Alföldi Róbert és Csáki Judit kilenc évvel ezelőtt már voltak a KultPult vendégei, akkor az első, Nemzeti Színházról szóló közös könyvük kapcsán jártak Bécsben. Azóta született még két könyv, most a legutóbbi, Rajtam nem múlt című kötetet mutatták be a Loffice-ban, ez volt a KultPult #itthonotthon sorozatának évadzáró eseménye.
„Nem én voltam a fontos. Az volt a fontos, hogy legyen írásbeli nyoma, hogy mi történt az Állami Vállalatban, így utólag nem lehet számonkérni semmit.” – mondja Alföldi Róbert az első könyvükről. A Nemzeti Színház nevét az egész beszélgetés alatt kerüli, Állami Vállalatnak, Részvénytársaságnak hívja. Nyilván a mai napig fáj neki, ami történt, így talán távolabb érzi magától, ha a nevét se mondja ki. A mostani könyvet nem is akarta, mert nem kell még egy bőrt lehúzni erről a sztoriról. Csáki Judit viszont meggyőzte: „Benne kell legyen az élettörténete is. Mert végignéztem, hogy mi van emögött. Egy sikertörténeten keresztül akartam bemutatni a kultúra pusztulását Magyarországon.”

Ahogy az előszóban Csáki írja, a könyv struktúrája az, hogy szinte szerkesztetlen formában írja le kettejük beszélgetéseit. Elnézést is kér, hogy időnként lesznek olyan belsős epizódok, amelyekhez magyarázatot kellene fűzni. Ez a fésületlenség ezen a könyvbemutatón is tettenérhető volt, azzal a különbséggel, hogy itt Bencze Mariann, az itthonotthon sorozat háziasszonya moderálja kettejük beszélgetését. Válaszolnak is, komolyan veszik, nem lazázzák el, nem akarják megúszni, de mégis, időnként átcsapnak egy saját diskurzusba. És ez határozottan jót tesz az estének, egyrészt azért, mert pontosan látni a két ember viszonyát, másrészt úgy képzelem, hogy így folyhattak a könyvbeli beszélgetések, és emiatt azonnal el akarom olvasni.
Bencze Mariann érzékenyen ügyel az este dinamikájára, ott kérdez vissza, és ott hagyja őket beszélni, ahol kell, és látja azt is, ha egy-egy témát nem szeretnének tovább boncolgatni, ugyanakkor nem kérdez alájuk, behoz rázósabb ügyeket is. Így esik szó péládul a Nemzeti Színház előtt tartott jobbikos tüntetésről, ahol a Nemzetiből kértek áramot, hogy működjön a mikrofon, amiből az harsogott, hogy Alföldit bele kéne lőni a Dunába – ő mindenközben egy kengurujelmezben ugrált a színházban, mert ezt csak így lehet elviselni. Vicces történet kerekedett ebből, pedig rettenetes este volt. Alföldi amúgy is leszögezi, hogy az egész nemzetis (részvénytársaságos) időszakból ő nem ezeket hozta el magával, hanem a végtelen büszkeséget és boldogságot, mert olyasmit hoztak létre öt év alatt, ami kevés színházcsinálóval esik meg.
Beszélnek a kudarcokról is. Hogy miért nem sikerült az igazi nemzetközi rendezői karrier, hogy miért nem fogadták el a jegyzett magyar művésszínházak, és hogy miért nehéz ismert melegként párt találni. Minden témát oldanak, mindhez tartozik egy-egy odavissza szurkálódás, egy „erről jut eszembe” vicces történet, de a legnagyobb röhögés akkor tör ki, amikor Bencze Mariann felolvassa a könyvből azt a részt, amiben Alföldi azt ecseteli, hogy miért utálta Bécset, amikor itt dolgozott. (Pedig idefelé a kocsiban megegyeztek Csákival, hogy ezt a részt mélyen el fogják hallgatni…)
Az egyes témákat jelenetek választják el egymástól, Székely Csaba írt a könyvhöz és Alföldihez kapcsolódóan néhány szkeccset, direkt a könyvbemutatókhoz. Ezeket mindig más páros olvassa fel: Bécsben Rainer-Micsinyei Nóra és Papp Endre.

A kulcskérdésre, amiről tulajdonképpen a könyv is szól, nem kapunk választ. Tudniillik, hogy megérte-e. Ilyen hőfokon dolgozni, nem elfogadottnak ugyanakkor körülrajongottnak lenni, egy évben kilencet rendezni, társ nélkül élni, folyamatos politikai és közéleti kereszttűzben létezni, de rendkívül sikeresnek lenni. Hogy megéri-e, mi az ára.
Az este dedikálással, és egy rövid, kötetlen beszélgetéssel ért véget. Menni kell tovább, másnap délelőtt tíztől próba van… Az egyik legjobb szerep, Molnár Ferenc: Játék a kastélyban című színművében Turai szerepe a Centrál Színházban. Drukkolok, hogy megérje.
(Szöveg, videó: Rick Zsófi, fotók: fotó: Simándi Nóra/KultPult/#itthonotthon)
Válaszolj