Magyar szinkron

„Olyan lett, mintha csak álmodtam volna a gyerekkoromat”

Terék Anna költő

Az egykori Jugoszláviában született, a vajdasági Topolyán, több évtizede Budapesten él. Verseskötetei és drámái jelentek meg, civilben pszichológusként dolgozik az Iványi Gábor-féle Wesley János iskolában. Halott nők című kötete 2020-ban német nyelven is megjelent a berlini KLAK Verlagnál.

Az első kérdés nem az irodalomról szól, elnézést. De miközben a szomszédunkban felharsantak a légvédelmi szirénák, eszembe jutott, hogy te hasonlót átéltél személyesen is. A szerbiai NATO-bombázásokra gondolok, amelyeket te vajdaságiként közvetlen közelről tapasztaltál meg 1999-ben. Az ukrajnai képek felidézték a saját emlékeidet?

Terék Anna: Igen, jelentkeztek emlékbetöréseim, amik miatt elég nehezen tudtam elvégezni a napi teendőimet, nehezemre esett koncentrálni. Kicsit meg is lepődtem ezen, mert már harmadjára kell szembesülnöm azzal, hogy még mindig nincs igazán a helyére téve ez bennem, pedig meg voltam győződve róla, hogy többé már úgy nem fog felkavarni, hogy ne tudjam ellátni a napi teendőimet. Ha az ember eleget dolgozik ezen, amikor előbukkan egy-egy emlék, azt megszemléli, konstatálja, hogy ott van, érzi az érzelmeket, amiket hoz magával, de képes működni a hétköznapi életében.

Például elkezdtem listákat írni menekülés esetére, háborús helyzet elviselésére. Késztetésem volt olyasmiket beszerezni, amivel egy felborult rendszerben vagy hiperinflációban életben lehetne maradni, vagy könnyebben lehetne túlélni, kevésbé kéne nélkülözni. Végül arra gondoltam, talán érdemes lenne ezeket leírnom, csak úgy magamnak, hogy megnyugodjak. Furcsa kívülről figyelni egy közeli háborút. Furcsa, hogy nem az én népeim háborúznak, furcsa, hogy nincs hozzá semmi közöm. Ennek ellenére sajnos nem kevésbé félelmetes. Egyik nap előkerült az egyik könyvből az 1992-ben használt jegy, amit benzinre lehetett volna váltani, ha lett volna benzin. Könyvjelzőként használom. Le is fotóztam és elküldtem anyámnak, azzal a szöveggel, hogy 30 év alatt nem haladt jobb irányba a világ ezek szerint.

Pszichológusként is a bombázások poszttraumás hatásával foglalkoztál a diplomamunkádban. Milyen hosszútávú hatásai lehetnek egy ilyen traumának, és a hosszú táv mit jelent ebben az esetben?

Terék Anna: A szakdolgozatomban olyan személyeket vizsgáltam, akik a NATO-bombázások idején voltak 14-16 évesek. Az eredmények azt mutatták, hogy jellemző volt a vizsgált személyekre a poszttraumás stressz szindróma (13 évvel az esemény után), s hogy a kapcsolati kötődésüket tekintve gyakoribb a bizonytalan kötődés ezeknél a fiatal felnőtteknél. Behatóbb tanulmányozásra lett volna szükség, hiszen itt azért a traumák épültek egymásra (majdnem 10 évnyi háború alatt), illetve azóta már arról is tudok, hogy létezik krízismátrix, ami az akcidentális és a normatív krízis együttes meglétét jelenti, tehát hogy egy normálisnak tekinthető életszakaszváltás egybe esik egy véletlenszerű, nem elvárt krízishelyzet átvészelésével. Azt hiszem nem csak igény lenne ilyen vizsgálatok folytatására, de sajnos egyre több olyan személyt lehetne bevonni, akik poszttraumás stressz zavarral küzdenek, fognak küzdeni az elkövetkező tíz, húsz, harminc év alatt.

Te egyébként nem elmenekültél a Vajdaságból, hanem az egyetem miatt jöttél el, ha jól gondolom. Mennyi idő kellett, mire elkezdted otthon érezni magad Budapesten?

Terék Anna: Lényegében nem az én döntésem volt, hanem a szüleimé, hogy nem menekültünk el. A bombázások idején elmenekültünk a nővéremmel magyarországi rokonokhoz, szóval azt is sikerült megtapasztalni, milyen, de végül inkább visszamentünk Topolyára, mert biztonságosnak tűnt a háborús helyzet. Az egész bizarr, így kimondva és átgondolva. A mai napig eszembe jut minden hazaútnál és Pestre utazásnál, a vonatállomáson, vagy amikor áthaladunk autóval a határon. De azért sokkal kellemesebb volt hazamenni a háborúba és később tanulás céljából jönni Magyarországra, mert nem lettem menekült egy életre.

