Miért költözik valaki Olaszországba, ha egész gyerekkorában Bécsbe vágyott? És ha már ott él, miért ír még mindig Kelet-Európáról? Tényleg részese és aktív alakítója lehet maradni ma már egy számítógéppel és megfelelő internetkapcsolattal Umbriából a magyar kultúrának? Mindezekről és sok minden másról is kérdeztük Péterfy-Novák Évát és Péterfy Gergelyt, akik szeptember végén, otthonról hazafelé, Bécsben és Grazban is találkoztak a helyi magyar közösséggel.
Rólunk.at/Gazdik Anna: A grazi beszélgetésünkben említetted, hogy a közép-olaszországi Umbriából nem Budapest vagy a Dunakanyar után érzel honvágyat, hanem leginkább Bécs hiányzik, ahol sohasem éltél hosszan. Mi ennek a magyarázata?
Péterfy Gergely: Ez így nem teljesen igaz, különféle ösztöndíjakkal biztosan eltöltöttem egy évet Bécsben, és ezek az életem legboldogabb időszakai közé tartoztak. De a városhoz való kötődésem sokkal régebbre nyúlik vissza. Tudni kell, hogy a családom mindkét ágon Erdélyből származik: az anyukám felmenői erdélyi szászok voltak, az apukámé székelyek és erdélyi magyarok. A történelem viszontagságai, Trianon és az erdélyi szászok kitelepítése elsodorta azt a világot, amiben a nagyszüleim és részben a szüleim is felnőttek. Ők a magyarországi létüket mondhatni száműzetésként élték meg, és még álmaikban is visszavágytak Kolozsvárra vagy Segesvárra. Mindezzel párhuzamosan sok ismerősünk és családtagunk emigrált nyugatra már 1956 előtt is. A városok, ahol ők éltek, főleg Bécs és München voltak gyerekkoromban azok a vágyott helyek, ahova nem juthattunk el. Bécsben végül kiskamaszként jártam először.
| Péterfy Gergely 1966-ben született Budapesten. Az ELTE-n szerzett latin-ógörög szakos diplomát. 1994-től 2011-ig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanított, közben 1998-2000 között a TV2 havonta jelentkező kulturális műsorának, a Nyugatnak volt felelős szerkesztője és műsorvezetője. 2006-ig a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségében dolgozott mint szerkesztő-műsorvezető. Első regénye, „A B oldal“ 1998-ben jelent meg amely önéletrajzi elemekből építve beszéli el a 70-es 80-as évek Budapestjének világát. Ezt követte 2004-ben a „Bányató“, amelynek német fordítása (Baggersee, 2008, Zsolnay Verlag) jelentős kritikai sikert ért el. Leghíresebb regényében, a „Kitömött barbár“-ban, amelyet 2015-ben AEGON művészeti díjjal ismertek el, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságát dolgozza fel. 2018-ben jelent meg a feleségével, Péterfy-Novák Évával közösen írt „A panda ölelése“, majd 2019-ben „A golyó, amely megölte Puskint“. 2019-ben feleségével, Péterfy-Novák Évával megalapította a prózaírást és traumaírást oktató Péterfy Akadémiát. 2020 óta az olaszországi Todiban élnek, ahol megalapították az Umbriai Magyar Köztársaság nevű művészeti és politikai projektet, Felhő Café néven saját könyvkiadót alapítottak, és Utas és holdvilág-túrákat szerveznek az érdeklődőknek. |
| Péterfy-Novák Éva 1961-ben született Miskolcon, a Miskolci Egyetemen hallgatott szabad bölcsészetet. Írói pályája 2013-ben kezdődött, amikor elkezdte – először blog formájában – megírni a szülés során sérült, hétéves korában meghalt kislánya, Zsuzsi történetét. A könyv 2014-ben jelent meg „Egyasszony“címmel. A könyvből színdarab is készült Tenki Réka előadásában. Következő könyve „A rózsaszín ruha“ című novelláskötet, a férjével közösen írt, kínai utazásukat leíró „A panda ölelése“, majd a pedofília témájú „Apád előtt ne vetkőzz“és a Szentesi Évával közösen írt „Damaszt és paprikás csirke“. Emberi jogi aktivista, Mérő Verával és Gál Andrással közösen a 2014-ben alakult és 2021-ben bejegyzett Nem tehetsz róla, tehetsz ellene (NTRTE) Alapítvány egyik alapítója. |
