Idegen nyelven színházat csinálni, vagy egy nemzeti színházba nem anyanyelvű színészt szerződtetni, a mai napig tabunak számít a színház világában. Ezt a tabut látszik megdönteni Láng Annamária Jászai Mari-díjas színésznő, akit Európa egyik legjelentősebb színpada, a Burgtheater szerződtetett. Az elmúlt három évben a bécsi közönség a Simon Stone rendezésű “Bűntársak/Komplizen” című előadásban, vagy Barbara Frey rendezésében az „Az Usher-ház vége/Der Untergang des Hauses Usher” című darabban láthatta. Horváth Ödön „Mesél a Bécsi Erdő /Geschichten aus dem Wienerwald” előadása előtt a Burgtheaterben beszélgettünk a színésznővel.
Rólunk: Mátészalkán születtél, de a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban érettségiztél. Így hozta az élet vagy már ez is egy tudatos döntésed eredménye volt?
Láng Annamária: Diákszínjátszó voltam és amikor először úgy igazán beleszippanthattam a színházi levegőbe és megismerhettem az ott dolgozó embereket, akkor ott elhatároztam, hogy ezt szeretném tanulni és csinálni. Onnantól nem volt maradásom, így várost és iskolát váltottam.
R.: Ez a korai, mégis érett döntésed aztán oda vezetett, hogy többek között az Új Színház stúdiójának tanulója, majd 1995-2008 között a Krétakör Színház tagja lettél. Mit jelentett neked ez az időszak?
L. A.: Először is megtanultam, hogy a színház egy nagyon felelősségteljes dolog, ahol nem csak a nézőkért vállalunk felelősséget, hanem folyamatosan egymásért is. Ez a meghatározó korszaka az életemnek segített kinyitni olyan kapukat is a világban, amik nem nyíltak volna ki másként. Turistaként nem jutottam volna el olyan mélységeibe bizonyos kultúráknak, ahova a színházon keresztül eljuthattam. Számomra mindig nagyon izgalmas volt másokkal találkozni és összeadni, amink van, és abból valami elegyet létrehozni. Ezt a Krétakörtől megkaptam már nagyon korán. A húszas éveim elején volt egy nagy robbanás és egyszer csak ott találtuk magunkat, hogy a színművészeti főiskolán létrehozott vizsgadarabunk a párizsi Odeon Színházban látható és Párizs tele van az óriásplakátjainkkal. Sokkoló volt.
R.: Itt már franciául játszottál?
L. A.: Nem, ezek vendégjátékok voltak, anyanyelven játszottunk és hol hangalámondással, hol felirattal fordították a szövegeket.
R.: A Krétakörös korszak alatt és után is Schilling Árpáddal, Bodó Viktorral vagy Mundruczó Kornél rendezőkkel jártad Európa különböző színpadait. Német nyelven léptél fel berlini, müncheni vagy akár svájci színpadokon. Milyen a viszonyod a némettel?
L. A.: A német egy véletlen. Világ életemben franciául tanultam, de az élet mégis a németet sodorta elém, egyrészt egy sok évig tartó német színésszel való párkapcsolaton keresztül, másrészt a munkáim miatt. A német a munkáim során évek óta elég erőteljesen van jelen az életemben, ezért külön már nem olvasok németül. Amikor csak tehetem, igyekszem magyar irodalmat olvasni, hogy pontosabban tudjam definiálni a két kultúrát. Számomra nagyon fontos azt tudatosítani, hogy én magyarként használom a német nyelvet.
R.: Hogy érzed magad a Burgtheaterben egyedüli magyarként?
L. A.: A színház jelenlegi vezetése célul tűzte ki, hogy nemzetközi társulatot hoz létre, ennek köszönhetően van, aki Luxemburgból, Svájcból vagy Németországból ingázik, hozzám hasonlóan. Inkább úgy fogalmazok, hogy alakulóban van a nemzetközi társulat itt a Burgtheaterben, de idő kell hozzá. Nagyon erős itt a tradíció és az a gondolat, hogy más anyanyelvű színész játsszon a színpadon erős akcentussal, akár nem is tökéletes nyelvtudással, az még nekik is nagyon új.
R.: Idegen nyelven szöveget memorizálni nehéz különfeladat lehet. Hogy sikerül megbirkózni ezzel a kihívással?
L. A.: A színházból egy nyelvi coach segíti a munkámat, de a lényeget így sem lehet megúszni, rettenetesen sok magolással jár. A szöveget meg tudom tanulni, a dallamát memorizálni, de, hogy az a szöveg mitől nem,- vagy mi az a kis nüansz, amitől még jobban érthető, azt egyedül nem tudom eldönteni, ahhoz kell a visszajelzés a kollégáktól, súgóktól, a rendezőktől. Sokat fejlődtem a kezdetekhez képest, így most már tudom, hogy van az a veszély, hogy nem értenek. Az elején ezt nem is sejtettem, a tudatlanságom mentett át bizonyos helyzeteken.
R: Az első járványügyi lezáráskor a Burgtheater felkérte a színészeit, hogy egy általuk fontosnak tartott szöveget dolgozzanak fel otthonaikban kameráik előtt. Te szinte egy egész rövidfilmet forgattál családod bevonásával. Mi volt ez a novella?
L. A.: Forgách András nagy rajongója vagyok, nagyon szeretem a 12 nő voltam című novelláskötetét. Abból van ez a gyönyörű novella a tánctanárnőről, aki a maga hallgatásával meg kegyetlenségével tanította meg a művésznek, hogy mi a művészet. Nagyon értem, tudok hozzá kapcsolódni és nincs is ezzel semmi problémám. Fontos volt, hogy magyar irodalom legyen. A karantén alatt csináltuk ezt a videót, amit a gyermekeim édesapja vett föl, és a kislányomal játszottuk el, aki ezt nagyon élvezte.
R.: Erre a novellára nyilván nem véletlenül esett a választásod. Mondhatjuk valahogy, hogy te vagy saját magad tánctanárnője?
L. A.: Tulajdonképpen igen. Senki más nem tud annyira elégedetlen lenni velem, mint én magam és én éppen elég szigorú vagyok magammal ahhoz, hogy ne legyen szükségem másra, hogy szigorú legyen hozzám.
R.: Az intendáns kinevezésed 5 évre szól, amiből már 3 év eltelt. Ebből 2 lezárásokkal, kétlaki üzemmódban. Budapestet továbbra sem tervezed elhagyni?
L. A.: Valójában ezt a Burgtheateres megbízatást egy próbaidőnek fogom fel, amiben kísérletezgetek, de a családom kiköltöztetését a munkahelyváltásom miatt nem merem kockáztatni. A gyerekeim mind nagyon szeretik az iskolájukat és a barátaikat Budapesten. Az elmúlt két évben amúgy folyamatosan próbáltunk és készültünk a produkciókkal, voltak előadásaink is csak éppen közönség nélkül. Mindeközben ez a lehetetlen helyzet óriási összekovácsoló erővel is bír és megmutatja, hogy tartanunk kell egymást. Most is épp betegség miatt kell két előadást cserélni. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy egy másik darabot fog látni a közönség, akik amúgy csak oltottan, PCR teszttel jöhetnek. Rendkívül hálásak vagyunk azért, amiért a közönség ezt vállalja és a régi idők spontán színházait idézve nyitottan és hálásan ülnek be a nézőtérre.
Akár ez is tetszhet
