Tompa Andrea volt az Ausztriai Magyar Kutatóinzézet, röviden az ÖIUS (Österreichisches Institut für Ungarische Studien) Schwedenplatzi beszélgetések sorozatának márciusi vendége. A Békés Pál- és Déry Tibor-díjas íróval, színházi kritikussal Lendvai Zsóka beszélgetett.
Tompa Andrea Kolozsváron született, egyetemista korában került Budapestre a rendszerváltás után. Az ELTE-re járt orosz szakra, később színházelméleti szakíró lett, dolgozott a Színháztörténeti Múzeum és Intézetben, főszerkesztője volt a Színház című folyóiratnak és volt a Színházi Kritikusok Céhének elnöke. Szépirodalmi írásai 2015 óta jelennek meg, azóta öt regényt írt. Legutóbbi regénye, a Sokszor nem halunk meg egyik fő témája a színház, sőt épp mostanában készült belőle színdarab, amelyet az Örkény Színház mutatott be 2025 márciusában. Az előadás különlegessége, hogy koprodukcióban készült a Theaterhaus Jenával, és az Örkény társulatán kívül német és román színészek is játszanak benne, így az előadás három nyelven játszódik.
A beszélgetés Kolozsvárral indult, illetve az onnan való elszakadással. Tompa Andrea elmesélte, hogy neki azért volt hosszadalmas ez a folyamat, mert elkezdett visszajárni tanítani a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színházi tanszékére. Mindeközben már nincs ott senkije, se családja, se lakása, érzelmileg mégis kötődik a városhoz. A színház szeretetét is onnan hozta magával, az ottani Nemzeti Színház rendkívül fontos funkciót töltött be a kisebbségi magyarság életében. (A családot egy extra szál is fűzte az épülethez: Tompa Andrea nagypapája szerelte föl a címert a színpad fölé, a családi legendárium szerint csak ő mert fölmászni annyira magasra.) Minden évben volt legalább egy olyan előadás, amiért igazán tudott lelkesedni. Aztán, amikor 1990-ben Magyarországra költözött, csalódottan vette tudomásul, hogy mennyire eltér egymástól a magyar és az erdélyi színjátszás: akkoriban a magyarországi színházak realista, történetmesélős előadásokat játszottak, ő pedig nagy, teátrális színházhoz volt szokva, így eleinte alig járt színházba. Az erdélyiség, a kisebbségi lét más területeken is okozott nehézségeket:
„Egyik napról a másikra nem lehet kigyógyulni a rossz reflexekből. Ez a sündisznóállapot – mert azt érzed, mindig védekezni kell – a ’90-es években jó darabig elkísért. Amikor elkezdtem az orosz szakot, hirtelen egy elit szakon találtam magam, mert már senki nem akart oroszul tanulni, így csak azok jártak oda, akik tényleg motiváltak voltak. Többen voltunk Erdélyből és Kárpátaljáról, mi ilyen szempontból szorosan összetartoztunk, egymásra voltunk utalva, egymásba kapaszkodtunk. És nem vettük észre, hogy befogadnának-e, mert mi magunk sem közeledtünk. A magyar szakon totálisan elvesztem, százötvenen voltunk.”
Szépirodalmat a ’90-es években kezdett írni, de ezeket az írásokat nem találta elég jónak. Viszont megtalálta azt a formát, amiben végül az első könyve, a Hóhér háza megszületett: nagy, sodró lendületű, véget nem érő mondatok, mint amikor egy gyerek kezd mesélni, és ömlik belőle a szó. A téma pedig adta magát, a saját családtörténeteit, a romániai diktatúra éveit akarta megírni. A könyvre Békés Pál-díjat kapott.
Egyébként Tompa Andrea összes könyvének sajátos formája, nyelvezete van. Ő erről azt mondja, hogy furcsa módon a forma megléte kell ahhoz, hogy megtalálja, miről akar beszélni. A második könyve, a Fejtől s lábtól például két erdélyi fürdőorvosról szól, de egyiknek sincs neve. Mégpedig azért, mert a név pusztán arra való, hogy kívülről azonosítsanak minket, de belül minden ember egy sokkal tágasabb univerzum. Egy Pasolini interjút hozott föl példának, melyben megkérdezték a filmrendezőt, hogy hogyan írná le magát, mire azt válaszolta, hogy „belül végtelen vagyok”. A jó pillanataink ezt a végtelent nyitják ki, és egy könyv is képes arra, hogy a névtelenség által az olvasó saját magában is megérezze ezt a végtelenséget.
