„Rongyos ékszerdoboz” című könyvét 2015-ben a hónap könyvévé választották Darmstadtban, és máig az egyik legnépszerűbb magyar írónak számít német nyelvterületen. „Karácsony a Dunán” című 2022-es novelláskötetének idén jelent meg a német fordítása „Der Nebelmann” címen, amelyet november végén Grazban, majd a bécsi Buch Wien könyvfesztiválon a Donau Lounge-ban is bemutatott az olvasóknak. Kiss Noémivel Grazban beszélgettünk.
Rólunk.at/Gazdik Anna: A 2020-ban megjelent „Balaton” című novelláskötet után 2022-ben jött ki a „Karácsony a Dunán” című könyved. Véletlen, hogy ismét a „víz az úr”, azaz, hogy ismét egy – a magyar identitás szempontjából ráadásul nagyon fontos – víz köré rendezted a novellákat?
Kiss Noémi: Nem véletlen, de a két kötetnek teljesen más a koncepciója, és az időben nagyon közeli megjelenésük ellenére teljesen más életszakaszban írtam őket. A Balaton-novellákat még akkor kezdtem el írni, amikor otthon voltam a gyerekeimmel, és sokat gondoltam vissza a saját gyerekkoromra: 1969-ben épült a nagyszüleim nyaralója a Balaton déli partján, és mivel rengeteg időt töltöttem náluk, ez a hely az én egész gyerekkoromat meghatározta. Szerettem volna egyrészt az anyaságról és a nagyszülő-unoka viszonyról írni, innen jött az orvos nagypapa figurája, hiszen az én nagyapám is orvos volt. Másrészt viszont engem nagyon foglalkoztat a késői Kádár-korszak: szeretném ezt a világot hitelesen bemutatni a gyerekeimnek. Tudod, mi az érdekes? Hogy a politikai szempontból zárt rendszer ellenére én gyerekként kifejezetten szabadnak éreztem magam: reggeltől estig az iszapos vízben voltunk, elbújtunk a fűzfaerdőben, és az agyagos földön játszottunk. Ma nyitva vannak a határok, de alig tudod kiengedni a gyerekeidet az utcára biciklizni. Mindent lebetonozunk, beépítünk, leromboljuk a természetet, ami egy másfajta zártságot jelent.
Ehhez képest a „Karácsony a Dunán” a mostani életemről szól, valódi műhelykönyv. 12 éve van egy házam a Dunánál a Szentendrei-szigeten, ott szoktam dolgozni, és a történeteket is ebből a környezetből merítettem. Minden egyes novellához anyagot gyűjtöttem, megtanultam lovagolni, figyelem a természet körforgását, és az állat- és növényvilág sokszínűségét. Nyilván ezekben is benne van a Kádár-kor lenyomata, de a középpontjukban mégis maga a folyó és a természet áll.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Az említett különbségek ellenére mégiscsak közös a két könyvben, hogy kifejezetten realistán mutatják be a nyári Balaton és a téli Duna világát. A történeteket olvasva kevésbé érzünk nosztalgiát a 80-as évek balatoni nyarai iránt, és a karácsonyt sem feltétlenül a Duna menti faluban szeretnénk tölteni. Te hogy látod ezt?
Kiss Noémi: Valóban, sem a Balaton-parton, sem a Duna mentén nem szerettem volna megemelni a társadalmat. Főleg a „Karácsony a Dunán”-ra jellemző egyfajta metaforikus vagy mágikus realizmus. Bár a történetek helyhez és időhöz kötöttek, mégiscsak van bennük egy adag melankólia és elvágyódás. Van vak család, van főhős, aki elfalazza a feleségét, a gyerekek vad játékokat űznek, a ködembert megvádolják azzal, hogy két kislánynak kioltja az életét. Engem, mint beköltözőt, és úgy is, mint írót, foglalkoztat, hogy mit jelent ma egy faluban az istenhit, vagy hogy miben érhető tetten a csalódottság, az erőszak, a falusi emberek kegyetlensége, szeretetéhsége és magánya.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Bár a történetek télen játszódnak, a többségük nem a karácsonyról szól. Miért a „Karácsony a Dunán” lett mégis a címadó novella, és miért választottátok a német kiadás címének a „Der Nebelmann”-t vagyis „A ködember”-t?
Kiss Noémi: A karácsony azért mégiscsak az a téli ünnep, amelyhez a legtöbb elvárásunk kötődik, és nem mindig gondolunk bele abba, hogy mi történik a zárt ajtók mögött, például egy Duna menti faluban. Magyarországon még a szocializmusban a karácsony egy szűk családi körbe visszaszoruló, nagyon intim, sőt titkolt ünnep volt, erről szól „A diótörő” című novella, amelyben egy család ellátogat a helyi kastély egyik oldalkápolnájában tartott titkos éjféli misére. A könyv ezt a bizonyos „fenyőünnepet” próbálja visszakeresni a mában. A karácsony konnotációja viszont Németországban teljesen más, és mivel a kötet közben kiegészült további három novellával, jobbnak láttuk másik címet választani.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Bár a Balaton és a Duna is vitathatatlanul a magyar kultúra és identitás szerves részét képezik, a Duna földrajzilag sokkal kiterjedtebb, és ezért multikulturálisabb is. Azon túl, hogy leírod, ahogy ausztriai szemetet sodor a víz a Szentendrei-szigetre, játszik ez szerepet a novelláidban?
