Néhány évvel ezelőtt, egy decemberi estén, amikor még volt hó a világnak ezen a felén, és az ezüst-fehér bűvölet puhán fonta körül az ünnep felé tartó napok lázát, a szívemnek igen kedves társaság jött össze a belváros rejtett utcáinak mélyén. Az egykor füstös kiskocsmában, ahol az egyetemi előadások után sokszor hajnalig pácolódtunk a nehéz vörösborok gőzében, kicsit újraéltük a fiatalságnak azt a semmi más életszakaszhoz nem hasonlítható hangulatát, amely őriz még valamit a gyermekkor varázsából, de már feltartóztathatatlanul halad a felnőttkor nehezékei felé. Szét is rebbentett minket az élet, ahogyan azt szokta, de akkor, az advent utolsó napjaiban, amikor már odakint-idebent egyre több a fény, mégis mintha egyre kevesebbek, üresebbek, esendőbbek lennénk, az útjaink mélyebb értelemben is találkoztak.
A karácsonyra terelődött a szó. Volt közöttünk olyan, aki táblázatban vezette a szűkebb-tágabb rokonság menetrendjét, az ebédek-vacsorák, ajándékok sorát. Volt, aki alternatív, rekreációs én-időt tervezett, szakítva minden egyházi vagy világi hagyománnyal. Volt, aki mélyen átélve az ünnep spiritualitását készült a születő Krisztus misztériumára. Volt, aki csak arra vágyott, hogy hazugságok nélkül vészelhesse át az év utolsó hetét. Volt közöttünk olyan, aki egyszerre ünnepelte meg a világosság győzelmét a sötétség felett zsidó ősei szokása és keresztény kultúrája szerint, és olyan is, akit bevallottan csupán a dekorációk kreatív sokasága ejtett rabul.
Neked melyik volt a legszebb karácsonyod? – kúszott be a kérdés a beszélgetésnek azon a pontján, amikor valahogy mindenki elhallgat, talán mert érzi: odaérünk lassan mindannyian ahhoz a ponthoz, amiért a találkozás végső soron létrejött. Már kimondatott és leülepedett minden felszíni rész, már mindannyian tudtuk, hogy életeink, bajaink, örömeink belsőbb tárnái megnyíltak, akaratlanul.
Tavaly, tudjátok, meghalt az anyám – kezdte a választ egyikünk. Apám még régebben elment, és nem volt kedvem a testvéreméknél tölteni a szentestét, sem a barátokkal, sem sehol. Ha hiszek is Istenben, és abban, hogy csak a szeretet számít, templomba nem járok. Családom nincs, és nem volt annyi lelkierőm, hogy a rászorulókkal törődjek. Beálltam hát hómunkásnak. Erre, bizony, összenéztünk. Elképzeltük, ahogyan barátunk vég nélkül lapátolja a havat, amikor mindenki odahaza van, dolgozik, pontosan, némán, akkor, amikor mindenki megpihen. Vajon mi volt ebben a szép? A monoton mozgás fájdalomcsillapítása? Ahogyan a fizikai munka jótékony feledésbe vonja az otthon melegét?
Nem – felelte, mielőtt a kérdést feltettük volna. De emlékeztek az Ady-verse? „Bántja lelkem a nagy város / Durva zaja, / De jó volna ünnepelni / Oda haza. De jó volna tiszta szívből / – Úgy mint régen – / Fohászkodni, / De jó volna megnyugodni.…” Ahogyan lapátoltam a havat, egyszerre megindultak bennem ezek a sorok, és emlékeim mélyéről nemcsak a gyermekkori karácsonyok képei, illatjai, hangjai idéződtek fel – a csengő, a mák és a vanília, és ahogyan a karácsonyfa szikrázása átsejlik az ajtó üvegén, a hó csikorgása az éles telihold alatt, amikor még minden csoda volt, amikor még együtt voltunk mind –, hanem a költemény régen feledett sóhajtásai is. „De jó volna mindent, mindent, / Elfeledni, / De jó volna játszadozó / Gyermek lenni. / Igaz hittel, gyermek szívvel / A világgal / Kibékülni, / Szeretetben üdvözülni.”
A hó csak szakadt, és egyszerre eszembe jutott a József Attila-vers is. Emlékeztek, hogy már az óvodában is szavaltuk? Nem is értettük még a sok-sok titokzatos szót, csak a vers ritmusát… „Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! / Három király mi vagyunk. / Lángos csillag állt felettünk, / gyalog jöttünk, mert siettünk, / kis juhocska mondta – biztos / itt lakik a Jézus Krisztus. / Menyhárt király a nevem. / Segíts, édes Istenem!” Csak a magyar irodalom egyik legnagyobb költője tudta megjeleníteni a Szent Család emberi meghittségét – gyermeki nyelven –, az Istenszülő Anyát, aki iruló-piruló kismamaként készült szoptatni a Fiát.
