Húsz évvel ezelőtt, 2005. november 14-én hunyt el Takács Jenő zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató és zenepedagógus – a 20. századi európai zenei élet egyik meghatározó alakja. 1902-ben magyar anyanyelvű családban született a mai burgenlandi Cinfalván/Siegendorf. Dr. Radics Éva, a Grazi Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott tanára jól ismerte őt, csaknem két évtizedes barátságot ápolt vele. Ebben az írásban emlékezik rá.
Takács Jenő 1902-ben született a nyugat-magyarországi magyar-horvát-német ajkú községben, Cinfalván, mely ma Burgenlandhoz tartozik. „Az Esterházy utca 3. szám alatt volt Takácsék háza. Innen indult, s itt ért véget Takács Jenő négy földrészen átívelő pályafutása. Csak közben – mint valami kalandregényben – hajón, kocsin, gyalog, lóháton, autón és repülőgépen bejárta a kerek világot. Amikor 1902-ben megszületett, még a magyar kultúra szellemisége hatotta át a vidéket. Javában élt még Jókai Mór, s a „snájdig” Ferenc József magabiztosan vezette a monarchiát a katasztrófa felé. Takács Jenő minden idők zeneszerzőinek korelnökeként az egész huszadik század tanúja volt.” – így emlékezik Radics Éva, aki húsz éven keresztül ápolt barátságot a zeneszerzővel.
„Nagyatyai jóbarátom” volt. A hosszú évek során gyakran megfordultam cinfalvai otthonában, többször családommal együtt. Rengeteget beszélgettünk, sokszor zongorázott is nekem, s eljátszotta épp elkészült vagy készülőfélben levő műveit. Őrzöm leveleit, képeslapjait, CD-it, könyveit, s különféle írásait, kottáit.„
„Pannon mesterként tiszteljük, bár ő saját magát – magyar, olasz és osztrák nagyszüleire utalva – monarchiai koktélnak nevezte. Egyformán folyékonyan beszélt magyarul, németül, angolul, franciául, olaszul. Szerencsés természete folytán minden országban rövid idő alatt otthon érezte magát. Ausztriában magyar zeneszerzőnek tartják, Magyarországon osztráknak, zeneakadémiai professzora Joseph Marx meg egyiptomi Bartóknak nevezte. Egyik megjelölés sem felel meg teljesen a valóságnak. Szűkebb pátriájának Magyarország és Ausztria határvidékét, a mai Burgenlandot érezte. Szülőföldjére a világ távoli pontjairól is majdnem minden évben vissza-visszatért. Ide húzta a szíve.” – mesélte róla Radics Éva. „Cinfalváról a cukorgyár lovaskocsija vitte naponta a soproni elemi iskolába. A Reálgimnáziumban, a mai Széchenyi Gimnáziumban érettségizett. A soproni zongoraórák és első kismartoni szólóestje (1921) után, mivel szülőfaluját épp ez évben Ausztriához csatolták, Bécsben tanult tovább. A zeneakadémia hallgatójaként Joseph Marx oktatta zeneszerzésre, zenetudományból Guido Adler növendéke volt. Zongoristaként a történelembe visszanyúló hagyományok láncolatának részévé vált: mestere, Paul Weingarten Emil von Sauer tanítványa volt, ő Liszt Ferenctől tanult, Lisztet Carl Czerny, Czernyt Beethoven tanította. Röviddel a diploma megszerzése után a Kairói Konzervatórium zongoraprofesszorának nevezték ki, ahol 1927-től 1932-ig tanított: a berlini Zeneművészeti Főiskola irányítása alatt az európai zenét képviselte. A hallgatók különféle nemzetiségekhez tartoztak. Jelentős részük európai származású, de szép számmal akadtak köztük arabok és koptok is, akik az ókori egyiptomiak ma élő utódai.” – tette hozzá Radics Éva.
