„Nem leszek borúlátó” – Magyar szinkron

Berta Ádám Bécsben élő író, szerkesztő, műfordító idén jelentette meg első gyerekkönyvét, korábban regényeket, elbeszéléseket írt. A felnőtteknek és a gyerekeknek szóló irodalom különbségeiről, Bécsről és Budapestről, az alkotói közérzet változásairól beszélgettünk.

Tavasszal jelent meg az első gyerekeknek szóló könyved, a Szöszmösz, a tündéregér. De rögtön felmerül a kérdés, hogy valóban gyerekeknek szól-e a könyv, vagy felnőtteknek is, esetleg csak felnőtteknek? Te hol látod az átmeneteket, és miért érdekelt egy ilyen határátlépő forma?

Nem nagyon ismerem a gyerekkönyvek világát, ezért mindenkit arról kérdezgettem, mi lenne a megfelelő korhatármegjelölés. Végül korhatár nélküli besorolással jelent meg, azóta egy tapasztalt szakember azt mondta, öt- és nyolcéves kor között ajánlaná, a bemutatón pedig Both Gabi szájából az hangzott el, hogy ez egy pszeudomese. A visszajelzések fényében úgy látszik, a szülők érdeklődését is fenntartja. Én mindenesetre csak szerettem volna megírni ezt a történetet, és reméltem, eljut azokhoz, akiknek érdekes lehet – miközben nem voltam tisztában azzal, pontosan kik is ők…

A határátlépő formák birodalmának számomra Douglas Adams könyve, a Galaxis Útikalauz Stopposoknak a Cerberusa. Ha valaha „Bevezetés a filozófiába” kurzust kellene tartanom felsőoktatásban, tankönyvnek használnám, mert a nyugati filozófia történetének összes fontos kérdésfeltevését lényegretörően illusztrálja. A Szöszmösz ambíciója nem ilyen grandiózus, de hasonló irányú – van olyan filozófiai problematika, amely kifejtésének tekinthető. Ilyen módon, ha nem tévedek, tényleg van felnőtt rétege.

A könyvbemutatón elhangzott, hogy tulajdonképpen maga a forma, és a szereplők érdekeltek, tehát, hogy két állat körül bonyolódik a cselekmény, csakhogy, ha ezt felnőtteknek szóló prózában írtad volna meg, túl allegorikus lett volna az alaphelyzet.

Ez így van. Az elmúlt években is járt a kezemben pár izgalmas regény, ahol állatok a szereplők, vagy legalábbis a szereplők egy része állat – olykor beszélő állatok. Saját regényeim és novelláim világát azonban olyannak láttam, amiből kilógna egy beszélő sün és egy beszélő tündéregér utazása, illetve barátságuk története. Nemcsak a nyelvezet miatt, amit ezek a karakterek magukkal hoznak, hanem az eseménysor struktúrájából fakadóan is. Túlzottan pikareszk jellegű lett volna egy ilyen novella vagy regény az én ízlésem szerint. A mese keretei között viszont nem zavart ez a sajátosság, ez a forgószínpad-szerűség. Egy-egy mellékszereplő feltűnik, „lenyomja a jelenetét” a két központi karakterrel, aztán „el”, ahogyan szerzői utasítás gyanánt szokták írni. Persze ez is kérdés: talán némelyik mellékszereplő visszatérhet a történet jövőbeli folytatásaiban.

Sőt, hogy magamat is megcáfoljam: amióta elkészült a Szöszmösz, írtam egy rövid novellát, amelynek egy mókus a központi figurája, aki olyan városban lakik, ahol állatok és emberek vegyesen élnek. Fogalmam sincs, ez a novella felnőtteknek szól-e, de abban biztos vagyok, hogy nem tudtam volna megírni, ha nem töltök huzamosabb időt Bécsben. Van-e másik város, ahol az van felírva egy villamos orrára, hogy Nußdorf?

Azt is mondtad a könyvvel kapcsolatban, hogy ez egy afféle road-movie. A fülszövegben az áll: „Szöszmösz, a tündéregér és Lapos Tüske, az éhes süni ezen a szép napon megindultak nyugat felé”. Hogy látod, könnyebb gyerekeknek írni az utazásról, a kalandról? A felnőttek ehhez már túl puhányok?

Amikor gyerekolvasók vagy felnőttolvasók elvárásairól beszélek, tulajdonképpen magamról beszélek, hiszen én képzelem valamilyennek azokat, akik kezükbe veszik az írásaimat. Valójában fogalmam se lehet, mi jár a fejükben. De a road movie-ról is ugyanazért beszéltem, mint ami miatt korábban pikareszk-jellegről. Ezt a mesét aktív nyaralások ihlették, amikor az ember alig egy-két dolgot néz meg egy helyen, aztán máris tovább áll. Amikor „felnőttek”, Garaczi László szép szavával: „lenőttek” számára írok prózát, a helyek szoktak inspirálni. Azokban a szövegekben komplex cselekményt helyezek el egy-két épületbelsőben, városi térben, stb. Itt éppen fordítva: helyszíneket és karaktereket írtam le futólag, hogy aztán máris továbblépjek. Ezt a különbséget talán a figyelem különböző terjedelmével lehet megragadni.

