A nyarat általában a könyű olvasmányok – strandregények – szezonjának szoktuk tartani, nem is véletlenül persze. Még a legfinnyásabb ízlésű kritikus is megenged ilyenkor magának egy-egy krimit, esetleg fantasy-regényt, ne adj’ isten valami szerelmi történetet. De nem szükségszerű, hogy a hosszú nyári estéket kizárólag afféle könnyű olvasmányokkal töltsük ki. Az a plusz szabadidő, amire ilyenkor szert teszünk, akár azt is megengedheti, hogy valami igazán nagy fába vágjuk a fejszénket. Miért ne éppen most? Úgyis túl meleg van bármi máshoz, a hűvös szobában igazán nagy élmény lehet egy-egy mamut-műbe belefeledkezni. Mutatunk néhányat a legújabb magyar megjelenések közül, hátha valaki kedvet kap hozzájuk az utolsó forró hetekben.
Darvasi László: Neandervölgyiek I-III.
Ez nem is egy könyv, hanem rögtön három – legalábbis három vaskos kötet. Az utóbbi idők talán legjobban várt nagyregénye ez, több, mint 1700 oldal. Valóban igényel némi bátorságot, hogy a Neandervölgyieket vigyük magunkkal a nyaralásra, de hát mindig is a bátor olvasóké volt az igazi dicsőség. Amit biztosan tudni lehet: Darvasi opus magnumja 1908-tól 1957-ig vezet végig a magyar történelmen. Van benne egy csodálatos kert és megszámlálhatatlan szereplő. Ráadásul visszatérnek a szerző régi titokzatos hősei, a könnymutatványosok is. Az óriásmű ajánlója eképpen hangzik: „A vidéki kastély grófja felesége halála után valószerűtlen építkezésbe fog: egy elpusztíthatatlan kertet akar megalkotni. A munkálatokban részt vesz a városi zsidó kalandor éppúgy, mint az indulatait nehezen fékező művezető, Lackó.
A városban már ott téblábol a Pestről eltanácsolt Gál Endre tanár, kattogtatja masináját a sokat látott fényképész, illetve élni tanul egy cselédlány, Erna, aki a történet kezdetén ébred rá az erejére. A magyar vidék, a főváros és a nagyvilág az egymásba kapcsolódó történetek színhelye. Zsidók, magyarok, szegények, gazdagok, okosok és bolondok a szereplők, illetve föltűnnek a régről ismert könnymutatványosok is. A történelem alakulása végül mindenkit, épelméjűt, ábrándozót és pragmatikust is próbára tesz, viszont a nagyregény cselekménye mindegyre nem várt fordulatokat vesz. Darvasi három generáción átívelő elbeszélése gazdag és magával ragadó látomás a 20. századról. A tét elég komoly. Eltűnik-e a mese. S ha valóban eltűnik, mi marad utána.” Kit nem győz ez meg? Az első kritikák már meg is jelentek a regényről – és egyelőre úgy tűnik, elégedett a mindig szőrösszívű kritikusi kaszt is az olvasmánnyal. De a legjobb még hátra van: Darvasi már a folytatáson dolgozik.
Háy János: Boldog boldogtalan
Talán még az is meglepődhet a szerző friss regényén, aki a Háy-univerzumban járatos már. Persze a jól ismert elemek – rossz házasságok, kallódó hősök, elszánt boldogságkeresők és menthetetlen boldogtalanok – itt is megjelennek, ám a regényszövet ezúttal másképp működik, mint eddig bármelyik Háy-könyvben. „Ennek a könyvnek nyolcmilliárd ember a szereplője, köztük két töritanár, három színésznő, három magyartanárnő, két pszichológus, egy sátoraljaújhelyi könyvtáros és maga az elbeszélő is, meg persze egy csomó aranyos kis háziállat” – olvassuk a fülszövegben.
És valóban, egyik történet váltja a másikat, egyik hős helyébe lép a következő. Karneváli kuszasággal vonulnak előttünk a történetek, csak kapkodjuk a fejünket, és ennek a csapongó figyelemnek épp ahhoz van a legtöbb köze, amit a saját életünknek hívunk. „Egy regény, amelyben történetek adják át a stafétát újabb történeteknek. Épp úgy, ahogyan felkapjuk az idős néni csomagját a lépcsőházban, hogy innét mi cipeljük fel az emeletre. Ahogyan szülők adják át a gyereket egymásnak: »Fáj a hátam, megfognád?« Ahogyan műszakváltáskor a munkatárstól átvesszük a feladatokat: »Majd nagyon figyelj arra a vevőre, mert gyanúsan viselkedik.« Olyan ez a könyv, hogy bárki könnyedén bele tud kuckózni – nehéz lesz megválni tőle” – állítja az ajánló. Alig kevesebb, mint 500 oldalnyi történetáradás – akármilyen kánikulával felveszi a versenyt.