Elég sok idő kellett, de azt hiszem nem is csak az idő múlása volt a legnagyobb hatással. 2003-ban érkeztem, 19 évesen, aztán 2012-ben szereztem diplomát. Ekkor lejárt a tartózkodási engedélyem, el kellett hagynom az országot, közalkalmazotti munkát nem tudtam kapni, mivel nem voltam magyar állampolgár. Három évbe tellett, mire a kettős állampolgárság megszerzése után minden papíromat el tudtam készíttetni, hogy munkát keressek. Addig Szerbiában éltem és nem találtam a helyem. Honosíttatni kellett volna a diplomámat, ami nagyjából 1000 euróba került volna, nekem viszont nem volt ennyi félretett pénzem. Így három évig tengődtem otthon, közben meghalt édesapám. Bár a temetését végig sírtam, később nem igazán tudtam sírni, pedig jól esett volna. Aztán látogatóba érkeztem Pestre és az ismerős utcákon sétálva végre sikerült sírnom. Akkor éreztem, hogy itt érzem már magam otthon. Mert itt nem ismernek meg az utcán, mint Topolyán, itt lehetek egy síró ember a villamoson vagy a körúton, nem kell visszafognom a gyászomat, nem vesz szájára a város, hogy na a Terékék lánya sírt a villamoson. Szeretek Budapesten láthatatlan lenni, mert szabadságot ad. Szeretek azért otthon látszani is, mert az meg erőt ad. Nehéz dolgok ezek. Azt hiszem, el kéne mennem egy harmadik országba, hogy rájöjjek: csak furcsák a gyökereim, vagy gyökértelen lettem végleg. Amióta dolgozni kezdtem a Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumban, könnyebb ez az otthontalanság. Még mindig vendégnek érzem itt magam, de annyi külföldi él Pesten, elférek én is. A munkahelyemen viszont senkit sem érdekelt, hogy honnan jövök, mi vagyok, ki vagyok, inkább az, hogy mit tudok és lehet-e velem együtt dolgozni. Ez nagyon-nagyon sokat jelent a mai napig. Persze szó van ott arról, hogy hol születtem, miből jöttem, de nem az határoz meg. És ez nagyon felszabadító tud lenni.

Ha jól számolom, mire az első köteteid megjelentek, már Magyarországon éltél. A szülőföldtől való távolság, az országváltás egyben ihlető forrás is volt a versekhez?

Terék Anna: Akkoriban minden második hétvégén otthon voltam, jobban kötődtem a vajdasági barátaimhoz, illetve egy szegregált kollégiumban laktam, ahol csak határon túli diákok voltak, vajdaságiak, baranyaiak, kárpátaljaiak, felvidékiek, erdélyiek meg egy-két kósza orosz és magyar diák. Hiába éltünk Magyarországon, meghatározóbb volt az a közeg, ami körülveszi a földrajzi magyarságot. Szlovák, szerb és ukrán szavakat kevertünk a magyarba, a baranyaiakkal állandóan a háborús emlékeinket meséltük egymásnak, egymáshoz jártunk nyaralni nyáron Kopácsra, Topolyára, Kanizsára, az egyik felvidéki barátnőm a mai napig használ szerb szavakat miattunk, mi meg mondjuk a tyeplakit az edző nadrágra, pedig reflexből azt is szerbül szoktuk hívni (trenerka), ha egymás között vagyunk. Akkor kerültem igazán magyar közegbe, amikor dolgozni kezdtem és senki nem értette már a vajdasági rontott nyelvemet. A kollégáim mindig nevetnek is, amikor sok időt töltök otthon nyáron, visszajövök és nem értik miket mondok.

