Január végén új előadással jelentkezik a Svung Bécsi Magyar Színház. A kedélyes partynak induló, végül maffiasztoriba forduló darabot ezúttal is Pohl Balázs, a társulat vezetője írta és rendezi. Benéztünk egy próbára.
A Kurvák című előadás próbafolyamata finisbe fordult, pár nap van már csak a premierig. A Pygmalion Theater fekete színpadát három asztal uralja, rajtuk üvegek, poharak sorakoznak, az asztalnál ülő lányok pedig egymás szavába vágva, sztorizgatva igyekeznek megtudni, kivel mi történt az elmúlt öt évben.

Szép lassan kiderül, hogy egy régi lokálban (most raktár) vagyunk, ahol ezek a lányok szexmunkások voltak, öt éve nem találkoztak, de egyikük valamiért most összehívta őket. Mint egy osztálytalálkozó, ahogy többször el is hangzik. Megtudjuk, hogy mára mindegyiküknek civil foglalkozása lett, egyikük férjhez is ment, egy másik butikot nyitott, a harmadik egy idősotthonban dolgozik, és van, akinek a nemi identitása is megváltozott. Az újratalálkozás örömét azonban beárnyékolja egy közös emlékük, időről-időre előkerül egy dátum: október 4-e. Öt évvel ezelőtt ezen a napon egy lövöldözés volt a lokálban, ketten meg is haltak. Rátelepszik a beszélgetésre ez az emlék, bármennyire is próbálnak másról beszélni.
Ezt a baráti találkozót zavarja meg három idegen, akik szintén érintettek az október 4-i „sajnálatos” eseményekkel kapcsolatban. Egy szerelmi szál is bekúszik, előkerül egy pisztoly, és kezdetét veszi a leszámolás… Ennél többet nem árulhatunk el, mert óhatatlanul spoilereznénk. Viszont a próba végén elcsíptük Pohl Balázst, hogy meséljen egy kicsit a darab keletkezéséről:
“Mindig a társulatra írom az aktuális darabot, attól függően, hogy kik érnek rá az adott időszakban. Most nagyon sok lány jelezte, hogy szívesen játszana, így olyan alapszituációban kellett gondolkodnom, ahol a lányok lehetnek többségben. Női börtönös darabunk már van, vár a fiókban egy apácás, de azt most nem tudtam volna kiosztani, így inkább írtam egy örömlányosat.

Két ötletem volt, ezeket gyúrtam össze egy sztorivá. Valamelyik régi német filmben volt egy olyan mellékszál, hogy a maffia pár embere véletlenül pont a főnökük pénzszállító autóját rabolja ki, ebből óriási gebasz lesz, ki is végzik őket valami elhagyott gyárépületben. És nagyon szerettem volna írni valamit a mindent elsöprő, kínzó szerelemről. Erre a kettőre húztam rá egy saját történetet. Rengeteget olvastam valós maffiás, leszámolós történetekről, hogy izgalmas és hihető legyen a sztori. Nem volt könnyű úgy fölépíteni az eseményeket, hogy követhető legyen, és ne maradjon benne logikai bukfenc.
Ismerem a társulatot, tudom, hogy kinek mi áll jól, mit tud megcsinálni. Szerencsére eleve különböző karakterűek a színészek, így teljesen eltérő habitusú szerepeket tudtam írni nekik. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenki saját magát játssza, van bőven színészi feladat.
A legnehezebb (és rendezőként talán nekem is ez a legnehezebb), hogy az egész előadás szinte egy tömegjelenet. Ez annyit tesz, hogy mindenki végig színpadon van. És mint egy szimfóniában, meg kell találni, hogy mikor ki viszi a szólamot, és a többiek hogyan játsszanak alá. Van olyan, aki oldalakon keresztül meg sem szólal, mégis jelen kell lennie, de nem lehet sem civil, sem annyira sok, hogy elvegye a figyelmet azokról, akik beszélnek. Ez rendkívüli koncentrációt, színpadi érzékenységet és csapatjátékot igényel.“

