A téma és a forma

Varga János atya, a bécsi Pázmáneum rektora olyan pap, akit mélyen megérint a szépség, a művészet, az emberi mélység. Ritka jelenség, amikor egy műszaki végzettségű emberből lesz az érzékenység, a derű és a szakrális terek iránti szenvedély ennyire természetes lelkésze. A 15,5 éve Bécsben szolgáló atya életútja azonban épp erről szól: hogyan találkozik a hétköznapi ráció a szív halk, de kitartó hívásával.

Varga János 1960-ban született Budapesten. Közlekedésmérnökként diplomázott és a Magyar Rádió Hangarchívumában helyezkedett el. A budapesti Városmajori Jézus Szíve-plébániatemplomban keresztelték meg, családjában azonban a vallás háttérbe szorult. A hit kérdései hosszú időre „parkolópályára kerültek”, egészen addig, amíg édesapja halála – 20 éves korában – rá nem kényszerítette, hogy szembenézzen az élet nagy kérdéseivel: mi az értelme, honnan jövünk, merre tartunk. „Az élet célja nem lehet csak ennyi – gondoltam. Biztos van valami több, valami nagyobb.” Gyakran tért vissza a Városmajorba, sokszor már késő este, amikor a templom zárva volt, mégis úgy érezte, hogy ott történt valami, ami az életére máig hatást gyakorol. Végül összeszedte a bátorságát, és felkereste a keresztanyját, akivel tíz éve nem találkozott. „Úgymond garanciális panaszt tettem nála.” – meséli mosolyogva. Elmondta neki, hogy vágyik a hívő életre, de nem tudja, honnan induljon, hiszen „nem ülhet be a hatévesek közé hittanra”. Keresztanyja ekkor beajánlotta egy atyához, Varga atya pedig félve, bűntudattal telve lépett be a plébánia ajtaján, tartva attól, hogy számonkéréssel találkozik. „Erre az atya kitárta a karját, és azt mondta: Testvérem, a Szentlélek hozott.” Ez a pillanat fordulóponttá vált: egyszerre lett otthonos, egyszerű és természetes a visszatalálás.

A városmajori kórusban eltöltött idő után egyre mélyebbre került a közösség életében, és amikor meghirdették a felnőttek bérmálkozását, habozva ugyan, de jelentkezett. „Kicsit féltem, hogy 24 évesen már késő –. Aztán kiderült, hogy volt ott egy kedves néni, Emmi néni, aki 67 évesen készült ugyanarra. Úgyhogy semmi gond nem volt.”

A felkészülés részeként védőszentet kellett választani, választása Szent Benedekre esett. „Nagy naivan, persze – teszi hozzá mosolyogva. – Európa védőszentje… akkoriban még voltak illúzióink Európáról.” Ám az alakja valóban megragadta: elolvasta Benedek életrajzát és a Regulát, a szerzetesi szabályzatot is. A mű végén, a 72. fejezet első sora különösen megérintette: „A szerzetesek Krisztus ügyének semmit elébe ne tegyenek.” Ezzel csak megerősítést nyert benne az a felismerés, amelyet már a bérmálkozás üzenete is elindított: hogy a Szentlelket mindenki azért kapja, hogy mások javára legyen. „Addig azért elég önző fiatal voltam.” – mondja. „De ezek a mondatok elkezdtek abba az irányba terelni, hogy mindent azért kapunk, hogy másnak használjunk vele.” A gondolat azonban félelemmel is járt: mit jelent az, hogy semmit Krisztus elé ne tenni? „Akkor tényleg mindent ott kell hagyni? A munkát, a barátokat? Furcsa volt. Huszonöt évesen már nagyon öregnek éreztem magam ehhez – vicces így visszatekintve.”

