, hogy zenélni tanuljak az új zeneiskolában. Az volt a szerencsém, hogy hároméves koromtól már zeneoviba jártam. Magával ragadó volt Anci néni személyisége, akin keresztül örök szerelembe estem a muzsikával. A zeneiskola hangulata is nagy hatással volt rám, a folyosón meg-megállva gyakran hallgattam a termekből egyszerre kiszűrődő dallamokat. Lenyűgöző zenei káosz volt, mindent eldöntő élmény.
Félóra járásnyira laktunk szüleimmel az iskolától, nem volt zongoránk, így adva volt a megoldás, hogy apró gyermekként a súlyban legkönnyebb hangszert, a hegedűt cipeljem az órákra. Tizennégy éves koromban a Pécsi Zenegimnáziumban folytattam tanulmányaimat, amellyel párhuzamosan már zenekarokban játszottam, mint kisegítő. A Pécsi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után döntési helyzetbe kerültem: a tanítás és a zenekari munka között kellett választanom.
A diplomakoncertem után egy pedagógiai főiskolai tanár – akivel tanár-diák kapcsolatban nem álltam, – közölte velem, hogy most kell igazán elkezdeni gyakorolni. Elgondolkodtam ezen és igazat adtam neki, hiszen ahhoz, hogy hitelesen, magas szinten tudjam oktatni a hangszeres zenét, meg kell, hogy ismerjem a teljes hegedűirodalmat. Nem taníthatok úgy gyermekeket, hogy nem tudok válaszolni minden kérdésükre. Márpedig a gyerekeknek mindig van kérdésük.
A zenekari utat választottam. Először, mintegy másfél évig a debreceni MÁV Szimfonikus Zenekarba, majd négy hónapra St. Pöltenbe kerültem, végül 1972-től harminchat éven át volt a munkahelyem a Bécsi Rádió Zenekar (RSYO/Wien). Tanulmányait ezzel párhuzamosan a Bécsi Zeneakadémián (Akademie für Musik und Darstellende Kunst) és Hágában folytattam, ugyanakkor több mesterkurzuson is részt vettem Európa szerte. A zenekari munkáim mellett azért mindig volt három, négy gyermek növendékem is. Elsősorban kezdő hegedűsökkel szerettem foglalkozni.
Rólunk.at: A rádió zenekar elnevezés hallatán úgy képzeli el az ember, hogy egy kisebb méretű, stúdió helyiségben praktikusan helyet foglaló zenei együttesről van szó. Hogy is van ez a valóságban?
Vig Margit: A Bécsi Rádió Zenekar egy romantikus szimfonikus zenekar. A romantikus jelző a zenei korszakot jelöli, amelynek mintája alapján épül fel az együttes. A romantikus szimfonikus zenekar jóval nagyobb, mint az azt megelőző barokk idők szimfonikus zenei formációi voltak. Ez azt jelenti, hogy a Bécsi Rádió Zenekar száz, százhúsz főből áll. Egy ilyen méretű stáb kizárólag hierarchikusan felépítve tud működni: A piramis csúcsán a dirigens áll, aki irányítja a zenekart. A következő szinten találhatóak a szólamvezetők, akik alatt szintén a szólamhoz tartozó zenészek helyezkednek el: Első hegedű, második hegedű, cselló, brácsa, nagybőgősök stb. Egy zenekari szólam tíz-tizenöt személyből áll. A vonósokat tuttistáknak hívják, mert ellentétben a fúvósokkal, mi közösen játszunk egy szólamot. A fúvósok között vannak, akik egy szólamot egy személyben adnak elő, ők a szólisták. A zenekar részét képezik még például az ütősök is.
Rolunk.at A szólamon belüli hierarchiában van előrelépési lehetőség?
Vig Margit: Zenei körökben, főleg, ahol ilyen sok ember dolgozik együtt, folyamatosan jelen van a féltékenység és az irigység, a fentebb és az előrébb jutás céljából zajló küzdelem, amely nem csak szép és jó dolgokat hoz ki az emberekből. Maradjunk annyiban, hogy ha nem lett volna a rádió zenekari állásom, akkor nem lennének most ilyen szép és jó hangszereim, amelyek hozzájárultak ahhoz is, hogy az 1980-as évektől a barokk zene egyik meghatározó hangszere, a barokk hegedű, azon belül az úgynevezett Viola da Amore (szerelmi hegedű – Szerk.) felé irányítsam a zenei érdeklődésemet. Ennek köszönhető az is, hogy a fiam, Christoph Urbanetz találkozhatott a szintén a középkorból származó reneszánsz hangszerrel, a Viola da Gamba-val, amelyet Svájcban, Baselben mesteri fokon elsajátítva a hangszer egyik legmeghatározóbb előadójává vált. A fiam, a rengeteg koncert mellett, a Bécsi, a Grazi és a Krakkói Zeneakadémiának a tanára.