Rólunk.at/Gazdik Anna: A 18. századi Bécs hangsúlyos szerepet kap leghíresebb regényedben, „A kitömött barbár“-ban is, bár ott nem mindenkinek jelenti a vágyak városát. A bécsi artisztokraták között nevelkedő, nigériai származású Angelo Solimant kiveti magából a helyi társadalom, sőt, halála után a testét kiállítási tárgyként kezelik, a Bécsbe látogató Kazinczy Ferencet és édesapját lebarbározzák, a szabadkőműveseket börtönbe vetik vagy kivégzik…
Péterfy Gergely: Azért a regényben leírt gőgös, katolikus, birodalmi Bécs sokat finomodott az elmúlt 200 évben, de főleg a második világháború óta, amióta folyamatos szociáldemokrata városvezetés van. Én természetesen kiváltságos helyzetben voltam: szinte kizárólag értelmiségiekkel érintkeztem, akik nagyon nyitottak és befogadóak voltak, náluk nyomát sem láttam semmiféle előítéletességnek vagy idegenellenességnek. De találkoztam régi vágású bécsi arisztokratákkal is, akik távolságtartóbbak voltak a kelet-európaiakkal és egyáltalán a külföldiekkel. Megint nagyon más persze a kispolgárság vagy a képzetlenebb rétegek körében megfigyelhető rasszizmus, ezért nem mernék általánosabb kijelentéseket tenni a mai Béccsel kapcsolatban.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Ha ilyen jól érezted magad Bécsben, végül miért az olaszországi Todiba költöztetek?
Péterfy-Novák Éva: Bécs azért nem egy alapvetően más világ, mint Budapest, mi pedig valami nagyon mást szerettünk volna megtapasztalni. Én mentem volna messzebbre is, így Umbria lett a kompromisszumos megoldás.
Péterfy Gergely: Igen, míg egyes észak-itáliai városokban, például Milánóban, Torinóban, nem is beszélve Triesztről, még felismerhető az a bizonyos közép-európai hangulat, amit én leginkább Béccsel azonosítok, Közép-Olaszország már egy teljesen más univerzum.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Gyakran hangsúlyozzátok, hogy az internet világában ma már nem jelent gondot Todiban élni, és aktív szerepet vállani a magyarországi közéletben és kultúrában. Az Európai Unió polgáraiként szabadon mozoghattok, és bárhol letelepedhettek anélkül, hogy hosszabb időre el kéne szakadni az otthoniaktól. Európa több országában viszont egyre nagyobb sikereket érnek el a választásokon a jobboldali-populista erők, sőt, több helyen hatalomra is kerültek – nem kivétel ez alól Magyarország, Ausztria, de Olaszország sem. Ti mivel magyarázzátok ezt?
Péterfy-Novák Éva: Én azokkal értek egyet, akik úgy látják, hogy nem mindenkinek érdeke egy erős Európai Unió, ezért kívülről is pénzelik az említett politikai erőket.
Péterfy Gergely: Sajnos be kell látnunk, hogy az egységesülő Európából jórészt a magasabban kvalifikált, nyitottabb, mobilabb rétegek profitálnak. A társadalmak másik fele, az alacsony képzettségűek, vidéken élők, mezőgazdasági dolgozók csoportja nem érzi magát érdekeltnek ebben. Ők fenyegetésnek élik meg a kelet-európai munkaerő tömeges beáramlását, az Európán kívüli migrációt, egyes iparágak leépülését és a szubvenciók elmaradását. De ha történelmi távlatból tekintünk erre, akkor nincs semmi meglepő ebben: a progresszív, reformer és a maradi erők küzdelme nem új keletű dolog, miért éppen az EU kapcsán ne feszülnének ezek egymásnak?
Rólunk.at/Gazdik Anna: A ti értékválasztásotok viszont egyértelmű: megalapítottátok az „Umbriai Magyar Köztársaságot”, amit a „szabad magyar kultúra hazájaként” jellemeztek, Felhő Café néven saját, független könyvkiadót alapítottatok, és ösztöndíjakat adtok a magyarországi rezsim által mellőzött íróknak. Mi motivál titeket arra, hogy ebben a formában, és még számos más lehetséges fórumon felvegyétek a kesztyűt az aktuális magyarországi rendszerrel? Ért titeket bármi atrocitás az ellenzéki tevékenységetek miatt?
Péterfy-Novák Éva: Én úgy gondolom, hogy szembe menni egy rendszerrel, ami tönkreteszi a hazádat, az nem bátorság, hanem egyenesen hazafias kötelesség. Én nem tudnék, de nem is akarok másképpen működni. Különösebb atrocitás nem ért ezért, de persze sok fenyegető levelet és gyalázkodó kommentet kapunk.
