A Bécsi Napló, az Ausztriai Magyar Kutatóintézet (ÖIUS) és a Bornemissza Péter Társaság közös rendezvényen köszöntötte a 70 éves Dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténészt. A programon az ünnepelt egy rövid előadást is tartott a magyar irodalom azon jeles képviselőiről, akik Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében születtek.
Deák Ernő, a Bécsi Napló főszerkesztője személyes szavakkal üdvözölte az ünnepeltet. Köszönetét fejezte ki, hogy Dr. Jánosi Zoltán, és az őt laudáló Dr. Karádi Zsolt elfogadták a meghívást, és egy egész napos utazás után Nyíregyházáról érkeztek Bécsbe. Korelnökként – mindenki nagy derültségére – azzal zárta a beszédét, hogy manapság már 70 évnél kezdődik az élet, mert akkor érnek be a tapasztalatok.
Dr. Karádi Zsolt, a Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének tanára szakmai laudációjában felsorolta Dr. Jánosi Zoltán szakmai múltjának legfőbb állomásait, megjelent köteteit, díjait, és átfogó képet adott az ünnepelt irodalomtörténeti munkájáról:
„Műveiben úgy beszél az irodalomról, nemzeti, történeti jelenségekről, hogy eszmefuttatásai metafora fényével hatásosan világítja meg a legsúlyosabb kérdéseket is. Művészetfelfogásának alakulásában jelentős szerepet játszott az életelvű, a cselekevő irodalom eszménye. Érzékennyé vált olyan életművek iránt, amelyekben meggyőződését megvalósulni látta. Az évek, évtizedek során a magyar líra és próza olyan értékadó alakjainak nyomába szegődött mint Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Ady Endre, Móricz Zsignond, Krúdy Gyula – micsoda névsor! –, József Attila, Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Tornai József, Nagy Gáspár. Értelmezte Serfőző Simon, Szécsi Margit, Ágh István, Kovács István, Mezey Katalin, Kiss Anna, Fábián László művészetét. (…)
Munkásságában kiemelt, fontos helyet foglal el a magyarság sorskérdéseivel való vívódás mellett a világirodalmi perspektíva, a folklór hagyomány és az archaikus kultúránk magyar irodalomra való hatásának vizsgálata.
Távol áll tőle az irodalomról való beszédet a filozófiai elvontság szférájához közelítő attidtűd. Arra törekszik, hogy mondanivalója a reménybeli olvasót ne csak elgondolkoztassa, hanem esztétikai élményt is nyújtson számára.”
A laudáció második felét a „Drága barátom, Zoltán!” megszólítással kezdte, mert – mint kiderült – szinte együt kezdték a pályájukat a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, és azóta is mindketten az észak-magyarországi régióban tanítanak. Köszönetet mondott, amiért „könyveiddel nem csak az irodalom gazdagságára csodálkoztattál rá, hanem magamhoz is közelebb hoztál”.
Ezek után került sor Jánosi Zoltán rövid irodalomtörténeti előadására. Elmondta, hogy a Bécstől legtávolabb eső magyarországi régió, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye alkotói lesznek most a fókuszban. Az irodalmi hagyományokban gazdag térség írói közül mozaikszerűen válogatott, és azt szeretné megmutatni, hogy mennyi mindent tettek ennek a régiónak a nagyjai a magyar nyelvért illetve a nemzeti identitás kialakulásáért, megőrzéséért.
Időrendben haladva kezdte rögtön Bessenyei Györggyel, akiről a nyíregyházi tanárképző is kapta a nevét. Bécsi szál, hogy Róna József Bessenyei szobrát a bécsi Collegium Hungaricumban őrizték, amíg Margócsy József egykori rektor ’70-es években át nem vitette Nyíregyházára. Egy ideig a könyvtárban kapott helyet, majd Jánosi rektorságának ideje alatt került át az aulába, mely egyúttal meg is kapta a Bessenyei Aula elnevezést. Magának a költőnek is jelentős bécsi kötődése volt, ugyanis Mária Terézia testőrségének a tagja volt. Az ő fejében fogant meg először egy tudós társaság létrehozásának gondolata, „amelynek egyedülvaló dolga az lenne, hogy a mi nyelvünkön minden tudva levő dologra kiterjessze, annak szólásának formáit kipallérozza vagy újakat is, a dolgoknak és a nyelvnek természetéhez alkalmaztattakat találjon, s maga mind a fordításokban, mind egész munkák írásában, az egész magyar hazának példát mutasson.” Ez lett 50 évvel később a Magyar Tudományos Akadémia. Rengeteget tett a magyar mint hivatalos nyelv elismertetéséért is, mert úgy vallotta, hogy mindennek a kulcsa a nemzeti nyelv, és „minden nemzet a maga nyelvén tudós”.
Aztán beszélt Kölcsey Ferencről, akinek nem csak a Himnuszt köszönhetjük, de országgyűlési képviselő korában számos felszólalása volt a hivatalos, szabad magyar nyelv és a szólásszabadság ügyében is. Szorgalmazta azt is, hogy az egy nyelvet beszélők azonos országban éljenek. Egyébként figyelte őt a császári titkosrendőrség.
Krúdy Gyuláról elmesélte hogy egy kocsmában egyszer elvette egy huszártiszt kardját. (Hatalmas ereje volt, valószínűleg a nagyapjától örökölte, aki 1848-ban Komáromban volt huszártiszt.) Krúdy óriási, balzaci életművet hagyott hátra, melyet Jánosi szerint azért nehéz tanítani, mert az író hosszú körmondatokban, képekben, álomszerűen írt, és előszeretettel használt régies, illetve az élőbeszédtől eltérő szavakat, mondatszerkezeteket.
Épp ellentéte volt Móricz Zsigmond, aki viszont a mély Magyarországot írta le, ismerte a nyelvüket, a problémáikat. Ahogy Jánosi fogalmazott: „Megszólítja a néma Magyarországot és odateszi a nagyvárosok kirakataiba: nézzétek, ez Magyarország”.
Végül Ratkó Józsefről mesélt a hallgatóságnak, aki gyerekotthonban nőtt fel, dacára annak, hogy nagynénje volt Ratkó Anna egészségügyi miniszter. Akivel nem lehettek valami jóban, mert írt róla egy gúnyverset, Nagynéném, a miniszterasszony címmel, és ki is ragasztotta a szegedi egyetem faliújságjára. Ratkó először újságíróként, majd könyvtárosként dolgozott Nyíregyházán, közben verseket írt és fordított. 1986-ban lefordította például az Antigonét, de temetetlen halottakról szóló darabot akkoriban nem nagyon volt szokás bemutatni, és Kreón is túlságosan hasonlított Kádár Jánosra.
Az este folyamán néhány részletet is hallhattunk Dr. Jánosi Zoltán esszéiből, Ádám Ágnes tolmácsolásában.
Fotók: Rick Zsófi
Akár ez is tetszhet