Rolunk.at: Miben különbözik a barokk hegedű a mai hegedűtől?
Vig Margit: A mai hegedűk valójában a barokk hegedű modernizált változatai. Néhány apró elemben különbözik a két típus egymástól, amelyeket első látásra nem is lehet érzékelni: A barokk hegedű nyaka rövidebb és egyenesebb, mint a modern hegedűé, ugyanakkor a láb magassága is alacsonyabb. A modern hegedűk esetében jóval nagyobb a húrok feszültsége, amely a barokk hegedűkhöz képest sokkal hangosabb, erőteljesebb hangzást eredményez. Egy pár milliméteres változtatás által tízszeresére növelték a húrok feszültségét és ezáltal többszörösére a hangszer hangerejét, amelyet tovább fokozott az is, hogy a hegedű belsőben a nagy nyomás miatt a gerendát is meg kellett vastagítani. Ezekre az átalakításokra elsősorban azért volt szükség, mert egyre nagyobb koncerttermekben, egyre nagyobb létszámú zenekarok működtek.
Rólunk.at: Visszatérve a Bécsi Rádió Zenekarhoz, oszlassunk egy, a névből eredő tévhitet, amely szerint a rádió zenekarok kizárólag rádiókon keresztül hallhatóak.
Vig Margit: Természetesen előadótermekben is felléptünk, volt például koncertsorozatunk a filharmonikusok újévi koncertjeinek a helyszínén a Musikverein Wien-ben, a Wiener Konzerthausban, vagy éppen a Theater an der Wien-ben, ahol operákat adtunk elő. Ugyanakkor rengeteg modern darabot játszottunk, többek között Eötvös Pétertől vagy az idén száz éve született Ligeti Györgytől. A rádióban általában felvételről szólalt meg a zenekar, már a próbák utolsó napjait is rögzítették. A budapesti Magyar Rádió Zenekarral összehasonlítva a bécsi együttest, az a nagy különbség, hogy a bécsi zenekar német mintára, kizárólag a rádióban szólalhatott meg és nyolcvan százalékban kortárs zenét adott elő, míg a budapesti zenekar a televízióban is gyakorta közvetítésre került, és a kortárs darabok aránya sem volt ilyen magas.
Rolunk.at: A magasfokú zenei képzettséggel rendelkező, a hegedű világirodalmát jól ismerő hegedűművész Vig Margit maga is írt zeneműveket?
Vig Margit: Pubertás koromban komponáltam zenéket, de a játszás mindig is jobban érdekelt. Számomra a hangok és a zene maga a csoda, a hangszeren történő játék pedig a biorezonancia terápiám. A zene által az ember tudja formálni a hangulatát, ugyanakkor nagyon sok energiát is nyerhet belőle hallgatóként és előadóként egyaránt. Egyszer egy templomi próbára késve, lihegve érkeztem és mentegetőzésként a kísérő orgonistának előre jeleztem, hogy nagyon fáradt vagyok. Azt válaszolta, hogy gondoljak arra, hogy a templomfreskókon látható angyalok örömére zenélek és arra várnak, hogy jókedvűen és vidáman táncoljanak a játékomra. Felszabadultan, teljesen átadva magam kezdtem el zenélni. Örök élményként maradt meg ez bennem. Nagyszerű érzés megélni azt, hogy a zene rezgését érezve és közvetítve átadásra kerül mindaz, ami a zenélés közben bennem is megtörténik.
A Bornemisza Péter Társaság irodalmi estjén megszólaltatott violint egy bécsi antikváriumban vásárolta Vig Margit. A rádió zenekarban a kollégák közül többen is leszólták az új hegedűt. Egy, az együttes kötelékein kívül történt “hakni” alkalmával Peter Guth koncertmester azonnal felfigyelt a Grancino hangzására, amely azt követően az egyik fő hangszere lett Margitnak a Bécsi Rádió Zenekarban is. A mai napig meggyőződése, hogy a hegedű csupán egy másolat, de ez lényegtelen is a számára, mert úgy véli, hogy a hangzás és nem a hagnszerben elhelyezett márkajelzés a legfontosabb.
