Fotó: Zimmerman Polina
Öt új magyar regény
Viszonylag kevés dolog van, amiben a szűk szakmai közeg és a széles értelemben vett olvasótábor egyetérteni látszik az irodalom kapcsán, de azt bizonyára mindkét fél elfogadja, hogy a kortárs irodalom iránti érdeklődés homlokterében egyértelműen a regények állnak. Számos összetevője van ennek, de most itt nem annyira a jelenség okait és eredetét szeretnénk megvizsgálni, hanem csak arra próbálunk rávilágítani, hogy mindez aktuálisan miben mutatkozik meg, majd ezután a friss regénytermésből szeretnénk felhívni öt új műre az olvasók figyelmét.
Néhány éve egy rövid cikk kapcsán végignéztük, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan alakult a konszenzuálisan legfontosabbnak számító (ezen talán a közelmúlt néhány botránya sem tudott változtatni) irodalmi elismerés, a Nobel-díj odaítélési szokásrendje műfaji szempontból. Azt találtuk, hogy míg a 80-as években legalább négy lírikus részesült a díjban a prózaírók mellett, és ugyanez az arány mutatkozott meg a kilencvenes években is, az ezredforduló utáni első évtizedben költő egyáltalán nem – az egyetlen drámaíró Harold Pinter kivételével –, csak prózaírók kapták meg a Nobel-t. A 2010-es években sem sokat javult a dolog, a dalszerző Bob Dylan emlékezetes (és meglehetősen megosztó) kiválasztása mellett csupán csak a svéd Tomas Tranströmer kapott költészetéért Nobel-díjat. A prózaírók között ugyan ott volt a főként novellistaként ismert Alice Munro is, illetve a dokumentumkönyveket író Szvetlana Alekszijevics, mégis, dominánsan regénycentrikusnak nevezhető a díjazási protokoll: 10-ből 6 Nobel-díjas a regényei után kapta az elismerést.
De mondhatunk közelebbi, még egyértelműbb példát is: a Covid-járvány előtt évente megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég szerzői 2010 és 2019 (ekkor tartották meg utolsó alkalommal a rendezvényt) között kizárólag regényírók voltak Ámosz Oztól Jonathan Franzenen és Michel Houellebecq-en át Karl Ove Knausgårdig. Könnyű lenne amellett érveket találni, hogy mindez miért hathat negatívan is – hiszen a műfaji sokszínűséget igencsak felülírja – az irodalom egészére, mint ahogy racionális magyarázat is jócskán adódik – a kereslet-kínálati érvektől a narratív reprezentációs eljárások korszellemhez illeszkedő formáiig – a jelenségre. Az irodalmi folyamatokat amolyan objektív távolságtartással szemlélve ugyanakkor nemigen tehetünk mást, mint hogy elismerjük, a regény korában élünk.
Éppen ezért van jelentősége annak, hogy ebben a kiemelt figyelmet kapó műfajban itthon milyen teljesítmények figyelhetők meg, egyszerűbben szólva, hogy mit is tud a mai magyar regény. A legfrissebb termésből szemezgetve igyekeztünk néhány olyan címet kiválasztani, melyek talán bizonyítják, hogy nagyon sokszínű, sok irányba kísérletező, a műfaj korlátait kitapogatni, és olykor szétfeszíteni is igyekvő művekkel álltak elő mostanában is a magyar szerzők.
Azokról a szerzőkről, akik költőként indultak, aztán a próza felé fordultak (vannak egy páran), szinte kötelező elmondani, hogy így alakult a pályájuk, íme: Bognár Péter költőként indult, három és fél (ha az első, később részben megtagadott könyvét csak félnek vesszük) verseskötet után állt elő első regényével. Közben mondjuk írt drámát is, és tanulmányozta a régi magyar irodalmat – de mint mondtuk, ez a regény felől nézve mind szinte semmiség. Elsőregényes szerző, már-már pályakezdőnek is tűnhet, holott nagyon nem az. A titokzatos című Hajózni kell, élni nem kell alcíme szerint egy mintafalu titkait tárja az olvasók elé. Aztán, hogy tárja-e valóban, vagy inkább csak tovább göngyölíti a titokzatos történet(ek) fonalát, azt ki-ki döntse el magának. „Egy polgárőr életében adódnak nehéz helyzetek. De vannak olyanok, amelyek kilátástalannak tűnnek. Előbb a polgármester talál holttestet autója csomagtartójában, majd az önkormányzatnál dolgozó Tomanek hullája kerül elő. Mi áll a rejtélyes esetek hátterében?” És valóban, mi? A szürreális fordulatokba oltott szociopróza erős szimbiózisba kezd a metafizikai krimivel. És az egész végtelenül szomorú, meg végtelenül vicces is egyszerre. Ráadásul fontos szerepet kap benne egy különleges disznó is. Kellhet ennél több? (Magvető, 2022)
