Magyar szinkron

-avagy merre tart a költészet?

Öt új verseskötet Magyarországról

Habár a kortárs könyvpiac egyik leggyakrabban hangoztatott alapvetése szerint meghatározóan prózacentrikus, és azon belül is a regény számít a vezető műfajnak, érdemes különbséget tenni a könyvpiac sajátosságai és a kortárs irodalom belső működésmódja között. Félrevezető lehet pusztán az eladott példányszámokból kiindulni, ha az új irodalom jelentős teljesítményeit szeretnénk számba venni. Ezzel a logikával ugyanis rögtön kirekesztenénk olyan műfajokat, amelyek ugyan kevesebb olvasóhoz jutnak el, a kortárs irodalmi közeg szempontjából mégis meghatározóak. Esszék, irodalomtörténeti tanulmányok, kritikagyűjtemények, nyomtatott formában megjelenő drámák és természetesen verseskötetek nélkül elképzelhetetlen egy jól működő irodalmi színtér.

A magyar irodalomra sokáig jellemző volt a líraközpontúság, alighanem ennek a romantika korszakához, és a korszakban kialakuló nemzeti irodalom fogalmához volt eredendően köze, és annak a továbbélése hatott erősen a Nyugat korszakában, illetve azt követően is még egészen a nyolcvanas évekig. Az 1970-es években lezajlott lírafordulat jelentett nagy változást ebben, amikor olyan új hangok bukkantak fel és váltak dominánssá a magyar költészetben, amelyek radikálisan szakítottak a képviseletiség eszményével. Természetesen számos szerzőt és még több kötetet lehetne sorolni ebből az időszakból, de összefoglalóan három költőhöz szokás kötni az említett fordulatot: Tandori Dezsőhöz, Petri Györgyhöz és Oravecz Imréhez. Az ő fellépésük után egy bő évtizeddel jelentkezett az úgynevezett prózafordulat is, azaz a megújuló magyar regényirodalom áttörése. Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László emblematikus regényei a 80-as évek második felében már azt jelezték, hogy mind a kritikai, mind az olvasói figyelem középpontjába a prózairodalom került a magyar nyelvterületen is. Természetesen az ő fellépésük sem volt előzmények nélküli, Konrád György A látogatója, Kertész Imre később Nobel-díjjal is kitüntetett regénye a Sorstalanság, Mészöly Miklós kisprózája és regényei, illetve még korábbról Ottlik Géza alapműve, az Iskola a határon ezt a nézőpontváltást előlegezték meg sok tekintetben.

Ha ma kortárs magyar irodalomról beszélünk, különösen, ha nemzetközi kontextusba próbáljuk azt elhelyezni, szinte kizárólag prózai életműveket említünk. A líra ugyanakkor természetesen nem tűnt el, és nem is vált alárendelt műnemmé, ha azt vesszük szemügyre, hogy évről évre hány verseskötet jelenik meg, és milyen gazdag költői életművek formálódnak a szemeink előtt. Azzal, hogy a könyvpiacon nem a líra a vezető műfaj, könnyen lehet, hogy a költők nyertek a legtöbbet. A mai költészet sok szempontból felszabadultabbnak, kísérletezőbbnek is tűnhet, mint a próza. Nincsen rajta se piaci nyomás, se afféle kultúrpolitikai elvárás, amivel a kiemelt műfajokat szokták leterhelni. A kortárs magyar költészet egy kifejezetten izgalmas periódusában van, több hagyomány, több iskola, több irányzat van jelen egy időben. Nincs kiemelt korstílus, ennek megfelelően sokszínű a kínálat, amit akár széttartónak is lehet gondolni. Egymástól távoli, olykor egymást akár látszólag kizáró irányok hatnak egy időben. A későmodern hagyomány folytatói egyszerre vannak jelen a posztmodern líra képviselőivel, és a poszt-posztmodern kísérletek végrehajtóival. A neoavantgárd hagyománya felértékelődött, miközben a költészeti színtér kitágult a verbális líra irányába a textuális hagyomány felől. A hangköltészet, a spoken word, a slam poetry nagy népszerűségnek örvend, miközben a legfiatalabb, első kötetes generációban is felbukkant jónéhány figyelemre méltó alkotó.

Olyannyira összetett a képlet jelenleg a kortárs magyar lírában, hogy nehéz egy-két név említésével alapvetően jelezni az erővonalakat. Nem nagyon lehet rövid áttekintést adni mindarról, ami aktuálisan zajlik a költészet háza táján – éppen ezért általános leírás helyett most némiképp önkényesen ajánlunk öt kötetet az utóbbi hónapok terméséből. Különböző generációk, eltérő hangoltságú költők, mégis, egyazon mezőhöz tartoznak mindannyian.