Péterfy Gergely: Igen, és ne feledjük, hogy a verbális támadás ugyanannyira agressziónak minősül, mint a fizikai.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Az írás mellett megalapítottátok a Péterfy Akadémiát, ahol online kurzusokon másokat tanítotok írni. Gergely kreatív írást, Éva pedig Mózes Zsófival, a WMN újságírójával közösen traumaírást oktat. Hogy épülnek fel ezek a tanfolyamok? Egyáltalán, lehet az írást tanulni?
Péterfy Gergely: Természetesen lehet. Úgy, ahogy zenészek a Zeneakadémiára, vagy a festők a Képzőművészeti Egyetemre járnak, hogy elmélyítsék a tudásukat, és kibontakoztassák a tehetségüket, az írásra fogékonyaknak írás-tanulmányokat kéne folytatniuk. Ez az angolszász világban egyébként bevett gyakorlat, de erről szólt az ókorban és a középkorban a retorika vagy a poétika tudománya is. Az ugyanis, hogy hogyan lehet lebilincselően írni, hogyan érdemes kialakítani egy novella vagy regény szerkezetét, vagy hogyan építsünk fel egy fiktív karaktert úgy, hogy élőnek hasson, mind tanulható. Ennek eddig Magyarországon nem volt intézményesített rendszere. Esetleg elküldted a kéziratodat egy ismertebb írónak, és szerencséd volt, ha beleolvasott, és tett rá egy-két konstruktív megjegyzést.
Péterfy-Novák Éva: A mi kurzusunk annyiban különbözik ettől, hogy a résztvevők megtanulják írásban kifejezni a traumájukat, de ebből nem feltétlenül lesz a nagyközönségnek szánt irodalom. Kicsi, 5-6 fős csoportokban dolgozunk, mindenki olvassa mindenki írását. A cél az, hogy az olvasó a tanújává váljon annak, ami történt, és ennek az írásmódnak is megvan a maga tanulható technikája. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy a tényeket kell szabatosan, érzelemmentesen, és főleg önsajnálat nélkül bemutatni. Például azt mondjuk, „itt ne magát az érzelmet írd le, hanem mutass egy jelenetet, amelyben ezt élted át.” Fontos, hogy a kurzus nem helyettesíti a terápiát, inkább kiegészíti azt.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Ti hogy tanultatok írni?
Péterfy-Novák Éva: Én sehogy. Az első könyvemet, az „Egyasszonyt” már évtizedek óta fogalmaztam magamban, mire végül, először blog formájában, elkezdtem megírni. Az első olvasóm és kritikusom Gergely volt, aki talán két névelőt, ha megváltoztatott benne. Az azóta megjelent könyveimnél viszont sokat segített, rengeteg konstruktív visszajelzést adott.
Péterfy Gergely: Számomra az egyetemi tanulmányaim felértek egy kreatív írás kurzussal. Latin, ógörög és magyar szakosként évekig semmi mást sem csináltam, mint a hagyomány által megrostált, legnagyszerűbb szerzők legjobb mondatait próbáltam megérteni, kulturális kontextusba helyezni, és magyarra átültetni.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Most fog megjelenni „Élni és enni Umbriában” címmel a legújabb, közösen írt, vegyes műfajú albumotok, gyönyörű fotókkal, interjúkkal, történelmi ismertetőkkel és receptekkel. Ezt követően terveztek visszatérni a titeket legjobban foglalkoztató kérdésekhez, nevezetesen Éva a családon belüli erőszak és abúzus témájához, Gergely pedig a kelet-európai modernizáció szélmalomharcához?
Péterfy-Novák Éva: Igen, már rengeteg anyagot gyűjtöttem a következő könyvemhez, amelyben egy 1981-es miskolci bűncselekményt szeretnék körüljárni.
Péterfy Gergely: Én a ’70-es évekbeli római magyar emigrációról tervezek írni. De igen, változatlanul a kelet-európai ember fenomenológiája és pszichológiája érdekel. Ez egy súlyos konfliktusokkal terhelt világ, ami mindig is az egymásnak feszülő birodalmak ütköző zónája volt, és ugyanúgy jellemzik a szélsőséges ellentétek, az agresszió, a patriarchalizmus, mint a humanizmus, a nyugati értékek és a műveltség. Kimeríthetetlen aranybánya az irodalomnak.
Fotók: Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely
Akár ez is tetszhet
