Magyar szinkron

– avagy miről beszélünk, amikor a kortárs magyar irodalomról beszélünk

A világjárvány második évének vége felé, a sokadik variáns mégsokadikabb hulláma közepette könnyen azt gondolhatnánk, hogy nem az irodalom, a magyar irodalom háza táján történnek a legérdekesebb dolgok. És valóban volt több pillanat is, amikor úgy tűnt, mindaz, ami körülvesz minket, egyáltalán nem kedvez az irodalomnak: bezártak a könyvesboltok, elmaradtak a könyves ünnepek, a bemutatók, az író-olvasó találkozók. Mindenki fáradt volt, mindenki rosszkedvű, mindenki be volt zárva. És mégis! Sok területén a művészetnek borzasztóan megnehezítette a dolgokat a járvány, nem lehetett színházba járni, koncerteket hallgatni, még a mozik és a múzeumok is bezártak. Aztán kiderült, hogy a könyv ilyenkor is ott van a kezünk ügyében, az új könyvek is, amiket a boltzár idején hazarendeltünk. Bár az irodalom találkozóhelyei valóban sokáig csukva maradtak, az irodalom maga, mint találkozási lehetőség, ugyanúgy ott volt továbbra is mint mindig. Ezt is átvészelte, nagyon úgy tűnik.

            Ha hihetünk a statisztikáknak, az eladott könyvek száma nem csökkent radikálisan, sőt, bizonyos területeken még nőtt is. És ki tudja, az általános nagy otthonmaradásban hány korábban megvásárolt, de olvasatlan könyv került elő hirtelen. A másik oldalról nézve pedig hány könyv született vajon a kényszerű visszavonultságban?

            Végignézve a magyar irodalom elmúlt másfél-két évén, nem mondhatjuk, hogy nem jelentek meg figyelemreméltó, sikeres, jelentős vagy épp megosztó és vitára sarkalló könyvek szép számmal. A következő hónapokban arra fogunk ezen a helyen óvatos kísérletet tenni, hogy ebből a felhozatalból bemutassunk minél több érdekes darabot az olvasóknak, kicsit közelebb hozva hozzájuk a magyarországi kortárs irodalmat, a könyvpiacot, és azt a tágabb kontextust is, ami a mai magyar társadalomban körülveszi a szépirodalmi játékteret. Igyekszünk az elmúlt időszakban megjelent kötetekből és a legfrissebbekből is úgy szemezgetni, hogy minél több irányból, több műfajon keresztül, több stíluson át tudjunk rápillantani a mai magyar irodalmi szcénára. Könyvajánlókkal, kisesszékkel és interjúkkal készülünk minderre.

De mindenek előtt azt érdemes tisztázni, hogy mit nevezünk kortársnak, és mit nevezünk magyarnak, ha irodalomról van szó, illetve, ha már itt tartunk, mi az az irodalom? Mindez ugyanis, bár banálisnak tűnik, mégsem olyan magától értetődő. Hogy csak egy példát hozzunk a kortárs kérdésre: minek nevezhetjük például az 1985-ben elhunyt Granasztói Pál nemrég megjelent emlékiratait? A könyv címe: Egy patrióta élete. Magyarországon, a XX. században, alcíme: Budapest újjáépítésének emlékiratai. Ahogy a fülszövegben áll: „Csak néhány éve bukkantak rá Granasztói Pál építész, író leszármazottai a hagyatékban e mindeddig kiadatlan visszaemlékezésre.” Vagyis ez egy új könyv, még ha régen írták is. Ráadásul azt a kérdést is felveti, hogy mennyiben tekinthető szépirodalomnak a memoár?

Én úgy látom, nem nagyon van okunk azt kétségbe vonni, hogy Granasztói könyve kortárs magyar irodalom. Ma jelent meg, még soha nem adták ki, és bár memoárként az úgynevezett tényirodalomhoz tartozik, a jelentős memoárok a nagybetűs Irodalom részei, nem szükséges ez elé egy jelzőt biggyesztenünk.

            Hiszen mi más mutatja egy irodalom gazdagságát, mint hogy azt mondhatjuk, ugyanabban a térben jelenik meg mondjuk a nagyszerű költő, Kemény István hatvanadik születésnapjára kiadott vegyesműfajú verses beszélgetőkönyve, az Állástalan táncos, a fiatal slammer-költő Simon Márton legújabb versgyűjteménye a szép című Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni, a zentai Danyi Zoltán lebilincselő új regénye A rózsákról, a remek Takács Zsuzsa kamaszlányoknak szóló verseit tartalmazó Spirálfüzet, vagy a már említett Granasztói-memoár. Ez mind a jelenbeli magyar irodalom része, és mennyi minden az még!

            Olyan sok minden, hogy ez a sorozat a könyvtermésnek csak a töredékéről tud majd szót ejteni, ami nyomban azt is jelenti, hogy a sorozat házigazdája válogatni lesz kénytelen a jobbnál jobb címek és témák között. Márpedig minden válogatás szubjektív, így tehát arra kell készülni, hogy ez is az lesz. Az ízléséről, vonzalmairól, elfogultságairól akkor sem tud lemondani az ember, ha arra vállalkozik, hogy egy olyan sokszínű és folyton változó közegről számoljon be – jelen esetben az ausztriai olvasóknak – amilyen a ma születő magyar nyelvű irodalom. Tehát ha azt nem is ígérhetem, hogy megkérdőjelezhetetlen lesz a válogatásom, azt ellenben igen, hogy a legjobb szándék fogja vezetni.             Mindez nem jelenti ugyanakkor azt sem, hogy a problémákat elhallgatni igyekszünk majd. Egy irodalmi közeghez, egy kultúra állapotához hozzátartozik az is, ami nem jó benne, hiszen mindig, mindenben találni ilyen részt is. Beszélni fogunk tehát nagy valószínűséggel az irodalmi intézményrendszer egyensúlytalanságáról is, a közeg megosztottságáról, az irodalmi szereplők kiszolgáltatottságáról, a kultúrpolitika baklövéseiről, vakfoltjairól és önámításairól is. De talán ne ezzel kezdjük, sőt, biztosan ne ezzel. Legyen a kezdés néhány verssor. Mondjuk éppen Tóth Krisztinától az, hogy: „a bálna szomorú / tömör mint önmaga / testével egy anyag / a bálna bánata // hajóról nézik őt / halbőrén mennyi heg / a bálna énekét / senki se fejti meg”.