„Az Egyiptomban járó híres emberek kedvelték az akkor még igen fiatal, de nagyon tehetséges művész-tanár, Takács Jenő társaságát, aki szívesen segített nekik a bevásárlásokban és a programszervezésekben. Sivatagi kirándulásaikhoz jó idegenvezetőnek bizonyult, kiismerte magát a fáraók világában, otthonosan mozgott a piramisok között, s megbízható ismeretekkel rendelkezett a műemlékek sokaságáról. Kairóban koncertezett, a helyi és nemzetközi zenei élet központi figurája lett, találkozott híres zenészekkel és művészekkel: Emil von Sauer, Arthur Rubinstein, Jasha Heifetz, Bronislav Huberman, Alfredo Casella, Paul Hindemith, Curt Sachs és Egon Wellesz voltak kollégái vagy barátai. Itt ismerkedett meg Alma Mahlerrel, Franz Werfellel, és személyes kapcsolatot ápolt Bartók Bélával, akivel Kairóban együtt dolgoztak az arab zene kongresszusán 1932-ben.”
„Az 1932-es év nevezetes eseménye volt az arab zene kongresszusa, mely meghatározó élmény volt számára. Ez alatt a három hét alatt együtt dolgozott és minden időt együtt töltött Bartók Bélával, akinek emberi és zenészi példája meghatározó jelleggel hatott egész életére.”
„Takács a kongresszus ideje alatt meghívást kapott Manilába, az egyetem zongora- és zeneszerzés tanszékének vezetésére. Bartók beszélte rá, hogy fogadja el az állást, hogy egyúttal a negritók ősi zenéjét, szokásait össze tudja gyűjteni. Korábban is érdeklődött a tradicionális zene iránt. Egyiptomban arab népzenét gyűjtött, s tanulmányozta a kopt egyházi zenét. Életének későbbi szakaszában horvát és magyar népzenével is foglalkozott. Kutatásai a fülöp-szigeteki Luzon szigetén a néprajz minden ágára kiterjedtek. Fényképezett, rajzolt, jegyzeteket készített, hangszereket gyűjtött, összeállította a Fülöp-szigeteki hangszerek szótárát, s elsőként térképezte fel a különféle törzsek repertoárját. A saját zsebből végzett kutatás nem volt veszélytelen. A szigeten még fejvadász törzsek éltek, akik a legyőzött ellenségeiknek levágták a fejét. Ahogy Takács mesélte: A fejvadászat állítólag már nem volt szokásban. De csak állítólag.”
„Gyűjtőútjainak eredményei, fonogrammjai, különleges hangszerei szenzációként hatottak Európában. Naplójában olyan hagyományokat örökített meg, melyek már csaknem kivesztek. Följegyzéseiből megjelent a Fülöp-szigetek zenéjének lexikona. Felvételeit a Berlini Fonogramm Archívumba küldte. A fonográfhengerekből néhány a trópusi éghajlaton penészedett meg, de legfőképp a háború alatt pusztult el. Takács abban a tudatban halt meg, hogy gyűjtéséből nem maradt hangzó anyag. Kutatásaim során, Takács halála után három évvel, 2008-ban szereztem tudomást arról, hogy a megsemmisültnek hitt felvételekből negyven előkerült. Ma a Berlini Fonogramm Archívum etnomuzikológiai osztályán találhatóak. A hengereket az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította 1999-ben.” – mondta Radics Éva.
1937-ben komponálta világhírű Tarantella című művét, amelyet személyesen játszott zongorán a világ minden táján. „Művészi pályáját tekintve az 1937-es év életének jelentős állomása. Ekkor komponálta halállal viaskodó, vad táncát, a Tarantellát, amellyel neve egyszeriben ismertté vált. A mű címe arra utal, hogy akit megcsípett a tarantella-pók, őrjöngve táncol a végkimerülésig. E művel Takács annak idején bejárta az egész világot, s a zongoraszólót mindig maga játszotta.”
