“Otthonról hazáig”: magyarok az ismeretlenben régen és ma

„Családdal az ismeretlenben – régen és ma” címmel tartott előadást december elején Grazban Dr. Tóth Erzsébet Fanni pszichológus-traumakutató, aki a dél-szlovákiai magyar közösség történelmi traumáját dolgozza fel Vibók Ildivel közösen írt könyvében. Az előadás után beszélgettünk Fannival a könyvről, a szlovákiai magyar lét sajátosságairól, és arról, milyen tanulságokat hordoz a ma külföldre költözők számára ez a 75 éves történet.

1946 novemberétől a következő év tavaszáig mintegy 44000 magyar lakost deportáltak Csehszlovákián belül: néhány óra leforgása alatt kellett elhagyni dél-szlovákiai otthonukat, hogy aztán fűtetlen vasúti kocsikban jellemzően azokra a cseh területekre szállítsák őket kényszermunkára, ahonnan ezzel párhuzamosan a kollektív bűnösség nevében elűzték a német lakosságot, és ezért munkaerőhiány alakult ki.

A rendelkezés természetesen egy sokkal kiterjedtebb folyamatba illeszkedett: a második világháború után több kelet-közép európai ország is a stabilitásának biztosítékát abban látta, ha egy etnikailag homogén nemzetállamot hoz létre, ami milliók kitoloncolásához, lakosságcserékhez és etnikai tisztogatásokhoz vezetett.

Nagyjából így foglalható össze röviden az, amit a történelemkönyvekből megtudhatunk a dél-szlovákiai magyar közösség sorsáról a második világháborút követő időszakban. Ezt pedig rendkívül nehéz a még ma élő érintettek beszámolóival közös nevezőre hozni, hiszen ez számukra nem politikai döntéshozókat és dekrétumokat jelentett, hanem az addigi életüknek – bőröndök híján – egy paplanhuzatba való becsomagolását, kiszolgáltatottságot, egy idegen (nyelvi, vallási, kulináris, stb.) környezethez való alkalmazkodást, azaz összességében egy egész életükre és a későbbi generációkra is kiható traumát, még akkor is, ha pozitív aspektusai is voltak: megtanulták a cseh államnyelvet, új szakmákban kezdtek dolgozni, a magánéletben pedig barátságok és gyakran házassággal végződő szerelmi viszonyok szövődtek az áttelepítettek és a helyi lakosok között – elemzi a helyzet komplexitását Dr. Tóth Erzsébet Fanni pszichológus, traumakutató, a bécsi Sigmund Freud Egyetem munkatársa.

Bár a traumák természetével csak az utóbbi évtizedekben kezdett foglalkozni a pszichológia tudománya, világos, hogy a dél-szlovákiai magyar közösség a feldolgozatlan traumák több jellemző tünetét is mutatja. Az áttelepítést még kisgyerekként átélő idős emberek egy része egyáltalán nem beszél ezekről az eseményekről, még a saját gyerekeikkel és unokáikkal sem. Ha megkérdezik tőlük, miért, gyakran az a válasz, hogy az okostelefonjaikban elmerülő fiatalokat úgysem érdekelné a téma. Ezzel együtt tudat alatt néha maguk gondoskodnak arról, hogy ne is legyen idő vagy alkalom megrázó életeseményekről beszélgetni. Egy tipikus példa, amikor a nagyszülők többfogásos ebédekkel és süteményekkel várják haza a családot, így az étkezés lesz a családi ünnep középpontjában, nem pedig a múlt közös feldolgozása.

Fanninak, aki maga is a dél-szlovákiai Perbetén nőtt fel, még egyetemi tanulmányai alatt tűnt fel, hogy nem talált a témáról magyar nyelvű pszichológiai szakirodalmat, azaz még soha senki sem járt utána annak, hogy a sajnálatos történelmi eseményeket valójában hogy élték meg az érintettek, és hogy hatott mindez a fiatalabb generációkra. Eldöntötte, hogy erről írja a doktori disszertációját, és az „oral history” (elbeszélt történelem) módszerét követve maga keresi fel a még élő érintetteket. Az adatgyűjtés, azaz az életutak feltérképezése viszont rendkívül nehézkesen haladt. Az idősek, ha vállalták is a beszélgetést, gyakran a puszta tényeket sorolták, érzelmi bevonódás nélkül. Ő pedig, akkor még tapasztalatlan kutatóként csak lassan értette meg, hogy az interjúalanyok a maguk módján nagyon is el akartak neki mondani valamit, de ezt nem feltétlenül az előre megszerkesztett kérdőívre adott válaszok formájában tették.