Homlok Bertalan tavasz óta a társulat tagja, azóta három beugrása volt már, ez az első próbafolyamat, amiben a legelejétől részt vesz. Ő játssza a fő maffiózót, Enzót.
“Eleinte különös volt, hogy itt nem úgy próbálunk, mint az egyetemen, vagy más kőszínházaknál – ahol korábban volt szerencsém közreműködni –, hogy minden délelőtt próba, és hat hét alatt kész az előadás. Itt a próbák között napok, vagy esetenként akár hetek is kimaradhatnak, mivel egyeztetni kell mindent a játszók civil munkáival és elfoglaltságaival. Így, ha az ember igazán felkészült és igényes munkát akar a kezéből kiadni, szükség van arra is, hogy ezt a hiányt pótlandó otthon gyakoroljak és ötleteljek. Ez a szabadidőm és energiám elég jelentős részét elviszi, és erősen bonyolítja az életet. Viszont a társulat értékeit és a műhelymunkát is nagyon szeretem a Svungnál. Érdekes feladat várt rám ebben a folyamatban is:
Enzó – a karakter, akit játszom – erősen eltér az alap személyiségemtől, de éppen ezért izgalmas felfedezni, hogy mi jön ki a testemből és a lelkemből, ha a karakter bennem kialakult képének agyával gondolkozom és szívével érzek.
Továbbá azt is megfigyelni vélem, hogy a társulat többi tagja sokkal inkább azonosít Enzó személyiségével – hiszen próbán kívül ritkán találkozunk, így nagyrészt ezt a viselkedést látják tőlem –, mint amennyire a valódi énem hasonlít rá. Pedig esküszöm, se ennyire magabiztos, se ekkora strici nem vagyok, mint ő!“



Pongrácz Zsófi most egy egészen más karakterben mutatkozik be, mint amit eddig láttunk tőle a Kismiskában vagy Az ibolyában. Neki jutott Barbi szerepe, aki bocskai kabátban, kezében egy butykossal érkezik, mert amellett, hogy mára már férfiként indetifikálja magát, egy hagyományőrző, lovasíjász egyesületnek is a tagja.
Borzasztó nehéz volt megtalálni ezt a karaktert, még nincs is meg igazán, de egyre közelebb kerülök hozzá. Rengeteg videót néztem meg, főleg a beszédstílus és a mozgás miatt. Nem karikírozhatok, mert Barbi (vagyis már Bodrog) nem szerepet játszik, hanem ő ilyen.
Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lenne, ha holnaptól férfiként akarnék élni. Végül egy hallgatag, zárkózott, megfontolt, darabos mozgású figura felé vitt az út. Sokat segített a jelmez. Persze nem egy férfit fognak látni a nézők, de nem is ez a cél, inkább az a kontraszt lesz az érdekes, hogy a lányok elmondják, hogy Barbi volt a legjobb nő közöttük, aztán kiderül, hogy inkább a nőiség volt a szerep, amit játszott, és miután abbahagyta a szexmunkát, elkezdhetett önmaga lenni. Igyekeztem ennek az egésznek a lélektani folyamatát is megérteni, különben nem lehetek hiteles. Ez most egy eléggé előtérben lévő, érzékeny társadalmi téma, nem bánthatunk senkit. Hatalmas kihívás, de nagyon izgalmas is egyben.“
Az előadás január 25-től látható a Pygmalion Theaterben.
Szereplők: Čorić Tina, Wágner Anita, Pászti Kata, Bajka Kinga Csengele, Pongrácz Zsófi, Honti Rebeka, Rick Zsófi, Bihary Bálint, Homlok Bertalan, Csomor Lilien, Fridolin Blasl, Kiss Péter
Zene: Banyó Bálint
Írta és rendezte: Pohl Balázs
Fotók: Csomor Lilien