Budapesten született, de gyerekként a szüleivel elhagyta az országot, és végül Nyugat-Németországban telepedett le Doma Ákos, aki ma már ismert német regényírónak számít. Legutóbbi könyve idén jelent meg a salzburgi Jung und Jung kiadónál. Nyelvváltásról, menekülésről, írásról és a technológiai társadalom fenyegetettségéről is kérdezte őt Krusovszky Dénes a Magyar Szinkron legújabb részében.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Budapesten születtél, de a családotok elhagyta az országot gyerekkorodban, majd Olaszország és Anglia érintésével Németországban telepedtetek le. A könyveidet németül írod, fordítóként magyar irodalmat is fordítasz. Mennyire átjárhatók ezek a kultúrák, nyelvek szerinted, illetve mennyire voltak azok, amikor magyar gyerekként a 70-es években megérkeztél Nyugat-Németországba?
Doma Ákos: Fiatal voltam, így minden viszonylag simán ment, egy gyereket, ha beültetnek az iskolapadba, nap mint nap hallgatja az idegen nyelvet, a végén magától is megtanulja. Gyerekként amúgy is sok mindent kalandnak érzékelsz, ami nem biztos, hogy valójában is az. Mivel a családunk egyben volt, a problémák valahogy elmentek mellettünk, különösen a Nápoly melletti Capua menekülttáborban uralkodó sivár körülmények. Mi gyerekek gyorsan beilleszkedtünk mind Angliában, mind Németországban. A beilleszkedés egyáltalán nem volt kérdés. A különbségek a mentalitásban voltak, ez viszont már csak később jött szóba.

Doma Ákos 1963-ban született Budapesten, gyerekkorában szüleivel elhagyta Magyarországot, végül Németországban telepedett le. Anglisztikát, amerikanisztikát és germanisztikát tanult Münchenben és Eichstättben, ahol 1994-ben doktorált. Szerző és műfordító magyar nyelvből (többek között Nádas Péter, Márai Sándor, Földényi F. László műveit fordítja). A Die allgemeine Tauglichkeit című vígjátékáért 2012-ben Chamisso-díjat kapott. A Der Weg der Wünsche című regénye a Német Könyvdíj hosszúlistáján szerepelt 2016-ban.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Eddig egy könyvedet fordították le magyarra (Blaschtik Éva), ez az Európa Kiadónál 2018-ban megjelent A vágyak útja című regény. Egy magyar család disszidálásának a története. Regény, de valahol önéletrajzi írás is, hiszen a te családod történetét dolgozza fel. Egy magyar családról szól, ugyanakkor német nyelven íródott. Hogy látod, milyen volt a fogadtatása németül és magyarul? Mennyiben más a két olvasóközönség hozzáállása a történethez?
Doma Ákos: Őszintén szólva a magyar fogadtatásról nem sokat tudok mondani. Azt írom, amit és ahogyan érzem, hogy meg kell írnom, minden egyébre tulajdonképpen vak és süket vagyok. Nem nagyon foglalkozom a kritikákkal vagy a közönségreakciókkal. Persze, örülök a pozitív visszajelzéseknek, de ez is inkább személyes rokonszenvet kelt bennem. Alapvetően egy kritikának kevesebb köze van a kritika tárgyához, mint ahhoz az emberhez, aki írta.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Az elvándorlás, kivándorlás, új országban letelepedés ma is fontos társadalmi kérdés. A mostani migrációs helyzetben mennyire lehetett az aktualitások felől olvasni a regényt, történt-e erre kísérlet?
Doma Ákos: Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy az én regényemnek semmi köze a mostani migrációhoz, és hogy az nem befolyásolta a könyv létrejöttét. Soha nem írok az aktuális eseményekről, erre ott vannak az újságok. Az akkori politikai elégedetlenségnek egészen más okai voltak, mint a mai úgynevezett migrációnak. Ennek ellenére A vágyak útja nagy hasznot húzott a jelenlegi menekültkérdésből, amit utólag megkérdőjelezhetőnek tartok, mert az aktualitás nem lehet a minőség mércéje. Ami a migrációt, sőt magát az utazást illeti, én a globális mozdulatlanság pártján állok.