Szürreális elemekben nemigen szűkölködik Sepsi László regénye sem. Igaz, a még mindig fiatal szerzőnek már komoly gyakorlata van a különböző stílusok és zsánerek összevegyítésében. Írt már urbánus meta-horrort (Pinky), ifjúsági regénybe oltott poszt-posztmodern Faust-történetet (Ördögcsapás), sőt, rémisztően szórakoztató gyerekkönyvet is (Az éjszaka réme). Új regénye, a Termőtestek, ha lehet, ezeknél is tovább megy az irodalmi hibridizációs kísérletezésben: biofilozófiai thrillerként kínálja magát mintegy 624 oldalas terjedelemmel. „Höksring városát emberöltők óta az alapító Ergot család tartja kézben, a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével irányítja a kizárólag itt honos hallucinogén gomba termesztését és terjesztését. Miután egy robbanás elpusztítja a békésen vacsorázó Ergot családot és otthonukat, felbolydul a helyi alvilág, és egyre többen sodródnak bele a gombaüzletért és a város irányításáért folyó hatalmi harcokba” – olvassuk a kötet ajánlójában. És anélkül, hogy elárulnánk bármit is a nagyszabású krimi-eposz cselekményéből, annyit leszögezhetünk, hogy ebben a világvége-hangulatú történetben nem a gombák járnak majd a legrosszabbul. (Jelenkor, 2021)
Néhány éve Térey János első regénye is azzal kezdődött, hogy egy fővárosi stáb „lement2 vidékre filmet forgatni. Ott aztán a horror-díszletek és a valóságosan is szörnyű emberi viszonyok vetették egymásra kölcsönösen árnyékukat. Új regényében Gerőcs Péter is leküld egy stábot, igaz, ő nem a Balatonfelvidékre, és nem is horrort forgatni, hanem a Börzsöny „csöndes kis zsákfalujába”, Perőcsényre, hogy Második eljövetel címen a vidéki, tiszta életbe visszataláló környezettudatos urbánus értelmiség világjobbító küzdelmét bemutassák. De mi van, ha a világ nem akar jobbulni, vagy nem aszerint, ahogy ezt a faluba érkező csapat elképzelte. És ugyancsak mi van, ha ők sem találnak fogást a mély magyar tájon. Ebből a történetből ugyan horror nem kerekedik a végén, de amolyan ironikus-tragikomikus thriller annál inkább. Bűntett van, de hogy mi a bűn oka, az már egy sokkal nehezebb kérdés. „A Werkfilm a lelepleződések regénye, mely egészen utolsó lapjáig megőrzi legnagyobb titkát, és a VÉGE után sem ereszt, fölvetve – többet közt – a kérdést: biztosan az élet írja-e a legjobb forgatókönyveket.” Így a kötet ajánlója, és a választ, ahogy mindig, ezúttal is az olvasónak kell megadnia. (Kalligram, 2022)
Az 1989-ben született Papp-Zakor Ilka alighanem a legfiatalabb regényíró-generációhoz tartozik ebben a pillanatban. Ráadásul első regénye előtt már két nagyon egyéni látásmódú és nyelvű novelláskötetet is publikált (Angyalvacsora, Az utolsó állatkert). A második novelláskötetének úgy szólt az alcíme, hogy „A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában”, ami alighanem az első regényére is ráhúzható lenne nagyrészt. A Majd ha fagy úgy generációs próza, hogy közben nem is biztos, hogy létezik (már vagy még) az a generáció, amelyikről beszél. Ugyanakkor úgy társadalmi regény, hogy közben mindennek az ellenkezőjét mondja, mint amit az ilyen művektől megszoktunk – és lássunk csodát: mégis tűpontosan értjük az egészet. Vagy ha nem, akkor annak is megvan a mélységesen végiggondolt oka. A korábbi novellák szürreális, abszurd nézőpontja itt egy hosszabb elbeszélés fesztávjára van széthúzva. A könyv tétje, hogy elbírja-e a kis részekből építkező szerkezet ezt a súlyt. Az olvasó tétje, hogy mindehhez tud-e partner lenni. „Paleolit szarkazmus, egyedfejlődési krimi. Fiatal felnőttek a kihalás szélén” – állítja a fülszöveg. A szórakozás garantált, tehetnénk hozzá ezután, csakhogy ebben a világban semmi sem garantált, és ez egyébként tényleg szórakoztató. (Kalligram, 2021)
Korábbi regényével, A dögeltakarítóval Danyi Zoltán nem pusztán ígéretes prózaíróként lépett elő, hanem egyből a kortárs magyar irodalom élvonalába állt be – és még külföldön is felfigyeltek rá (a könyv németül a Suhrkampnál jelent meg Terézia Mora fordításában, Der Kadaverräumer címmel). Mikor van vége a háborúnak? – kérdezte alcímében a felkavaró első regény, melyről Végel László úgy tartotta, hogy vele Danyi Zoltán megírta „a vajdasági magyar posztháborús nemzedék tanulóéveit”. Mihez kezdjen magával az ember egy humanizmus utáni korban? Mi a lélek, és mi a test viszonya a kettős kiszolgáltatottság szorításában? Az új regény, A rózsákról, tovább viszi a háborús trauma feldolgozását: „Egy rózsakertész a háború hátországából” mondja el a könyv alcíme szerint, amit el tud, amit el lehet, vagy egy kicsivel többet is ezeknél talán. „Kelet-európai történet, tömegek története. Miképpen veheti vissza valaki a saját történetét? A rózsák erejével?” – kérdezi a fülszöveg. Hosszú, tüskés, és mégis roppant vonzó mondatok indáznak a majdnem 500 oldalas nagyregény lapjain. Nem könnyű olvasmány, mégis letehetetlen. (Magvető, 2021)
Akár ez is tetszhet