A döntés lassan érlelődött benne. Nem volt egyetlen nagy fordulópont, inkább apró, mégis meghatározó élmények sorozata. Ministrálni kezdett a városmajori templomban és közben folyton vívódott: bele merjen-e állni egy ekkora változásba, nincs-e késő már hozzá, hogyan bírja majd a teológiai tanulmányokat. „Azt gondoltam, öreg vagyok hozzá.” – mondogatja ma is mosolyogva, felidézve a bizonytalanságot. Egy nap azonban az utcán megszólította egy idős néni: felismerte a templomból, és megkérdezte tőle, nem szeretne-e pap lenni. „Mondtam, hogy épp ezen gondolkodom. Ahogy kiléptem a templomból, ez a kérdés járt az eszemben. Elég mély élmény volt.” A kórusi énekek, a nagy oratórikus művek – Bach motettái, a János passió, a H-moll mise, Händel Messiása, Mozart Requiemje – újra és újra megérintették. A János passió zárókorálja különösen. Ahogy a kórus egyre fenségesebben énekeli az „Ich will dich preisen ewiglich sort, szinte beleremegtem.

„Akkor éreztem meg igazán, hogy én is ezt szeretném: örökké szolgálni és dicsérni az Urat. Világos lett, hogy erre hív az életem, bármennyire öregnek, butának vagy méltatlannak éreztem magam.”

Sokszor úgy látta, társai sokkal alkalmasabbak: derűs, szelíd, okos fiúk, „nem olyanok, mint én” – teszi hozzá öniróniával. Lelki gyakorlaton próbálta tisztázni a belső harcokat, a lelkivezetője pedig csak annyit mondott neki: ha valaki nem tartja magát méltónak, az épp jó jel. „Azt jelenti, hogy van benned hely a formálódásra.” Ez a mondat végleg megerősítette a döntésben.

A felkészülés részeként védőszentet kellett választani, választása Szent Benedekre esett. „Nagy naivan, persze – teszi hozzá mosolyogva. – Európa védőszentje… akkoriban még voltak illúzióink Európáról.” Ám az alakja valóban megragadta: elolvasta Benedek életrajzát és a Regulát, a szerzetesi szabályzatot is. A mű végén, a 72. fejezet első sora különösen megérintette: „A szerzetesek Krisztus ügyének semmit elébe ne tegyenek.” Ezzel csak megerősítést nyert benne az a felismerés, amelyet már a bérmálkozás üzenete is elindított: hogy a Szentlelket mindenki azért kapja, hogy mások javára legyen. „Addig azért elég önző fiatal voltam.” – mondja. „De ezek a mondatok elkezdtek abba az irányba terelni, hogy mindent azért kapunk, hogy másnak használjunk vele.” A gondolat azonban félelemmel is járt: mit jelent az, hogy semmit Krisztus elé ne tenni? „Akkor tényleg mindent ott kell hagyni? A munkát, a barátokat? Furcsa volt. Huszonöt évesen már nagyon öregnek éreztem magam ehhez – vicces így visszanézve.”

A 1980-as években nem lehetett nyíltan beszélni vallási ambíciókról, így a Magyar Rádió Archívumát is csak titkolózva tudta elhagyni, hogy részt jelentkezhessen a katolikus egyház szemináriumába. Esztergomban 1989 és 1991 között tanult. A heiligenkreuzi ciszterci apát akkoriban minden volt keleti blokkos országból hívott egy-egy ösztöndíjas hallgatót, mondván: hiába tűnt el a vasfüggöny, tanulni csak az tud, akinek van miből. Így került Varga atya is Ausztriába, ösztöndíjjal. Teológiai tanulmányai végeztével 1995. június 17-én szentelték pappá Esztergomban. Első kápláni éveit Budapesten töltötte. A Mátyás-templomban töltött hét év szolgálat után Budapesten Remetekertváros következett, ahol plébánosi megbízást kapott – komoly felelősséggel járó, kiemelt feladatként élte meg ezt az időszakot. Három év alatt sikerült befejeznie a plébánia bővítését, és úgy rendeznie a közösség életét, hogy az anyagilag is biztonsággal fenntartható legyen: közösségi teremmel, stabil alapokkal, rendezett körülményekkel. Úgy alakult a közösség élete a közösségi terem elkészülte után, hogy az stabil alapokkal, rendezett körülményekkel nézett a jövő elé. Ekkor érkezett meg a „behívó”, ahogy ő nevezi: a kiküldetés Bécsbe, 2010-ben. Bár a hivatalos megbízatás ekkor kezdődött, Bécs korántsem volt ismeretlen számára. A heiligenkreuzi tanulmányok idején gyakran jártak a városba koncertekre és kulturális programokra, sőt, már 1991 nyarán egy hónapot a Pázmáneumban töltött nyelvtanfolyamon, így a város és az intézmény is régi ismerősként várta vissza.