Egyszer például egy idős asszony házához érkezett a megbeszélt időpontban, ahol az előkertnél egy ugató kiskutya fogadta. Hamarosan megjelent a házigazda is, aki sokáig a kertkapunál beszélgetett vele, annál beljebb nem engedte… A beszélgetés fő témája pedig nem más, mint a már említett kutya volt. Aztán sor került a nappaliban az interjúra is, ahol Fanni érzése végig az volt, hogy csak a felszínt kapargatják. Végül, amikor már éppen menni készült, az asszony mellékesen megjegyezte, hogy amikor 6 éves korában deportálták, a legdrágább kincse a kutyája volt, amit nem vihetett magával.

Bár a disszertáció végül elkészült, Fanninak mégis hiányérzete támadt. Úgy gondolta, jó lenne, ha a mai fiatalok mégis megismerhetnék nagyszüleik sorsát, de azzal is tisztában volt, hogy őket nem szociálpszichológiai tanulmányokon keresztül lehet megszólítani. Hosszas mérlegelés után végül a Facebookot találta a legmegfelelőbb platformnak arra, hogy megpróbálja elérni őket. Létrehozta a Perbetei Életmesék nevű oldalt, ahol röviden, olvasmányosan, de anonim módon elkezdte megosztani az összegyűjtött történeteket. Kis idő után megtört a jég: egyre többen kezdték keresni telefonon, emailben, sőt még a szlovákiai magyarok országos adójától, a Pátria Rádiótól is, hogy elmeséljék a történetüket, hiszen az életmeséket látva egyre többen érezhették úgy, hogy nincsenek egyedül fájó emlékeikkel.

A COVID-járvány alatt pedig Fanninak végre arra is maradt ideje, hogy megvalósítsa régi tervét és a történeteket könyv formájában is kiadja. A főként az állatvilágról szóló gyerekkönyveiről ismert szerzőt, Vibók Ildit kérte meg, hogy segítsen az interjúk anyagát egy történetté összegyúrni. Közös könyvük a beszÉLJ! Hogyan tárjuk fel a családi múltat? (Kulcslyuk Kiadó, 2021) címet kapta, és egy család sorsát követi végig a deportálástól nagyjából másfél éven át. Minden fejezet végén beszélgetés-indító, gondolkodásra sarkalló kérdések találhatók, amelyek a saját családi múltjának feltárására inspirálják az olvasót.

Rólunk/Gazdik Anna: A könyvben a legkisebb gyerek szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, akinek az életében biztos pontot jelent a nagymamája, akit „Nagyanyónak” hív. Nagyanyó megpróbálja elviselhetővé tenni számára a történteket, és a deportálásról például úgy beszél neki, mint egy kalandról. Nem a borzalmak elbagatellizálása ez?

Tóth E. Fanni: Nem, épp ellenkezőleg. Krízishelyzetben nagyon fontos, hogy legyen mellettünk valaki, aki már a jelentlétével is nyugtat és biztonságot ad. Erre a könyvben az édesanya nem volt képes, mert (érthető módon) kétségbe esett és összeomlott. Nagyanyó viszont kiemelte a hozzá kötődő gyereket a valós közegből egy mesevilágba, és ez által feldolgozhatóvá tette neki az addigi életük összeomlását és az áttelepítést. Az elbeszélő egyik testvérére, Irénkére viszont jobban hatott az édesanya lelkiállapota, így ő is sokat sírt és negatívabban élte meg az eseményeket.

Rólunk: A könyv minden fejezete nagyjából egy hónap történéseit beszéli el. A fejezetek címei – az első január és a karácsony kivételével – a cseh hónapnevek, amelyek Európa legtöbb nyelvétől eltérően nem római eredetűek, hanem azt tükrözik, ami éppen akkor a természetben történik, például „olvadás, rügyfakadás, levélhullás”. Feltűnő, hogy a második évben a hónapnevek fordításai mintha pozitívabb kicsengésűek lennének, összehasonlításképpen: a dermesztő jég hava – a szikrázó jég hava, az óvatos virágzás hava – a dús virágzás hava, a mindent beborító sötétség hava – a vágyott derengés hava. Ez arra utal, hogy a család elkezdte optimistábban látni a jövőt?