Ott, egyedül, a téli éjszakában úgy jöttek el hozzám ezek a szavak, ahogyan Szilágyi Domokos írja a Karácsony-versében: „Mint szomjazónak a pohár víz, / úgy kell mindig e kis melegség, / hisz arra született az ember, / hogy szeressen és szeressék.” És a legkedvesebb költőm, Juhász Gyula is megszólalt bennem: „Ó emberek, gondoljatok ma rá, / Hogy anyja az Úr szolgáló leánya / És apja ács volt, dolgozó szegény. / És nem találtak más födélt az éjjel / A városvégi istállón kivül. // Ó emberek, gondoljatok ma rá, / Kit a komor Sibillák megígértek, / Kit a szelíd Vergilius jövendölt / S akit rab népek vártak, szabadítót.”
Megvallom, valami felengedett bennem ekkor – a gyászból, a magányból, az elvesztett karácsony nosztalgiájából. Feltekintettem, és láttam: „Fénnyel színültig minden ablak, / házak nyakukba gyöngyöt raknak, / egymás fölé tíz sort, mert este / bálba mennek felékszerezve.” A sivár lakótelep nem várt igézetbe borult, és mint a karácsonyfa Kárpáti Kamil versében, ellibbent előttem egy képzeletbeli fenyő: „ – – – Ha szárnya rajtam megfoganhat, / szállanék vissza madaradnak, szájra tett kézzel megijednél, / aztán mégiscsak felismernél. /Ablakot nyitnál, befogadnál. /Te is zöld szárnyam közt laknál – – -„
Hát, így van ez a versekkel. Akkor érkeznek el újra hozzánk, amikor éppen semmink nincsen. Csak a hó. Vagy már az sem. Hiába írja Dsida Jenő: „Karácsony közeleg. / Én állok itt az ablakom előtt / nézem a halkam pihéző havat…”
Sokat gondolok erre a történetre azóta. Bizony, van nyelvi hazánk is, nemcsak személyes, családi otthonunk, vagy – talán – mennyi hajlékunk. Bizony, néha az imák helyett a versek emelnek fel minket, ahogyan a barátommal tették azon a régi estén. Talán ezek Madách Imrétől: „Márma van karácsony szentelt ünnepe, / A nép megváltója márma születe; / Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk, / Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.” Talán ezek Ady Endrétől: „Ha ez a szép rege / Igaz hitté válna, / Óh, de nagy boldogság / Szállna a világra. / Ez a gyarló ember / Ember lenne újra, / Talizmánja lenne / A szomorú útra.”
Szeretem nézni ilyenkor délután, ahogyan lassan mindenki elindul haza. Vagy csak egy tál ételért, ha hajléka sincs. Az ünnep felé tartó napok láza a belváros rejtett utcáinak mélyén elcsendesül. A tél el fog múlni, és örök rendek foglalnak magukba mindent. Ma este az ég összeér a földdel, és a Megváltó majdan keresztre feszül. Akkor is, ha a felnőttkor nehezékei között már csak gyermekeink boldogsága jelenti az ünnepet, mert a múló idő veszteségei belefonódtak a csodákba, visszavonhatatlanul. Akkor is, ha a vágyott ízek, színek, hangok hozzák el a karácsonyt, és akkor is, ha csak túlélni akarjuk mindezt. Akkor is, ha megnyílt szívvel állunk a jászol titka körül, és akkor is, ha éppen a szeretet ünnepén értjük meg, a világban mennyi nyomorúság kavarog.
Egyszer mindannyian megérkezünk. És nekem, ha nem látom fényt, csak a legsötétebb éjszakát, mindig utat mutatnak Arany János sorai: „Csillagok a földön csillámlani szűntek: / Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek; / De az ég nagy sátra, a magosan mélylő, / Szerte ragyog – s víraszt az örökkön élő.”
Az írásban idézett szövegek:
Ady Endre: Karácsony
Arany János: Buda halála
Dsida Jenő: Karácsonyi utazás
József Attila: Betlehemi királyok
Juhász Gyula: Betlehem
Kárpáti Kamil: Egy karácsonyfa halála
Madách Imre: Karácsonykor
Szilágyi Domokos: Karácsony
Fotó: Pexels/Freestocks.org