Vámos Miklós író, forgatókönyvíró és televíziós műsorvezető volt az Ausztriai Magyar Kutatóintézet (ÖIUS) hetedik Schwedenplatzi beszélgetésének vendége október 14-én. Az est címét, a „Tollseprű” kisregény adta, a házigazda Lendvai Zsóka volt.
„Én akkor sem szólok a pincérnek, ha cékla van a levesben.” Ezt a mondatot valamikor a magyar televíziózás fénykorában, a kilencvenes években hallottam Vámos Miklóstól, és azóta viszem magammal mindenhova. Nagyon sokszor idéztem a legkülönfélébb szituációkban – akár még külföldön is –, mert valahogy pontosan kifejezi, ahogy neveltetésemből és talán származásomból fakadóan működni próbálok a világban: a legkisebb ellenállás lenni az életben. A legtöbbször a környezetem ezt persze belenyugvással fogadta, legfeljebb csak annyit kérdeztek vissza, hogy ki az a Vámos Miklós?
Nos, Vámos Miklós író, forgatókönyvíró, műsorvezető – és az egyike annak az írógenerációnak, akik még a New York kávéházban Örkény Istvánnal vagy Ottlik Gézával beszélgetve formálták világképüket és irodalmi stílusukat. Eddig közel 40 kötete jelent meg, amelyek között regényeket, drámákat, novellákat és forgatókönyveket is találunk. Legismertebb művei közé tartoznak a Zenga zének, a A New York-Budapest metró, az Anya csak egy van és az Apák könyve. Október 14-én ő volt az Ausztriai Magyar Kutatóintézet hetedik Schwedenplatzi beszélgetésének vendége. Az est címét legújabb kötete, a Tollseprű adta, amely a Karcsú Könyvek sorozat egyik legnépszerűbb darabja. A beszélgetést Lendvai Zsóka vezette, a terem pedig már jóval kezdés előtt megtelt.
Vámos Miklós most is hozta a formáját: finom humorral, öniróniával és pontos megfigyelésekkel beszélt írói pályájáról, az Esterházy-díjról, az Esterházy Péter budapesti villájából kialakuló alkotóházról és arról, hogy miért szeret a mai napig írni. Szóba jött a nyolcvanas évek egyik legnagyobb sikerfilmje, a Csók, Anyu, amelynek forgatókönyve a Kádár-korszakot olyan nagyon életszerű, humoros és emberi perspektívából mutatta be, hogy a film máig emlékezetes maradt a nézők számára.
A beszélgetés közben kiderült, hogy a közönség soraiban ketten is vannak, akik épp egy új irodalmi találkozósorozat elindításán dolgoznak. Egy új könyvklub indul ugyanis Bécsben, amely a magyar irodalomnak szenteli figyelmét. Az Egy sima, egy fordított névre keresztelt klubot három, irodalom és műfordítást kedvelő magyar hölgy – Endrődi Anna, Vörös Olívia és Nemes Ildikó – alapította, akik az egy évvel ezelőtt indult Bécsi Irodalmi Műhelyben (BIM), Nádori Lídia műfordító műhelyében ismerkedtek meg egymással. Céljuk, hogy megkönnyítsék a kortárs magyar irodalomhoz való hozzáférést, és platformot teremtsenek az eszmecserére. Az első találkozó november 8-án lesz, amelyre Vámos Miklós A New York–Budapest metró című könyvével készülnek. A helyszín a Wilhelm Café & Bar lesz.
„Kétszer éltem külföldön – először a 70-es évek végén, egy párizsi egyetemi ösztöndíjjal.” – mesélte az est végén a BüféMI csodás szendvics költeményei között Vámos Miklós. Másodszor Amerikába került, ahol drámaiskolába járt, és emlékei szerint először sírni is tudott az új élethelyzet miatt. „Soha nem is akartam hazajönni, egyetemi tanár, újságíró, drámaíró lehetett volna belőlem, de három év alatt egy sort sem írtam magyarul. Teljesen az angol nyelvre koncentráltam, tanultam, és világossá vált számomra, hogy igazi prózát csak magyarul tudok írni.” – emlékezik. A szocializmus összeomlása után boldogan tért haza, de azóta is szívesen ír külföldön, még ha csak rövid időre, két hétre vagy egy hónapra is. „Annyira más az a világ, mint amit megszoktunk, és ez mindig inspiráló. Volt alkalmam Svájcban egy hónapot alkotni, csodás élmény volt. De már nem váltanék hazát. Mélyen a magyar nyelvben és kultúrában élek. Újságcikket gond nélkül tudok írni angolul, de regényt nem – a próza számomra saját élmény, és az otthonmaradásban rejlik a siker.” – mondja. „Azért mégiscsak nyelvében él a nemzet.”
Ahogy a beszélgetés végéhez értünk, természetesen nem hagyhattam ki, hogy rákérdezzek a régi mondatra: „Most sem szól, ha cékla van a levesben?” Vámos Miklós elmosolyodott: „Tizenkilenc éves voltam, amikor ezt mondtam. Most, hatvanon túl már úgy gondolom, hogy szólni kell.”
Kiemelt kép, fotók: Horváth Nóra
Akár ez is tetszhet