Tóth E. Fanni: Az biztos, hogy a helyzet nem volt fekete-fehér. Tudni kell, hogy az akkori Dél-Szlovákia főként mezőgazdaságból élő, paraszti világához képest a nyugat-cseh régió, ahova költöztek, sokkal iparosodottabb vidék volt. Egy városka mellett laktak, ahol volt cukrászda, mozi, a házban pedig, amelyet meg kellett osztaniuk más családokkal, a folyosón volt a mellékhelyiség, nem pedig a kert végében, mint otthon. De ez egyúttal azt is jelentette, hogy kinyílt a világ. A három nagyobb lánytestvérnek három különböző vőlegénye lesz: az elsőé ugyan magyar, de katolikus, míg ez a család református; a másodiké német, aki végül mégis ott maradhatott, mert jól értett a cukrász mesterséghez, és a cukrászdát ugyan el lehetett venni tőlük, de a szaktudást nem; a harmadik körül egy cseh fiú kezdett legyeskedni, az elbeszélő gyereknek pedig szintén egy cseh gyerek lesz a legjobb barátja. A legidősebb lány és vőlegénye hazatérnek, de a másik kettő úgy tűnik, hogy új otthonukban maradnak. Sokan egyébként egy idő után visszaszöktek a szülőföldjükre, bár az elején ez főleg a nőknek és a gyerekeknek ment könnyebben, hiszen őket nem tartották úgy számon, mint a férfiakat. Később, a rendszer enyhülésével hivatalosan is vissza lehetett térni. De olyan férfiak is akadtak szép számmal, akik a magasabb bérek miatt megtartották a cseh munkahelyüket, és csak időnként jártak haza, vagy ingázásra rendezkedtek be.

Rólunk: Jól sejtem, hogy a magyarországi olvasók valójában nagyon keveset tudnak a (cseh)szlovákiai magyarok életéről?

Tóth E. Fanni: Igen, tudtommal az iskolai tananyag nem tartalmaz a határon túli magyarok 20. századi sorsával kapcsolatosan alaposabb részleteket. Ami a szlovákiai magyarokat illeti, én egy komáromi gimnáziumba jártam, ahol az angol anyanyelvi lektorok alkalomadtán megjegyezték, hogy nem úgy viselkedünk, mint a kamaszok az ő országukban, hanem túl komolyak vagyunk, mintha „kis felnőttek” lennénk. Egyébként is úgy érzem, hogy még mindig jellemző, hogy lassan nyílunk meg, és idő kell, mire ismeretleneket a bizalmunkba tudunk fogadni. Valójában két ország és két kultúra közé szorultunk, és nagyon fárasztó mindenhol magyarázkodni, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. Ha szlovákokkal beszélünk, ők azonnal hallják az akcentusunkon, hogy más az anyanyelvünk, a magyarországi magyarok pedig azt nem értik, hogy miért nem ismerünk egyes kultikus rajzfilmeket, üdítőitalokat vagy édességeket. Hát azért nem, mert mi azok csehszlovák változatain nőttünk fel.

Rólunk: Te magad Bécsben élsz, jellemző, hogy a közösségetekből sokan inkább egy harmadik országban próbálnak szerencsét?

Tóth E. Fanni: Igen, sokakat ismerek, akik Ausztria vagy akár messzebbi országok felé vették az irányt, amiben biztosan benne van, hogy ott nem kell annyit magyarázni az identitásunkat. Én ma már gyakran csak azt mondom, magyar vagyok, és két ország határán nőttem fel. De szerintem az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a mobilitás a már említett okokból eleve része a közös emlékezetünknek.

Rólunk: Ausztriában sem maradtál tétlen: létrehoztad a Lean in Femspace nevű közösséget, amelyben külföldön újrakezdő magyar nők segítik át egymást a külföldi létből adódó nehézségeken workshopokkal, egymás mentorálásával és beszélgetős, networking estekkel. Miért akartad felkarolni éppen a nőket? Van egyébként az áttelepített nők sorsának bármi tanulsága a számunkra, vagy ez egy teljesen más helyzet?

Tóth E. Fanni: A két kérdést egyszerre megválaszolva, természetesen elsőre azt gondolnánk, hogy nem lehet a deportált nők sorsát a mai, Bécsben workshopokon résztvevő, és utána együtt koktélozgató hölgyek helyzetéhez hasonlítani. De ha jobban belegondolsz, bizonyos mintázatok sajnos nagyon is hasonlítanak. Amikor egy családot deportáltak, mindig csak a férfit kérdezték, hogy aláírja-e, hogy mostantól szlovák, vagy elmegy. Ha aláírta, az egész család szlováknak számított, míg ha nem, úgy kerültek fel a deportáltak listájára, hogy „Nagy András + 5 fő”. A nőket nem kérdezte senki, holott nekik kellett az új családi otthont kialakítani egy idegen helyen. A ma külföldre költöző családok nagy részében ez ugyanígy van: a férj kap egy jól fizető állást egy másik országban, a nő pedig, aki tipikusan amúgy is éppen otthon van egy-két kisgyerekkel, követi, majd keserűen tapasztalja, hogy az eredeti szakmájában nem tud elhelyezkedni. Az sem teljesen igaz, hogy ma nem kényszer hatására költöznek. Nem fog senki fegyvert rájuk, de esetleg nem tudják máshogy törleszteni a hitelt, vagy kilátástalannak tűnik, hogy valaha is elköltözzenek a szüleiktől. Ezért meggyőződésem, hogy ezeknek a nőknek különösen fontos egy megtartó közösség.