Magyar szinkron

Könyvhét után

„Szónoki képességek híján / valami olyasmiről szeretnék beszámolni, / amiről ebből az alkalomból, / ilyen ünnepélyesen, / a könyvhetek majd százéves történetében / minden bizonnyal egyetlen nagyra becsült elődöm / nem beszélt. / A földigiliszták veszélyes életéről.” Ezekkel a talányos szavakkal nyitotta meg Nádas Péter június 9-én Budapesten a 93. Ünnepi Könyvhetet (mivel esett az eső, nem a Vörösmarty téren, hanem a tér sarkán álló Gerbeaud kávézóban). Hogy miért beszélt Nádas a gilisztákról, madarakról, terményekről hosszan, és miért nem például a könyvekről, döntse el ki-ki magának. Mindenesetre tény, hogy két év kihagyás után tért vissza a Könyvhét a korábban megszokott mederbe. És talán az idei eseménynek éppen ez volt a tétje: visszatérhetünk-e a világjárvány előtti szokásainkhoz, vagy azoknak örökre búcsút kell intenünk már?

A korábbi évek elmaradt könyvhetei és egyéb könyves eseményei kettős tanulsággal jártak: egyfelől a virtuális térbe menekülő rendezvények relatíve nagy sikere és nem várt pozitívumai jelezték, az online közeg ma már jelentős részben tudja helyettesíteni a fizikai találkozásokat. Nem tökéletesen, de bármikor korábban még ennyire sem lett volna hasonló helyzetben esélyünk. Nem várt pozitívum alatt pedig azt lehet érteni, hogy az online terek bizonyos módon demokratizálták vagy akadálymentesítették a kulturális programokhoz való hozzáférést. Amíg ez az időszak tartott, nem kellett (igaz, nem is igen lehetett, de ez most mindegy) a perifériáról a centrumba utazni egy-egy rendezvény miatt. A periféria – ami bármi lehet, külváros, vidék, külföld, karantén – mint olyan, kulturális értelemben megszűnt. Azaz pontosabban minden hely periféria lett a covid viszonyai között – ami ebből a szempontból lehet, hogy nem nagyon vidám, de hogy kiegyenlített helyzetet hozott létre, az biztos.

Egy valamit azonban biztosan nem tudott reprodukálni a virtualitás kulturális tere, mégpedig a hangulatot. Márpedig a hangulat, a fizikai értelemben vett részvétellel járó lelki többlet hirtelen radikálisan felértékelődött. Mintha az derült volna ki – ha nem is egészen váratlanul –, hogy amit a leginkább szeretünk a könyves találkozásokban, az maga a hangulat. Az intellektuális tartalmak átadhatók az online térben is, a művészet hatása pedig nem a rendezvények körén belül valósul meg, tehát mégis minek akkor találkozni – kérdezhetnénk, ha nem tudnánk rögtön a választ: magáért a találkozásért, az együtt töltött akár nagyon rövid idő mással be nem helyettesíthető érzéséért.

A 93. Ünnepi Könyvhét tehát azzal a kérdéssel érkezett, hogy tudunk-e még találkozni, merünk-e, akarunk-e? A válasz pedig alighanem egy határozott igen lett idén. Habár a számokat nem ismerem, a benyomásom az volt, hogy sokan voltak kint a téren (és bizonyára az ország többi terén is, ahol valamilyen rendezvényt tartottak), sokan akartak könyveket aláíratni, és nagy volt az érdeklődés az újdonságok iránt. Elképzelhető, hogy még mindig nem sikerült elérni mondjuk a 2019-es számokat, de hát most nem is biztos, hogy az a tét. A hosszan kanyargó olvasói sorok Krasznahorkai László, Tóth Krisztina, Dragomány györgy, Grecsó Krisztián és még sokan mások kisasztala előtt mintha azt mutatta volna végső soron, hogy van visszatérés 2020 előtthöz. Habár a jövő továbbra is meglehetősen kiszámíthatatlannak látszik, akár rövid távon is, a Könyvhét üzenete mintha az lett volna idén, hogy akármi is jön ősszel, ez a nyár szólhat újra könyvekről, olvasásról, a szerzők és az olvasók közti találkozásról is. A mai körülmények között talán meglepően optimista állítás, de nem épp a leginkább fenyegető helyzetekben van a legnagyobb szükség a bizakodásra? Vagy, hogy ismét Nádas Péter megnyitójából idézzek: „Azért még irodalmi dizőzként belesuttogom a mikrofonba, / ne veszítsétek el a bizodalmat. / Nem tudom, miben. / De elveszíteni sem éri meg.”