„Ausztriába az Anschluss után nem tért vissza, mert a nácizmus elviselhetetlenné vált számára. Lemondott a nagynémet birodalomhoz való tartozással automatikusan járó német állampolgárságról, ugyanis nem akart semmiféle kapcsolatot tartani Hitlerék hivatalos szerveivel. Megkapta a magyar állampolgárságot. Magyarországra való költözését nem bánta meg soha, hiszen a magyarok segítőkészek voltak vele szemben, és nehéz időkben felkarolták.” – mondta barátjáról Radics Éva. Szombathelyen, a zeneiskolában tanított. Ez időben született a régi magyar zene ihletésére többek közt az Antiqua Hungarica című műve, amelynek budapesti ősbemutatóján ismerte meg Kodály Zoltánt. „Pécs polgármestere, Esztergár Lajos meghívására Pécsre került. Róla mesélte Takács: „Tervbe vette, hogy Pécset kulturális központtá, akkori szóhasználattal élve magyar Athénné varázsolja. Igyekezett olyan embereket ide gyűjteni, akik a város szellemi életét színesítik. Írókat, zenészeket, képzőművészeket, színházi embereket csábított ide, városi állással, lakással, megrendelésekkel látta el őket, s arra törekedett, hogy itt maradjanak. Magas színvonalú tudományos, irodalmi, képzőművészeti, színházi és zenei életet teremtett.
Takács 1942 és 1948 között Pécs zenei életét irányította. Megalapította a konzervatóriumot, szervezte a Nemzeti Színház hangversenyeit, vezette a Városi Zenekart, támogatta Kodály Zoltán pedagógiai kísérleteit. A város szellemi életének pezsgését írónak, zenésznek, képzőművésznek és színházi embernek egyaránt köszönhette.”
„A szélsőséges politikai áramlatok közepette, a legviharosabb történelmi szélfúvásban, az ezerféle művészeti irányzat szerteágazásakor is mindig a maga útján járt, emberi és művészi függetlenségét, méltóságát és erkölcseit minden körülmények közt megőrizte.
Egyesítette magában a mindenre nyitott ösztönös művész és a mindent saját egyéni stílusába olvasztani képes, tudatos alkotó típusát. Minden irányzatot jól ismert, minden külső hatást szívesen fogadott, de soha nem hódolt be egyetlen stílusnak sem. Amikor Takácsot a „kommunizmus kísértete” elűzte Magyarországról, itáliai és svájci próbálkozások után az Amerikai Egyesült Államokba költözött, Cincinnati egyetemén tanított 18 éven át zongorát és zeneszerzést, kiemelkedő muzsikusokat nevelt, és közben rendszeresen koncertezett Európában. 1970-ben vonult nyugdíjba. Feleségével, Pasteiner Évával, – akivel 62 éven át éltek boldogan együtt – visszatért Cinfalvára, a gyermekkorát idéző otthonba.” – mesélte Radics Éva.
„Takács Jenő több kiváló zeneművésszel kötött ismeretséget, barátságot: Paul Hindemith-tel, Darius Milhaud-val, Yehudi Menuhinnal, Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal, Dohnányi Ernővel, Maros Rudolffal, Farkas Ferenccel, később Soproni Józseffel és Szokolay Sándorral. A magyar kulturális élet kiválóságai lettek életre szóló barátai, többek között a költők sorából Csorba Győző, Jékely Zoltán és Weöres Sándor.”
„Számos díjat és kitüntetést kapott. Századik születésnapján mintegy háromszáz koncertet adtak tiszteletére – elsősorban Ausztriában – amelyeken az ő szerzeményeit játszották. A csodával határos, hogy végigélte az egész XX. századot, s épen, egészségben megérte a saját centenáriumát. Öröksége az egyetemes emberi – és ezen belül a magyar és burgenlandi – kultúra szerves része. Művészetét és személyiségét tisztelet és népszerűség kísérte egész életében. Remélhetőleg életművét Magyarországon is egyre inkább ápolni fogják.” – zárta a jubileumi memoárt Radics Éva.
Takács Jenő 103 éves korában 2005. november 14-én halt meg Kismartonban. Életműve az európai és világzene gazdag öröksége, melyben a magyar szellemiség, a népzene, a tradicionális és kortárs elemek harmonikusan egyesülnek.
Hosszú és gazdag pályáját a zene és a kultúra szolgálata töltötte ki, hagyatéka a 2008-ban megalakult Takács Jenő Alapítvány gondozásában ma is él. A szervezet egyik alapító tagja Radics Éva, aki két magyar nyelvű könyvet írt róla, illetve egy 512 oldalas, német nyelvű disszertációt, 275 oldalas incipit műjegyzékkel, mely Saarbrückenben, a Südwestdeutscher Verlag kiadásában jelent meg.
Fotók: Dr. Radics Éva, kiemelt kép: takacsjeno.com
Akár ez is tetszhet