Akkoriban, amikor az első két kötetemet írtam, azt hittem, hogy mindkét országban élek. Hogy itt is vagyok, meg ott is. Amikor dolgozni kezdtem és egyre kevesebb erőm volt, akkor jöttem rá, hogy lényegében sehol sem vagyok. Amikor Magyarországon vagyok, Vajdaságon jár az eszem, amikor Szerbiában vagyok, akkor a pesti életem hiányzik. Nehéz ezt lezárni, választani, de muszáj, mert az ember beletörik, szétszakad. A covid óta nagyon ritkán járok haza és elég nehéz, más részről viszont könnyebb, hogy nem érzem azt, hogy szakadnék. Amikor 2020-ban egy évig nem tudtam hazamenni, eszembe is jutott Spiró Kvartettje, ahol az egyik szereplő azt mondja, hogy egy idő után úgy tűnt neki, mintha nem is létezne Magyarország vagy Európa, mintha az egészet csak kitalálta volna. Kicsit én is így éreztem magam Vajdasággal, Szerbiával és a történelemmel kapcsolatban. Olyan lett, mintha csak álmodtam volna a gyerekkoromat. 

Mind a 2017-es Halott nők, mind a 2020-as Háttal a napnak sok szempontból erős női perspektívát működtető kötet. Érdemes, lehet-e egyáltalán olyasmiről beszélni, akár a te költészeteddel kapcsolatban is, hogy feminista vagy női líra, vagy ezek leegyszerűsítő kategóriák inkább?

Terék Anna: Őszintén szólva, sosem szoktam figyelni, hogy az adott könyvet, amit olvasok, szeretek vagy érdekel, azt milyen nemű ember írta. Amikor írok, én magam sem gondolkodom azon, hogy ezt most nagyon női perspektívából fogom megírni. Abból tudom megírni, amiből látom, ami az én szemem, ami az én lelkemen keresztül van leszűrve. Hogy ez mennyire női, mennyire feminista, azt nem tudom. Sokkal jobban érdekelnek azok az univerzális érzelmek, fájdalmak, traumák vagy élettörténetek, amiket emberek éreznek, mindenütt ezen a Földön. Ezek esetében olyan mindegy, hogy milyen nemű az ember, a fájdalom fáj, és könnyen tudjuk érezni egymás fájdalmát, ha eléggé odafigyelünk. Például nincs olyan József Attila vers, amivel ne tudnék száz százalékosan azonosulni, csak azért, mert a verssorokban egy nő iránti szerelem vagy fájdalom van megfogalmazva. Az érzés érdekel, nem az, hogy milyen nemű ember érezte milyen nemű ember iránt. Az ember és az élet érdekel, legyen az akárkié.

A trauma hatásáról már beszéltünk a bombázások kapcsán, de a traumafeldolgozás a lírában is egy fontos vonulat lehet. A te verseid hogyan közelítenek a traumákhoz, lehet-e traumaköltészetről beszélni a köteteid kapcsán?

Terék Anna: Erről inkább egy szakértőt kellene megkérdezni. Arról tudok írni, ami foglalkoztat, ami a gondolataim szerveződésének középpontjában van. Hogy ez traumát dolgoz fel vagy csak otthontalanságot, az már olyan mindegy ebből a szempontból. A szerző feladata, hogy teljes szívét, lelkét, erejét arra áldozza, hogy egy szöveg legalább megközelítőleg olyan legyen, mint amilyennek szeretné megírni.

Kalász Orsolya és Zádor Éva fordításában a közelmúltban megjelent a Halott nők című köteted németül is (Tote Frauen, KLAK Verlag, Berlin, 2020). Sikerült rajta keresztül kicsit belepillantanod a német költészeti szcénába, vagy ezt a lehetőséget felülírta a covid-járvány?

Terék Anna: Nagyon pici szegletét tudtam csak megismerni, de az nagyon izgalmasnak tűnt. Nem is csak a covid miatt, hiszen bár 2020-ban elmaradt nagyjából minden, 2021-ben több alkalommal is lehetőségem volt Németországban és Ausztriában felolvasni, beszélgetni. Ebből kevés olyan alkalom volt, amikor fiatal német nyelvű költőkkel, írókkal tudtunk találkozni, barátkozni. Pedig szerintem annak van a legnagyobb ereje: nyelvet találni egymáshoz, örülni a hasonlóságoknak, rácsodálkozni a különbözőségekre, nevetni, ismerkedni, vagy néha akár eszköztelenül összehangolódni egy-egy felolvasásnak hála. Nagy ereje tud lenni az ilyen találkozásoknak. Amikor Verena Staufferrel olvastunk fel együtt, az eseményre megkaptam Verena magyarra fordított verseit, amik nagyon inspiratívak voltak. Örülök, hogy ennek folytatása is lesz, hiszen Bécs után most Budapesten fogunk együtt felolvasni, beszélgetni, április 20-án a Három hollóban, amit már nagyon várok, főleg azért, hogy újra találkozzunk Verenával és beszélgethessünk tovább.