Láng Zsolt: Az emberek meséje
Öt év telt el azóta, hogy Láng Zsolt legutóbbi regénye, a Bolyai megjelent. Azt a könyvet hangos üdvrivalgással fogadta a kritika, és az olvasók is igencsak lelkesedtek érte. Most ismét nagy esély van rá, hogy a szakmai és laikus közönség is egyként a keblére ölelje a marosvásárhelyi szerzőt, hiszen Az emberek meséje ugyancsak jelentős műnek tűnik. Félezer oldal, de inkább az a kérdés, hogy egy ennyire sokrétű, sokfelé csapongó, különböző világokat átjáró történet hogy fért bele egy ilyen „karcsú” könyvbe? Mert miről is van szó? „A Párizsban élő André Tavasz professzor egyedül nevelte fiát, miután a felesége nem sokkal a gyermek születése után nyomtalanul eltűnt.
Amikor a tizenkét éves fiút André Budapestre küldi iskolába, apa és fia eltávolodnak egymástól, hosszú évekig mit sem tudva a másikról. Messzire kerülnek korábbi unalmas, bár komfortos életüktől, André a tanítványa révén bekapcsolódik egy franciaországi mészárlás utáni nyomozásba, Zsombor pedig a méhek társadalmának kutatásában merül el, és mézkereskedőként járja a világot. Medárdban, a világtól távoli erdélyi falucskában aztán váratlanul újra összeér a sorsuk, előtörnek elfojtott indulataik, felcsapnak a szeretetvágy és a bűntudat, a féltés és az önzés fékezhetetlen hullámai.” De aki Láng Zsolt-regényt olvasott már, tudhatja, nem a történet a fő kérdés, hanem a mesélés módja. A kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb nyelvű szerzőjéről beszélünk, aki ebben a regényében ráadásul – bizonyos értelemben Darvasi Neandervölgyiekjéhez hasonlóan – a mesélés újrafelfedezésére, a történetmondás újragondolására tesz alighanem nagyszabású kísérletet.
Kemény Lili: Nem
Gyakorlatilag lehetetlen úgy beszélni magyar irodalomról 2024 nyarán, hogy Kemény Lili regényét ne hozzuk szóba. Ha volt idén irodalmi szenzáció, ez volt az. Mások akár botránykönyvnek is tarthatják, de hát az irodalomban a botrány nem mindig negatív előjelű esemény. Itt mindenesetre van egy jelentős terjedelmű szövegkorpusz, aminek az énelbeszélője egy Kemény Lili nevű fiatal budapesti értelmiségi nő. Autobiográfia volna? Netán korai memoár, önéletrajzi fikció, mindez együtt? Kétségtelen, hogy egy összetett és trükkös regény.
A könyv ajánlója ekképpen szól: „Kemény Lili budapesti írócsaládba született, tizennyolc évesen verseskötete jelent meg. Filmrendezést tanult, Sipos Balázzsal magyarra fordította David Foster Wallace Végtelen tréfa című nagyregényét. A “Nem” az első regénye. Három éven át írta, miután az élete keretét adó intézmény, a Színház- és Filmművészeti Egyetem politikai tisztogatás áldozatául esett. A felszínen memoár, amely kizárólag a szerelemnek és a művészetnek tulajdonít értéket; egy magánember zárt életvilágára rétegekben rakódik a külvilág. Közelebbről nézve viszont egymásra épülő esettanulmányok sorozata. Szerzőjük gazdag tényanyagot mozgatva törekszik a jelenünket meghatározó társadalmi, lélektani kötöttségek legpontosabb leírására. Az általa – kint is, bent is – gyűjtött tapasztalati anyagból szűri le, miben élünk. Hangvétele csendesen radikális, kritikus, szenvedélyes. Őszintesége diagnosztikai, nem vallomásos: kijelöl, általánosít, típusokra bont, szituációba állít, konklúziót von le, felülvizsgál. Miközben az alany újra meg újra felszámolja magát, a szövegtér egyre tágasabb. A lapokon valóságos, létező helyszínek és emberek is feltűnnek.” Tehát döntse el mindenki magának, mit vesz a történetből valósnak, mit fikciónak. De hát nem minden nagypróza ugyanerre a játékra hívja meg az olvasót?
Kemény könyve egyszerre egy generáció kulcsregénye, nagyon személyes vallomás, családtörténet, közérzeti próza, vagyis minden, ami az epikába belefér. Egyébiránt nem könnyű hozzájutni, egy a meglévő könyvkereskedelmi struktúrán kívül álló kiadónál jelent meg – és ez már önmagában sokat elmond a mű attitűdjéről.
Akár ez is tetszhet