A „lenőttek” esetében merem tovább feszíteni a húrt, lehet hosszabb, tekervényesebb az eseménysor, a szövegbe ékelődhet több, értelmező jellegű gondolatmenet. Mese írásakor épp csak megpendítek valamit, hézagosabb a kifejtés, hasonlóan, mint egy alsó tagozatos tanórán, ahová több rövid feladatot kell bevinni, ellentétben az egyetemi előadásokkal, amelyeken akár 90 percig szabad egyetlen dologról beszélni. 

Ha már nyugatra indulásról van szó a könyvben, tulajdonképpen te magad is nyugatra indultál pár éve, Budapestről Bécsbe költöztél. Mi volt a váltás oka, és hogy érzed magad Bécsben?

Másfél éve élek Bécsben, és egyelőre abban a fázisban vagyok, hogy megfogalmazok egy-egy állítást a „Bécs A, ellenben Budapest B” formula szerint, aztán amint kimondom, rájövök, ez így ebben a formában nem igaz. Bécs, ahogy Budapest is, rengetegféle. Nyilván egész más volt a Budapest-élményem a Logodi utcában vagy a Batthyány téren lakva, mint ha a Népszínház utcában, vagy a 10. kerületi kis-Kína környékén béreltem volna lakást. Ezek a típusú városok tulajdonképpen számtalan olyan közösség gyűjtőhelyei, amelyek osztoznak ugyanazon a téren, de kivételes helyzetektől eltekintve nem lépnek érintkezésbe egymással.

A váltás oka leginkább az volt, hogy én másmilyen lehessek, mint Magyarországon voltam. Bécsben sokkal kevésbé hiszem el magamról, hogy már minden megvolt, mindent tudok. Jobban rákényszerülök az előfeltevéseim vizsgálatára, ami jót tesz, nyitottságra ösztönöz, megkönnyíti az életmódváltást. Persze minden új életszakasz magával hoz kezdeti nehézségeket – alapvetően úgy gondolom, egy döntés attól lesz jó, ha az ember, miután meghozta, az „utánkövetés” során megfelelő attitűdöt alakít ki. Szerencsés helyzetben érzem magam, elejétől fogva kellemesen és inspirálóan telik itt az idő.  

Az eltelt két évben változott benned az otthon és az itthon kérdése? Mennyire távolodtál el mára mindattól, ami miatt a költözés mellett döntöttél?

Két éve, amikor még Budapesten tervezgettem a külföldre költözést, egészen máshogy fogalmaztam volna. Nem lennék hű az igazsághoz, ha elhallgatnám, hogy akkoriban napi szinten rengeteg frusztráció és stressz volt bennem. Rossz hozzáállásnak tartom, ha valaki elköltözik egy helyről, és utána kígyót-békát mond rá. Ha már nem vagyok az országban, minek kritizáljam, ami ott zajlik? Egyáltalán van-e rá alapom? Mégse tudok teljes, a valósághoz hű választ adni, ha nem gondolok vissza, mi járt a fejemben, amikor még otthon éltem. Másokkal ellentétben soha nem voltam képes leválasztani magamat azokról a politikai folyamatokról, amelyek fogva tartják az ország működését és energiaszintjét. Úgy éreztem, ezek már jó ideje nem hagyják érintetlenül a társadalmi folyamatokat, a közösség energiaszintje lecsökkent, a túlnyomó többség vált lehangolttá, frusztrálttá, stresszessé, és az emberek ennek megfelelően beszéltek egymással. Az idegenekkel, de néha még a jóismerősökkel is.

Nyilván voltak és azóta is kell, hogy legyenek kivételek, boldog és kisimult egyének, kisebb-nagyobb közösségek, amelyek tűrhető állapotban vannak, de összességében engem valahogy nyugtalanított a közeg dinamikája. Minderről persze nem lehet leválasztani a projekciókat: nyilván a saját gondjaimat, megoldatlanságaimat vetítettem rá a környezetemre. Lényeg az, hogy ha két éve kérdeztél volna a távozási szándékomról, egészen más okokat hoztam volna fel. Amióta megválaszthatom, hogy milyen távolságról szemlélem, ami Magyarországon zajlik, sokkal kevésbé fogalmazok élesen. Pedig a mai napig folyamatosan olvasom a magyar híroldalakat, bizonyos értelemben tehát nem vontam ki magam a fejleményekből, nem dugtam homokba a fejem. Egészen tanulságos, hogy csak most ez az interjúhelyzet, a korábbi és a mostani okaim közötti különbség feltárása döbbentett rá, mennyire megváltoztam pusztán attól, hogy megváltozott a pozícióm, a közvetlen életterem. Ha nem teszed fel ezt a kérdést, mindez talán nem is tudatosult volna bennem.     

A két főváros elég közel van, sok mindenben hasonlítanak is, de azért a különbségek is markánsak. Kulturális értelemben te hol látod az egyezéseket és az eltéréseket?

