„A centrumtól a perifériáig: a nyelvtan megértése és tanítása” címen rendeztek nyelvészeti szimpóziumot a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszékén november közepén, a berlini és prágai Finnugor Tanszékek részvételével. A 70-es évek kommunikatív fordulata előtt mintha túl sok lett volna a nyelvtan a nyelvórákon, azóta pedig majdhogynem száműzték a nyelvkönyvekből a szólistákat és az öncélú nyelvtani magyarázatokat. A konferencia előadói viszont az arany középutat próbálták megtalálni.
Az megvan, amikor még úgy tanultunk idegen nyelveket, hogy hosszú szólistákat memorizáltunk, nyelvtani szabályokat tanultunk, majd kontextusból kiragadott mondatokat fordítgattunk az idegen nyelvről az anyanyelvünkre, és vissza? Éppen az alapszókincset és a nyelvtant tekintették a centrumnak, azaz a nyelv központi részének, amire ráépül a nyelvhasználat egy adott kommunikációs helyzetben, amit sokáig a nyelv perifériájának tartottak, és nem is fektettek rá nagy hangsúlyt a nyelvórákon. „Bármilyen igét elragozok régmúltban, de egy pohár vizet nem tudnék kérni” – mondogatták sokan akkoriban. Az 1970-es évektől viszont kommunikatív fordulat állt be a nyelvoktatásban. Eszerint a szókincset és a nyelvtant nem öncélúan, hanem csakis egy kommunikációs helyzetbe ágyazva lehet igazán hatékonyan tanulni, ezért száműzni kell a nyelvkönyvekből az öncélú, hosszas nyelvtani magyarázatokat.
A szimpózium ötlete a Prágai Egyetemen oktató Yrjö Laurantotól származik, aki éppen a nyelvtan szerepét szerette volna megvitatni a finnugor nyelvek oktatásában és elsajátításában a bécsi és a berlini kollégákkal. Előadásában amellett érvelt, hogy az általában agglutináló nyelvként (a szótőhöz sorban eltérő funkciójú toldalékokat kapcsoló nyelv) tartott finnben rengeteg olyan szóalakot találunk, amelyekben nem tudjuk egymástól elválasztani a különböző funkciójú toldalékokat (például szám, személy, mód, idő, stb.), ami pedig inkább az úgynevezett flektáló (ragozó, egy toldalék több funkciót is kifejezhet), például a neolatin nyelvekre jellemző vonás. A tanulást nagyban megnehezíti az igealakok sokasága és a látszólagos kivételek. Javaslata szerint a nyelv tanítása szempontjából sokkal hatékonyabb lenne, ha az igéket az alapján osztanák alosztályokba, hogy általában melyik igealakból melyik másik igealakra lehet következtetni. A belső összefüggéseket is bemutató igei paradigmák nagy segítséget jelenthetnek a nyelvtanulóknak.
Görbe Tamás a berlini Humboldt Egyetemen tanít magyar nyelvet. Nyelvtanítási módszereiről könyvet is írt Szita Szilviával és Pelcz Katalinnal közösen „Rendszerező magyar nyelvtan sok-sok példával és gyakorlattal” címmel, amelyet a bécsi szimpóziumon is bemutatott. A könyv célja többek között az, hogy a kommunikatív nyelvoktatás keretein belül a nyelvtant is megfelelően gyakoroltassa a diákokkal: a diákok először felfedezik a nyelvtani szabályokat, majd egyre komplexebb kommunikációs szituációkon keresztül begyakorolják azokat.
A magyarral kapcsolatban például különösen fontos megérteni a narratív és a fókuszos mondatok közötti különbségeket. Az előbbiek a Mit csinál? Mi történt? típusú kérdésekre válaszolnak:
Mit csinálsz ma? – Dolgozom. Valószínűleg egész délelőtt e-maileket írok. Délben ebédelni megyek a kollégáimmal. Azt hiszem, munka után veszek egy új mobiltelefont. Este talán megnézek egy filmet. (részlet a könyvből)
A fókuszos mondatoknál a beszélő egy bizonyos mondatrészt kiemel a többi közül, mert ez jelenti a mondatban a fontos vagy az új információt, vagy ezt szeretné valami mással szembe állítani:
Hova mentek nyaralni? – Én Horvátországba szeretnék menni, de a többiek biciklitúrázni akarnak.
A kiemelt mondatrész megkapja a mondat fő hangsúlyát, és az ige előtti pozíciót foglalja el, olyannyira, hogy ilyenkor az igekötő is az ige után következik:
Hova valósi vagy? – Budapesten nőttem fel, de most Bécsben élek.
Csire Márta és Szabó Veronika a Bécsi Egyetemen magyart tanuló diákok írásbeli feladatait vizsgálta meg nyelvi szempontból. A kutatásban résztvevő diákok otthon a családban sajátították el a magyart, de már Ausztriában nőttek fel, magyar oktatásban nem részesültek, és más beszélőkkel keveset érintkeztek. Különösen érdekes tehát, hogy nyelvhasználatuk mely nyelvtani szabályokban fog eltérni a magyar oktatásban részesülő anyanyelvi beszélőkétől. Nem meglepő módon az igekötők mellett éppen a fókuszos mondatok használatában érhetők tetten a különbségek, például az igekötő gyakran fókusz jelenlétében is az ige előtt marad:
Anyanyelvi beszélő: Csak hajnali háromkor indult be a csapat
Magyart származási nyelvként beszélő: Még csak hajnali háromkor be-indult a csapat.
A kutatás fontos eredményekkel szolgálhat a nyelvészeknek, az alkalmazott nyelvészeknek, de a magyart tanító nyelvtanároknak is.
A szimpózium bécsi szervezője, Johanna Laakso kifejezetten fontosnak tartja, hogy az általában kis létszámú finnugor tanszékek kooperáljanak egymással, különösen olyan országokban, mint Ausztria, Németország, vagy Csehország, ahol ezek nem államnyelvek, ezért nem számítanak nemzeti filológiának. „A történeti nyelvészetben hagyományosan jó az együttműködés, ezért ideje lenne az alkalmazott nyelvészeti kutatásokat is jobban összehangolni egymással” – véli Johanna Laakso.
A szimpóziumon egyébként tudatosan négy nyelven lehetett felszólalni: egy nagyobb finnugor nyelven, azaz finnül, észtül, magyarul vagy angolul – előbbi esetben az érthetőség kedvéért az előadás diáit, vagy a hozzá tartozó handoutot viszont angolul kellett elkészíteni. Ezzel a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszéke kiáll a többnyelvűség mellett a tudományos életben, hiszen félő, hogy az angol nyelv dominanciája más nyelvek tudományos szókincsének elszegényedését vonhatja maga után.
2025 tavaszán a Bécsi Egyetem rendezi majd az IFUSCO-t, azaz a Finnugor Hallgatók Nemzetközi Konferenciáját, amely régóta hasonló elven működik: az előzetesen beküldött összefoglaló, a diák és maga az előadás nem lehet ugyanazon a nyelven, így itt a kisebb finnugor nyelvek is teret kapnak majd.
Kiemelt kép: CDC, unsplash.com
Akár ez is tetszhet
