Egy kisgyerekes anya az első években nagy eséllyel játszótereken éli a szociális életét. Egy picit nehezebb a helyzet, ha épp akkor költözött egy idegen országba. Valahogy úgy alakult, hogy a 2010-es évek elején sok magyar kisgyerekes anyuka költözött Bécsbe, éppen az egyik währingi városrészbe, Gersthofba. A közös anyanyelv könnyebbé tette a játszótéri ismerkedést, és nem is állt meg ennyinél: az évek során kialakult egy összetartó magyar közösség, saját programokkal, rendezvényekkel, iskolacsoporttal.
Rákosi Eszter Budapesten élt német férjével, aki Bécsben kapott egy állást, a nyelv miatt döntöttek úgy, hogy költöznek. „Tulajdonképpen krízisként éltem meg. Egyáltalán nem akartam eljönni, volt egy tök jó állásom, csapatom, barátaim. De megszületett az első lányunk, úgyhogy nem maradt időm ezzel foglalkozni, az élet megoldotta helyettem ezt az átmenetet. Nem kerestem direkt a magyarok társaságát, de ha hallottam, hogy valaki magyarul szól a gyerekéhez, persze, hogy rögtön beszélgetni kezdtünk: ki, hol, mióta, miért… Aztán egyszer a 40-es villamoson babakocsival utaztam, és egy anyuka magyarul szólt a három év körüli fiának, hogy adja át a néninek a helyet. Na, én voltam a néni, a nő pedig Hanis Kati. Kiderült, hogy közel lakunk egymáshoz, úgyhogy rögtön meghívott egy összejövetelre, ahol kábé hárman voltunk, nekem ez volt az első találkozóm a formálódó csoporttal.”
Elkezdett nőni a csapat, újabb anyukák csatlakoztak be, minden héten találkoztak valahol, végül egyikük lakása lett a bázis. A gyerekek még nem voltak iskolások, és mivel vitték őket magukkal, programokat is találtak ki nekik, énekeltek, gyurmáztak, rajzoltak, mondókáztak. Ez odáig fejlődött, hogy tartottak Mikulás ünnepséget és néptáncbemutatót is. (Akik abban részt vettek, ma már nagyrészt egyetemisták.) Két év múlva a helyet adó család elköltözött Bécsből, így kibéreltek egy használaton kívüli fotós műtermet. A nagyobb gyerekek már iskolások lettek, jártak a CH-ba magyarórára, de a különböző korosztályoknak különböző időpontban voltak az órák, így arra jutottak, helyben kell ezt megoldani. „Az AMAPED-et kerestük meg, hogy segítsenek ebben – folytatja Eszter –, akkor még nem léteztek a Bunte Schuléban a magyar osztályok. Az első két évben Bencze Mariann vezette a csoportot. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a terem egyik oldalán ültek az iskolások, folyt a magyaróra, a másik oldalán meg mi foglalkoztunk a kicsikkel. Mariannak nagyon határozott elképzelései voltak arról, hogy hogyan kell végigvinni egy csoportot, úgy összerántotta az első társaságot, hogy az utána következő osztályoknak is követendő például szolgált.”