A home office és az alkati lassúságom miatt úgy érzem, egyelőre csak karcolgatom a felszínt, még nem haraptam ketté a kettéharapnivalókat – mint Karinthynál az eminens diák, hogy a tanár utána láthassa a keresztmetszetét –, ezért csak kiragadott példákkal tudok szolgálni: szembeötlően másként zajlik a közlekedés, és az emberek másmilyen állásokat töltenek be. A legtöbb véletlenszerűen megkérdezett ismerősöm segítő, non-profit vagy esélyegyenlőségi szférában dolgozik. Nyilván Magyarországon is vannak ilyen munkahelyek, de első blikkre az az érzésem, Bécsben magasabb ezeknek az aránya. Az irodalmi rendezvények is kicsit másmilyenek: versfelolvasások során például sokkal gyakoribb a performatív megközelítés, talán nem is voltam jelen olyan költő felolvasásán, aki csak elővett egy papírt és simán felolvasta a szöveget. A performansz kontextusa megkönnyíti a befogadást, fogódzókat kínál, hogy a hallgatóság megjegyezze a szöveget és később könnyen vissza tudjon emlékezni.

Korábban sokat fordítottál angol nyelvből, a bécsi évek alatt elképzelhető, hogy német fordítóvá képzed magad?

Igen, szeretnék nyelveket tanulni. A kiadói munkámban is segítene, ha javítani tudnék a közepes színvonalú és igen passzív némettudásomon – erre itt jó esély van a mindennapokban. Emellett franciául is szeretnék megtanulni, kábé nulláról. Hogy a nyelvtanulás során fordítani is fogok-e, azt még nem tudom. Mindig kiütköznek rajtam az adott nyelvtudási szintre jellemző viselkedésformák: kezdő szinten például idióta versek, rigmusok farigcsálása, a nyelvterületen fellelhető szóviccek mantrázása. Aztán ha fejlődni kezd az ember, komplexebb műveletekre is sor kerülhet. Az utóbbi években fordítás terén a legnagyobb örömöt Raymond Carver verseinek magyarra fordítása jelentette számomra. Ha találnék egy Carverrel rokon szellemiségű osztrák költőt, vagy, tágabban véve: német nyelven alkotó személyt, szívesen fordítanám a verseit.

A mesekönyv előtt regényeid jelentek meg, a Magamat rajzolom középre, illetve A kígyó feje. Ezek előtt kispróza-köteteid, mint a Baleset az építkezésen vagy az Egon nem fáradt. Ha visszatérsz a felnőtteknek szóló irodalomhoz, hol tudod majd felvenni a fonalat?

Érik a harmadik novelláskötetem, amibe szeretném összegyűjteni a 2015 óta keletkezett rövidprózáimat, illetve lassan két éve dolgozom egy regényen, aminek még nincs munkacíme, de néhány részlet itt-ott már megjelent belőle. Ez utóbbinak a témája az ideiglenesség, a halasztódás. A kígyó feje című regényemben már próbáltam fogást találni az életközépi krízis témáján – nagyon másképp, egészen más élethelyzetben, de a készülő regény központi figurája is hasonló gondokkal küszködik, miután egy konténerbe összepakolja minden holmiját, és szolgálati lakásba költözik.  

Az írás mellett könyvkiadói szerkesztőként is dolgozol, mostanában sokat lehet hallani az olvasáskultúra hanyatlásáról, és arról is, hogy lassan luxustermékké válik a könyv, ebben a tekintetben mennyire vagy borúlátó? Esetleg van egy optimista verzió is a fejedben?

Van ok optimista véleményekre: minden generáció újra felfedezi az olvasást. A mostani gimnazista-egyetemista nemzedék szerintem egészen másként olvas, számukra más értékeket testesítenek meg a könyvek – nyilván elsősorban a digitális kultúra térnyerése miatt. Ahogyan a lelassítás kívánalma, a lassú evés, lassú, meditatív tevékenységekkel töltött szabadidő, a digitális detox, a repülőutak elutasítására épülő, kis karbonlábnyomú, fenntartható életvitel egyre több ember számára vonzó lett, ebből a könyvek világa is profitálhat. Ha pesszimista lennék, attól önmagában semmi nem alakulna jobban – így aztán döntöttem: nem leszek borúlátó.

Berta Ádám író, műfordító. 1974-ben született Szegeden. 2005-ben védte meg PhD értekezését a SZTE bölcsészkarán, témája ETA Hoffmann és Sigmund Freud egy-egy írásának vizsgálata volt interdiszciplináris megközelítésben. 2012 óta nyolc prózakötete jelent meg a Kalligram, illetve a Cser Kiadó gondozásában, öt regény, két novellagyűjtemény és egy mese. 2013-18 között az Európa Könyvkiadó szerkesztője, majd főszerkesztője, 2018 óta a 21. Század Kiadó főszerkesztője, 2017 óta a Kortárs Írói Alapítvány Hazai Attila Emlékére kuratóriumi tagja.

(A kiemelt fotót készítette: Paprasz Pamela)