Megtudtuk azt is, hogy a két szereplő az író nagyszülei. A történet 1910 és 1928 között játszódik, a szereplők nagy része valós ember, akik abban az időben tanítottak a Kolozsvári Orvostudományi Egyetemen. Az ő életük kapcsolódik össze Trianonnal:
„Elkezdett érdekelni Trianon. Mit tudok erről elmondani, elbeszélhető-e egyáltalán. Magamba kellett néznem, hogy nekem, személyesen milyen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert akár vak sértettséget, akár vállvonogatást érzek, akkor óhatatlanul azt fogom megírni, ha nem nézek a mélyére.
A szereplő megsértődhet, de a szerző sérelmének nincs mit keresnie a könyvben. Van benne egy pár oldalnyi szöveg amikor a szereplő a legmélyebben átéli azt a sértettséget, amit Magyarországgal szemben érez, amit ma is sokan éreznek.
Sokszor visszaolvastam, és azt kérdeztem magamtól: bánt? Mert ha bánt, nem kell megírni. Ennek az a feladata, hogy felnyissa az érzéseinket, rájuk lássunk, és ne öntudatlanul kerülhessenek belénk politikai szólamok. Ahol a politika elbukik, ott a művészetnek még mindig van mondandója. Lehet, hogy ez nem lett volna ennyire fontos, ha olyan társadalmakban élek, ahol a múltfeldolgozás előrébb tart, ahol van társadalmi párbeszéd, ahol a két csoport jobban tud arról beszélgetni, hogy ami nekem győzelem, az neked veszteség.”
Az Omerta szintén diktatúrás könyv. Itt a legfontosabb kérdés az emberi szabadság volt, és annak a boncolgatása, hogy hogyan lehet valaki kisebbségiként, diktatúrában sikeres. Egy diktatúrában a siker, az tulajdonképpen kudarc. Ez a könyv megjelent németül, Terézia Mora fordításában, és a német kritika szerint a legizgalmasabb szereplő az a szerzetesnő lett, aki a magyar kritikában a legkevesebb figyelmet kapta.
A beszélgetés végefelé visszakanyarodtunk a legutóbbi könyvhöz. A Sokszor nem halunk meg egyik fejezete emléket állít az erdélyi holokauszt-irodalom női szerzőinek, akiknek a munkái egyszerűen eltűntek. Ezek a könyvek magánkiadásban jelentek meg a háború után, párszáz példányban, nem volt nagy hatásuk. Kolozsváron nincs is holokauszt-emlékmű, pedig 18 000 embert vittek Auschwitzba. Tompa Andrea elmondta, hogy az észak-erdélyi holokauszt-emlékezet sokkal törmelékesebb, mint a magyarországi. A magyar kutatásoknak nem része, Romániában pedig az a narratíva, hogy ott egyáltalán nem volt holokauszt, foglalkozzanak ezzel a magyarok.
Végül szóba került az erdélyiség, íróság/írónőség. Mert habár 1990 óta él Magyarországon, magyar nyelven ír, mégis deklaráltan erdélyi íróként kapott díjat Balogh Zoltántól. Amivel tulajdonképpen nem lenne baj, hiszen a regényei erdélyi tematikájúak. Szerinte az a baj, hogy nem magyar irodalomnak gondoljuk azt az irodalmat, amiben az emberek magyar nyelven írnak.
„Az erdélyiség egy politikai tőkévé vált, amivel nem tudok mit kezdeni. Ma nem lehet konnotáció nélkül azt mondani, hogy valaki erdélyi író. Most van ennek egy holdudvara, amihez nem szeretnék tartozni, nem szeretném a magyarországi irodalomról leválva érezni magam. Én nőíró sem vagyok. Író vagyok, és magyar irodalom van.”
A Schwedenplatzi beszélgetések következő programja:
Fotók: Rick Zsófi; ÖIUS
Akár ez is tetszhet