Két év múlva a fotós műtermet is kinőtték. Ekkor találták meg a jelenlegi otthonukat egy közeli Montessori Iskolában. Heti egy délutánra, estére bérlik ki, vannak rendes padok, asztalok az iskolásoknak, és szőnyegek, játékok az óvodásoknak. Az első iskolai csoport együtt maradt, őket Kis-Bocz Erika vitte tovább. Két generációt tanított 10 és 15 éves koruk között, tavaly júniusban zárták le a második csoportot. „Amikor elkezdtem, három korosztályban folyt a tanítás, és a legtöbbjük nem hagyta abba, végigjárta az összes évet. Szerintem nagyon számított, hogy a szülők ennyire erőteljesen mögé álltak, illetve az, hogy egy ilyen jó közösség része volt a suli. Nem volt semmilyen előírás, hogy mit csináljunk, de igyekeztem úgy összeállítani a foglalkozásokat, hogy mindenki elvigyen magával valamit. Tudtam, hogy a gyerekek nem miattam fognak jönni, hanem azért, mert jól érzik magukat együtt. Heti egyszer másfél órában nem lehet megtanulni a teljes magyar irodalmat és történelmet, de lehet csipegetni. Sok múlik azon, hogy a szülőknek ez mennyire fontos. Én sem ülök le a gyerekeimmel Petőfit olvasni, de amikor csak tehetem, küldöm őket Magyarországra. És mindig kérem, hogy magyarul is olvassanak, az olvasás kulcskérdés. Az a tapasztalatom, hogy a „majd otthon úgyis magyarul beszélünk”, önmagában kevés, pár év után lekopik. És szuper, hogy itt Gersthofban van egy nyári színjátszó tábor is, ahol magyarul mondanak szöveget. Ez is már több, mint 10 éve létezik, Eszter szervezi, neki óriási szerepe volt és van ebben az egészben.”
Erika idén már nem tanít, egyetlen csoport fog csak indulni, kevesebb a gyerek. Szerinte egyrészt azért, mert amikor ők elkezdték, még nem volt ennyi lehetőség arra, hogy a gyerekek magyar közegben mozogjanak. Másrészt pedig azért, mert a magyarok többsége integrálódni akar.
Hasonlókat tapasztal Hanis Katalin is, a gersthofi közösség „alapító anyja”, ahogy Eszter mondta róla. Kati 19 éve él itt, és úgy látja, egyre zárkózottabbak az emberek. „Amikor mi kijöttünk, sok magyar család költözött ki, többnyire azért, mert a férfi itt kapott munkát. Mindenki otthon volt a gyerekkel, persze, hogy jól esett találkozni valakivel, a játszótéren magyarul beszélgetni, evidens volt, hogy ha van húsz percünk, beülünk egy kávéra. Az volt a jó, hogy organikusan alakult, fejlődött az egész. Ma ez sokkal nehezebb, mintha kevésbé lennének szociálisak az emberek. Bár a magyarokat akkor is, és most is összetartónak érzem.” Azt is okként említi, hogy 20 éve azért Bécs még nem volt ennyire multikulturális, az osztrákok nem voltak befogadóak, nehéz volt velük barátkozni, így a magyarok leginkább egymásra számíthattak. Mára ez megváltozott, kisebb az igény a személyes interakcióra, kevésbé aktívak az emberek. A közösségnek így is nagyjából 250 tagja van, az ovi és az iskola továbbra is működik.
Eszter sokkal optimistább. Szerinte a covid miatti haloványabb évek után most megint nagyon jó a társaság. A suli csak egy találkozási pont, ezen kívül vannak privát barátságok, a felnőttek és a gyerekek között is. És valóban csak egy iskolai csoport fog indulni, viszont az egyéb programokra, a nyári színjátszóra visszajárnak azok is, akik már elköltöztek, akár a város másik végéből is. A legnagyobb hozadéknak ezeket az emberi kapcsolatokat tartja. Hogy kialakult egy belső szociális háló, hogy a szülők magukénak érzik a közösséget, és mindenki hozzáteszi, amit tud, legyen szó Mikulás ünnepségről vagy bútorszerelésről. És hogy a gyerekek nem muszájból jönnek a magyarórára, a színjátszóra, hanem azért, mert örülnek egymásnak. „A legnagyobb gyereklétszám egyszerre 40 fő körül volt. Az emberek jönnek-mennek, költöznek, a gyerekek nőnek, aztán születnek újak. Simán lehet, hogy pár év múlva megint három osztályunk lesz.”
Kiemelt kép: Rákosi Eszter mesél az óvodásoknak. Fotók: Rákosi Eszter