Kiss Noémi: A kötet német fordításához az ajánlót és az utószót Karl-Mark Gauss Salzburgban élő osztrák író írta, aki többször meglátogatott engem is a házamban. Ő maga egyébként dunai sváb származású, és kifejezetten érdekelte, hogy milyen az élet egy faluban egy dunai szigeten. Ő is hangsúlyozza, hogy mind az osztrák, mind a magyar Dunamente kulturálisan és természeti kincsekben is nagyon gazdag környék. Itt a Dunakanyarban például minden falunak más nemzetisége, nyelve és társadalma van: Kisoroszi egy nagyon archaikus falu, itt eredetileg ruténok laktak, Tahiban szlovákok, és zsidótemetője is van, Dunabogdány és Visegrád viszont sváb falvak. Ausztriában egyébként még a hegyek miatt a vízszabályozás ellenére is nagyon vad a Duna, nálunk viszont nagyon terebélyes lesz, ezt próbáltam ábrázolni.
Rólunk.at/Gazdik Anna: A novellákban szó van újonnan érkezőkről, például egy pékről és egy masszőrről, akiket először gyanakvással fogad ez az archaikus falu. Téged befogadtak?
Kiss Noémi: Igen, de ehhez idő kellett. Volt pár hónap, amikor nem tanítottam az egyetemen, és addig elmentem a faluban a pékségbe dolgozni, így jobban megismertek. Most ősszel az árvízi védekezésnél már abszolút úgy éreztem, hogy nem tartanak kívülállónak.
Rólunk.at/Gazdik Anna: „A hírkereső és a gólem” című novellában egy nyugati újságíró látogat a faluba, majd miután nem találja meg a keresett gólemet, csalódottan távozik, de mégis összehoz egy cikket, amire aztán rengeteg lájkot kap. Úgy tűnik, hogy nemcsak a falubeliek zárkóznak el az idegenektől, hanem azok is elképesztő arroganciával és tudatlansággal közelítenek a magyar vidékhez.
Kiss Noémi: A novella egyébként egy igaz történeten alapul. Egy német újságíró járt nálam, és láthatóan a saját előítéletein keresztül szemlélte a magyar vidéket. Mindenütt az elmaradottságot, a faragatlanságot, a műveletlenséget és a rendetlenséget kereste, és meg sem akarta hallani, amit én meséltem neki a helyi társadalomról. Én azt gondolom, hogy Magyarországról nem lehet a vidék alapos ismerete nélkül reális képet festeni egy tudósításban. Ebben a társadalomban máig nagyon dominál a falu, a kisváros, vagy az „erdélyiség” világa, ezt minden magát komolyan vevő írónak, újságírónak és politikusnak ismernie kell. Ebből a szempontból a magyar az osztrák társadalomra is nagyon hasonlít: Ausztriában is teljesen más a városok világa, mint a zárt, alpokbeli kicsi falvaké.
Rólunk.at/Gazdik Anna: A “Balaton” és a „Karácsony a Dunán” előtt a „Sovány angyalok” és az „Ikeranya” című könyveidben a meddőségről, a családon belüli erőszakról, valamint a mesterséges megtermékenyítésről és a terhességről írtál. Ezekkel a témákkal az utóbbi időben inkább a női írók foglalkoztak. Hol van ma nők helye a magyar irodalomban? Egyáltalán, léteznek „írónők” is, vagy csak „írók” vannak?
Kiss Noémi: Igen, egy férfitól sose kérdezik meg, hogy milyen férfiként írni, ha női író vagy, akkor viszont gyakran érzékeltetik veled, hogy másodrangú vagy. Nekem egyébként, hasonlóan sok más írónőtársamhoz, a 2005-ben megjelent „Éjszakai állatkert” című antológiával indult be igazán az írói pályám, három novellám is megjelent benne. Ma már, ha a könyvpiacot nézzük, 30-40 százalék a női szerzők aránya, de ez nem tükröződik sem az elismerésekben, sem a díjakban, sem pedig magában a társadalomban sem. Az első komoly elismerés, amit én kaptam, a Békés Pál-díj volt 2023-ban, már a „Karácsony a Dunán” megjelenése után. Az utóbbi években sokat foglalkoztam Nemes Nagy Ágnes, Galgóczi Erzsébet és Polcz Alaine írói munkásságával: ők mind népszerűek voltak a múlt században, mégsem kerültek bele az iskolai tananyagba. A kilencedikes irodalomkönyvben egyáltalán nincsnek női szerzők, és fájóan hiányzik a kortárs irodalom is.
Rólunk.at/Gazdik Anna: A könyveid régóta népszerűek német nyelvterületen is. Mit gondolsz, mi lehet ennek a titka?
Kiss Noémi: Nincs semmiféle titok, sok év munkája van mögötte. Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó pár éve elhunyt igazgatója a kezdetektől fogva nagyon bízott bennem és támogatott, úgy gondolta, hogy máshogy írok, mint az akkori mainstream. Utána a Lipcsei Könyvvásáron is hamar lecsaptak az első novelláskötetemre. Biztosan számít az is, hogy rendszeresen publikálok német újságokban, és németül is tudok felolvasást tartani. Német nyelvterületen aztán különösen a „Rongyos ékszerdoboz” (2009) („Schäbiges Schmuckkästchen”, 2015) lett nagyon népszerű. Ez egy esszé-útikönyv egy olyan régióról, amelyről nagyon kevesen írtak akkoriban. Néprajzos antropológusokkal bejártam a régi Osztrák-Magyar-Monarchia keleti vidékeit: Galíciát, Kárpátalját, Bukovinát és a Balkánt, bemutatom az ottani multietnikus falvakat, a monarchia örökségét, a haszidizmus gyökereit, és a jelen helyzetüket a kapitalizmusban. Ennek a könyvnek a hőseivel úgy tűnik, hogy az osztrák és német olvasók is tudnak azonosulni.
Fotók: Kiss Noémi, Fessel Brigitta
Akár ez is tetszhet