Borbély Szilárd: Bukolikatájban – Bár 2014-ben váratlanul és tragikusan fiatalon elhunyt Borbély Szilárd, aligha lehet a kortárs magyar líráról az ő hatásának említése nélkül beszélni. A korábban jelzett regénycentrikusság bizonyos értelemben az ő életművének befogadására is hatott, sokak számára Borbély elsősorban a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény szerzőjeként ismert. Aki ugyanakkor olvasta a Halotti pompa, a Berlin – Hamlet vagy A testhez. Ódák és legendák című verseskötetét, tudja, milyen jelentős költőről van szó. Tavaly megjelent posztumusz prózakötete, a Kafka fia után idén a hagyatékban maradt versei is megjelennek végre. Régóta aktuális volt már ennek a kötetnek a kiadása, és jellemző az anyag erejére, hogy a magyar megjelenés előtt már angol fordításban (Ottilie Mulzet munkája) kiadta a nagy presztízsű New York Review Books költészeti sorozata. A magyar fülszöveg úgy fogalmaz: „Emberi és isteni szenvedéstörténetek íródnak egymásra ezekben a megrendítő és provokatív idillekben.” Illetve hozzáteszik még, hogy „A Bukolikatájban egy jelentős költői életmű súlyos záróköve” – amivel aligha lehet vitatkozni. (Jelenkor Kiadó, 2022)

Lanczkor Gábor: Sarjerdő – A szerző a még fiatal, de már a középnemzedékké válás útján járó generáció egyik legeredetibb és legtermékenyebb költője (és póza-, illetve drámaírója is). 2018-ban egy vaskos válogatott verseskötete is megjelent már az árulkodó Monolit címmel, tavaly pedig egy ugyancsak nem rövid verseskötettel rukkolt elő, ez a Sarjerdő. Különös, meditatív, mégis felkavaró gyűjtemény ez. Minden vers egy-egy sírhely leírása, a költemények nyelve már-már eszköztelennek hat, mégsem válik monotonná az anyag. Annyi ötlet, olyan magával ragadó asszociatív erő, és olyan jellegzetes érzékenység van minden egyes vers mögött, hogy az az olvasót sem hagyja belefásulni a szövegek áradásába. „Barangolás Vas megyétől Indiáig, és sírkertek kötelességtudó bejárása. Kitérők nélküli út, mert maga a kitérő a cél. Utazni, emlékezni itt feladat és tartozás – amelyet e könyv konok meggyőződéssel, mégis fesztelen természetességgel teljesít” – olvassuk a fülszövegben. A térbeli utazásnál ugyanakkor fontosabb az a belső út, amit az olvasó is bejárhat a szerzőt követve. (Jelenkor Kiadó, 2021)

Győrffy Ákos: A távolodásban – Több mint tíz év telt el azóta, hogy Győrffy Ákosnak legutóbb verseskötete jelent meg. Egy a negyvenes évei közepén járó szerző részéről ez jókora türelemre vall. Igaz, Győrffy sok mindent csinált közben, adott ki két filozofikus esszéket tartalmazó kötetet is (Haza, A hegyi füzet), és komoly energiákat fektetett a zenélésbe is. Amennyire tudni lehet, A távolodásban szövegei sem versek voltak eredetileg, hanem naplóbejegyzések, esszéisztikus töredékek, ötletek, amelyeket addig csiszolt a szerző, míg versekké nem váltak. „Győrffy Ákos legújabb verseiben mintha még mélyebbre, még messzebbre ereszkedne: még közelebbről pillant rá az élet legnagyobb kérdésére: a távolodásra, a halálra. Az életközép, a meredeken haladás költészete ez: a költő egyszerre a fiú, aki elveszíti apját, és ő maga az apa is, akinek gyerekei vannak” – mondja a kötet fülszövege. A megnyert élet és a folyamatos veszteségek paradox viszonyai közepén az ember áll a maga egyszerűségében és sérülékenységében: „Néha úgy tűnik, hogy ha egy erősebb szélroham bevágna / a résnyire lehúzott ablakon, / azonnal szétfoszlana az eddigi életem. / Nyomtalanul eltűnnék, mint a tanyák kéményfüstje / a reggeli égen.” (Magvető Kiadó, 2021)

Takács Zsuzsa: Spirálfüzet – Takács Zsuzsa tulajdonképpen a kortárs magyar költészet egyik élő klasszikusa. Pályája elején még Pilinszky János támogatta, 2018-ban pedig egy több mint hatszáz oldalas gyűjteményes kötetben foglalta össze életművét (A vak remény). A Spirálfüzet a szerző saját szavaival kamaszlány-verseket tartalmaz. Nem gyerekkötet, de nem is egészen felnőteknek szóló versek ezek, és mégis, fiatalok és idősek egyként nyugodtan felüthetik bárhol, nem fognak csalódni benne. A mostani kötet alapja egy 1987-es gyűjtemény, a Rejtjeles tábori lap, kiegészítve egy ciklusnyi egészen friss verssel. A korábbi szövegek nem öregedtek el, az újak pedig kifejezetten friss hangon szólalnak meg. Turi Lilla illusztrációi szépen keretezik a költeményeket, a kötet utolsó verse pedig alighanem az egyik legszebb és legfájdalmasabb gyászvers, amit szülő írt gyereke elvesztéséről a magyar költészetben. Benne van a fájdalom, de benne van a közös idő felett érzett boldogság is. Valahogy ez a kettősség jellemzi az egész gyűjtemény hangulatát is tulajdonképpen. (Magvető Kiadó, 2021)