Rólunk.at: Egy kottához, szabályokhoz kötött hegedűművész a saját személyiségét, játékát is bele tudja építeni az előadásába?
Vig Margit: Elárulom, hogy pont ezért is szerettem bele a barokk zenébe, ugyanis nincs annyi utasítás, mint például a romantikában vagy a modern zenében. Ha például egy Arnold Schönberg szerzeményre gondolunk, akkor szinte minden egyes kottafej mellett található az előadásra vonatkozó utasítás is: lágyan, elmélyülten, lassan, gyorsan, agresszíven stb. Ezzel szemben a barokk időkben két jelölés létezett, a piano és forte, azaz halkan vagy hangosan. Mint a jazz-zenészek, a barokk muzsikát előadó művész is a saját érzései szerint mutathatja be a zeneművet. Ez éppen olyan, mint egy népdal: ha az embernek jókedve van, akkor másként énekli azt, mint amikor valamilyen szomorúság éri. Egy zenemű hiteles közvetítéséhez szükséges az is, hogy az előadó ismerje a komponistát és azt, hogy az előadásra kerülő művet milyen alkalomból írta, de elengedhetetlen az is, amit korábban említettem, hogy át tudja magát adni játék közben a zenének.
Rólunk.at: A több évtizedes rádió zenekari évek alatt számos karmesterrel dolgozott együtt. Ki az, aki mind közül a legjobb volt?
Vig Margit: Leonard Bernstein. A Bécsi Állami Operaházban játszottuk egyszer az egyik operáját, amelyre hetekig gyakorolt a zenekar. Mindannyian azt gondoltuk, hogy küldeni fog maga helyett egy karmester asszisztenst a próbákra a megfelelő utasításokkal és csak az előadáson fog megjelenni. Nagy volt a meglepetés, amikor ő maga jelent meg. Közel egy hónapon át minden nap vele dolgoztunk egészen a darab premierjéig. Leonard Bernsteinnak az összes porcikájában zene és ritmus volt, lenyűgözően kommunikált, nagyszerűen fejezte ki magát. Ez a darab hangzásán is egyértelműen megmutatkozott.
Rólunk.at: Miért van szüksége az embereknek a zenére?
Vig Margit: Helga Rabl-Stadlert, a Salzburgi Ünnepi Játékok (Salzburger Festspiele) egykori, nyugalmazott intendánsát tudom idézni, aki egyszer egy interjúban azt mondta, hogy az 1920-ban alapított rendezvény megálmodói azzal érveltek az esemény mellett, hogy a háború borzalmai után az emberek lelkének nagy szüksége van a kultúrára. A II. Világháborút követően az akkori szervezők ugyanezzel a gondolattal láttak hozzá a fesztivál megrendezéséhez. 2020-ban pedig a Salzburgi Ünnepi Játékok századik évfordulóján, ő maga, Helga Rabl-Stadler, a pandémia sötét árnyai közepette mondta ezeket a szavakat: „A fesztivált meg kell tartani, mert az embereknek szüksége van az emberi lelket ápoló kultúrára és az általa közvetített energiákra.” Egy Kodály Zoltán gondolat is eszembe jutott: „A zenetanítást kilenc hónappal a gyermek születése előtt el kell kezdeni, sőt, már az anya születése előtt kilenc hónappal.”
Vig Margit legközelebb 2023. június 3-án 15.30 órakor, a “Musik im Museum” zenei programsorozat kereretében koncertezik az idén 57 éves Capalla Academica Wien formációban helyet foglalva. “Musik mit Flauto Traversiere” címen többek között J.S. Bach, G.F. Händel, H.I.F. Biber, és Mozart dallamok csendülnek fel. Vig Margit barokk hegedűn játszik. További közreműködők Anton Gansbergerger (csembaló), Karin Reda (fuvola), Alexander Krins (barokk hegedű), és Hristina Lazarova (mezzoszoprán). A koncert helyszíne: 1010 Bécs, Theatermuseum, Lobkowitzplatz 2.
(Fotók: Kovács Attila)