Jössz táncolni? – kérdezi Redő Júlia dokumentumfilmjének a címe. A film a táncházak szigorú etikettjének világába kalauzolja a nézőket, archív felvételek és friss interjúk segítségével. A filmet a Napraforgók Néptáncegyüttes legutóbbi táncházának keretében vetítették le, utána pedig a Romungro muzsikájára lehetett nagyecsedi cigány csárdást tanulni.
Redő Júlia gyerekkora óta néptáncol, tanít, koreografál, gyűjt, tanított a Téka, a Méta, a Muzsikás, az Üsztürü táncházaiban. Emellett a Hagyományok Háza munkatársa is, a Folklór Archívumban dolgozza fel az eredeti írásos, képes és mozgóképes gyűjtéseket. Innen jött az ötlet is, amikor egy dokumentumfilmes képzés vizsgafilmjét kellett elkészítenie, hogy a férfi-nő viszonyokat, kapcsolódásokat, az udvarlási szokásokat a táncbahívás módozatain és szabályain keresztül mutassa be. Végül több száz órányi, 1954 és 2013 között, szinte az összes magyarországi tájegységen készült archív felvételből, valamint az ezekre reflektáló, a 2024-es Táncháztalálkozón készített interjúkból, és egy csoportos beszélgetés felvételéből állt össze az anyag.
Az archív felvételek között láthattunk különböző szabadtéri falusi mulatságokat, művelődési házakban tartott táncházakat, sőt osztályteremben, vagy egy ház konyhájában táncoló idős embereket. Redő Júlia elmondta, hogy a snitteket az alapján válogatta, hogy képileg is „tettenérhetők, elcsíphetők” legyenek azok a gesztusok, amelyek a felkérés, lekérés, megköszönés, esetleg a visszautasítás jelei.
A film tematizálva veszi végig a táncházi etikettet. Legnagyobb részben mégis a felkéréssel, a táncbahívással foglalkozik, mert – mint a film során kiderül – ennek a hagyománya ma is él, bár már kezd lazulni. Az archív megszólalók (adatközlők) nem is mindig látszódnak a képen, van, hogy csak a háttérben mesélnek. Teljesen egyértelművé válik az az áthághatatlan szabály, hogy a férfi választ, a nőnek pedig kötelessége ezt elfogadni. El is hangzik: „Kibírod, fiam! Akárkivel egy párt menjél, mert nem halsz bele. Egy párt ki kell bírni.” Ha egy lány visszautasította a felkérést, annak súlyos következményei lettek: „kimuzsikálták” a rendezvényről. Azaz, a zenekar elkezdte játszani azt a nótát, ami általában a táncház végét jelentette, és a résztvevők erre a zenére az ajtóig kísérték a lányt, hazaküldték. Ez rendkívüli szégyennek számított, nem is jöhetett a következő pár alkalommal. Volt, ahol úgy zajlott a felkérés, hogy a lányok az épületen kívül, a csűr előtt álltak és vártak, a férfiak pedig kikiabálták a nevüket, nagyon kellett figyelni. Előfordult, hogy egyszerre ketten hívták ugyanazt a lányt, ilyenkor néha verekedés lett a vége. És bizony volt, aki egész este csak állt és várt. Néhol volt erre is illemszabály: ha jelen volt férfirokon, akkor föl kellett kérnie a lányt, ne maradjon szégyenben. Lányok soha nem kérhettek föl senkit, viszont bizonyos jeleket adhattak, amelyek vagy célbaértek, vagy nem. Ahogy az egyik megszólaló mondta: „Úgy intézem, hogy felkérjenek.”
Ez a szabály ma is élénken él. A tavaly készült interjúkban, és a vetítés utáni beszélgetésen is elhangzott, hogy a felkérés a férfiak privilégiuma. Természetesen ma már nem veszik annyira szigorúan, nem küldenek haza senkit, de a pszichológiája ott van. A férfiaknak nem esik jól, a nők pedig kishitűségből, esetleg gőgből nem lépik meg. „Aki tetszik, azt soha! Az kérjen föl engem.” A felkérés és elfogadás aktusa szoros összefüggésben van a tánc közbeni vezetéssel, az irányítással. Volt, aki elmesélt egy esetet, hogy egy férfi nagyon meg akarta mutatni, hogy milyen jól tud táncolni, de az lett a vége, hogy a nő nagyon rosszul érezte magát ebben a táncban, mert erővel vezették, nem figyelemből. (A filmben volt egy különös, alig egy perces rész ezzel kapcsolatban, amikor egy vita keretében egy lány felhozta a feminizmus kérdését, egy kicsit sajnáltam, hogy ez a későbbiekben nem tért vissza, pedig 2025-ben ez ad egy disszonáns felhangot a hagyományok ilyen erős jelenlétének. Hogy vajon mitől lehet az, hogy sok nő, aki egy táncház során megmarad a többszáz éve érvényben lévő, teljes mértékben alárendelt női szerepben, a civil életében mondjuk cégvezető.)
Redő Júlia a saját tapasztalatairól is beszélt ezzel kapcsolatban: sok helyen járt néptáncot gyűjteni, és mindig megragadta a lehetőséget, hogy táncoljon is az adatközlőkkel (akik többnyire idős, falusi emberek), és arra kellett rájöjjön, hogy egyetlen hivatásos néptáncos sem tudja megadni azt a figyelmet és kíváncsiságot, amit az autentikus táncosoktól kap, és ami egymás megértéséről szól a közös táncon keresztül.
A filmvetítés és beszélgetés után a Napraforgók Néptáncegyüttes táncháza következett, ahol nagyecsedi cigány csárdást tanultak, melyhez a Romungro muzsikált, és Redő Júlia, valamint a Romungróból Lakatos Ferenc tanították be a lépéseket, majd a koreográfiát. Az este egy Romungro koncerttel zárult.
Fotók, videó: Rick Zsófi
Akár ez is tetszhet