Rólunk.at/Krusovszky Dénes: A budapesti könyvfesztiválon szeptemberben arról is beszéltél, hogy továbbra is élénk, közvetlen viszonyod van a szülővárosoddal. Az eltelt évtizedekben ez a viszony hogyan változott, volt-e kezdetben honvágyad, úgy jöttél-e vissza, amikor visszajöttél, mint aki haza utazik? És maga a város mennyit változott szerinted?
Doma Ákos: Budapest mindig is az otthonom volt. Az első kilenc évemre a Kissvábhegy környékén igazi boldog gyermekkorként emlékszem. A létező problémákat – ahogy A vágyak útja című könyvben olvasható, négyen laktunk egy tizenhat négyzetméteres szobában – mi gyerekek nem érzékeltük igazán. A Kiss János altábornagy utcai iskola szintén remek hely volt, sok szeretetet és fontos nevelést kaptam. 1979-től kezdve ugyancsak sok gondtalan nyarat töltöttem Budapesten, Csillebérc határában, amit csak néhány beteljesületlen szerelem árnyékolt be. Csodálatos időszak volt, talán még ezekkel a csalódásokkal együtt is. Amikor később a saját gyerekeimmel Budapestre látogattam, természetesen egészen más dolgokat csináltunk. Szerintem a város fiatalodik és szépül, de a lényege szerint kellemesen régi és ismerős maradt. Ennek az ismerősségnek, ennek az összetéveszthetetlen, egységes identitásnak
köszönhetően Budapestre utazni mindig olyan érzés volt, mintha hazajönnék.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Idén jelent meg új regényed, a Das Haus in Limone ráadásul egy ausztriai kiadónál. Ez a könyv nem Magyarországon játszódik, hanem a Garda-tónál Olaszországban. A regényt sok síkon lehet olvasni.
Doma Ákos: Labirintusszerű szerkezetének és rejtélyes cselekményének köszönhetően ez a regény kimondottan izgalmas; csak fokozatosan derül ki az olvasó számára, hogy mi is történik valójában a szeme előtt. Ez egy nagy, tragikus szerelem története, de egyben családregény, sőt kortárs regény is, számvetés a ’68 utáni libertárius-dekadens korszellemmel és annak beteges ideológiáival, amelyek még mindig bűvkörükben tartják a Nyugatot. De ezt csak burkoltan sejteti, valójában a nők és férfiak örök témájáról szól.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Annak, hogy egy osztrák kiadónál jelent meg a regény, mi volt az apropója?
Doma Ákos: Úgy tűnik, hogy a valódi irodalom és művészet, a független gondolkodás és a nyílt diskurzus iránti hajlandóság ma Ausztriában erősebb, mint Németországban. Jó lenne, ha itt, Ausztriában is lenne lehetőség egy felolvasásra.

Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Korábban arról is beszéltél, hogy már gyerekkorod óta írónak készülsz, amióta a Monte Cristo grófját elolvastad, folyamatosan írsz, előbb magyarul, aztán németül. Ma is ugyanakkora kaland az írás, mint a kezdetekkor?
Doma Ákos: Nem tudom, miért írok, valószínűleg azért, mert mindig is ezt csináltam, és egy kicsit jobban értek hozzá, mint máshoz. Az írás az élettel való megküzdés egyik módja. Mindig is írni akartam, és így is tettem, de persze nincs kontraproduktívabb, mint ötévente nyelvet váltani, ahogy velem is történt. De az írás iránti vágy soha nem tűnt el belőlem bár igazán nem szeretném dicsőíteni az írói életet.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Mióta megjelent a Das Haus in Limone, belefogtál már egy újabb regénybe? Mi az, amin mostanában dolgozol?
Doma Ákos: Már egy újabb regényt írok, ha minden összejön, ezúttal a jövőben játszódik majd, az elkövetkező évtizedekben, a század végéig bezárólag, és az emberiséget fenyegető legnagyobb veszéllyel foglalkozik, amely már ma is valóság: a technológia elszabadulásával, a mesterséges ideológiák és technológiák háborújával a természetes világ, a természetes gondolkodás ellen. A regényben ez a veszély a legmeglepőbb módon hárul el, és a disztópia utópiává változik.
Kiemelt kép: Otto Kaiser, Jung und Jung Verlag