A Pázmáneum rektori rezidenciájának vendégszobájában számos portré festmény lóg a falakon, mozdítható festőállványokon pedig néhány Molnár C. Pál festmény is helyet kapott. „A két nagyobb kép  csalás – mondja Varga atya nevetve. Digitális másolatok. Az eredetieket elajándékoztam.” A mondat egyszerre játékos és szimbolikus. Hiszen ahogy mesélni kezd, kiderül: a festmények nemcsak díszei az életének, hanem lelki tájékozódási pontjai. A Molnár C. Pál-alkotások iránti rajongása még budapesti éveiből ered, abból az időszakból, amikor papi szolgálatának első állomása a XI. kerülethez kötötte. A Ménesi úton működő Molnár C. Pál Műterem-Múzeum szinte a szomszédságban volt, így természetes módon került kapcsolatba Csillag Péterékkel, a művész unokájával, a hagyaték gondozóival. Karácsonyi képeslapok, kis grafikák, alkalmi beszélgetések és néhány megvásárolt kötet után lassan kialakult egy barátság, amelyből később a festmények iránti személyes kötődése is kinőtt. Kezdetben csak egy-egy kisebb kép lehetőségét fontolgatta – „valami szerényebbre” gondolt akkoriban, ahogy ő fogalmaz – majd idővel érkezett egy különös belső indíttatás, hogy egy nagyobb művet is megvásároljon. „Vettem egy óriási Szent Családot… majd rájöttem, hogy nincs hova tenni. De szerettem volna megmenteni, hogy ne egy olyan gyűjtőhöz kerüljön, aki soha többé nem mutatja meg senkinek.” Így került ez a kép a Belvárosi plébániatemplomba, egy másik Rómába a Pápai Magyar Intézetbe, majd kettő Esztergomba, a Keresztény Múzeumba. A döntéseit nem gyűjtői büszkeség vezeti, inkább valamiféle derűs lemondás: „Most akárhol vannak is, mégis az enyéim. Hiszen nem nézhetném őket egész nap –de így sokan láthatják és tudom, hogy jó helyen vannak.” A képek között járva látható, mit jelent számára a „jó hely”: megérkezést, összhangot, feloldódást. Amikor Molnár C. Pál Pokol című festményét mutatja, elcsuklik a hangja. „Olyan szép…” – mondja, és hosszan nézi a vörös alkonyatot, a sétáló alakokat, az épület homlokzatán az egyetlen szót: Inferno. „Hétköznap sétálunk be a saját poklunkba anélkül, hogy észrevennénk. És mégis: ebben is van valami gyönyörű, a fényekben, a csendben, az emberben.”

A beszélgetés során többször visszatér az érzékenység témája. Hogy milyen könnyen megérinti egy festmény, egy dallam, egy templomi fény. És valóban: aki látta őt egy kóruspróbán, egy fiúkar felvonulásán, vagy csak egyszer is hallotta, hogyan beszél a szépről, pontosan érzi, miről van szó. „Ott álltam a Műterem Galériában a képek között… valaki felhívott, és amikor  mondtam neki, hogy a Molnár C. Pál szentélyben vagyok elsírtam magam. Ez a szépség egyszerűen megrendít.” Nem pátosz ez, hanem valami természetes, gyermeki nyitottság arra, amit sokan már nem tudnak meglátni. „Mások a vállukat vonogatják… hogy hát, igen… szép…. Én meg nem tudom megmondani, miért, de megfog. A bensőmig megy.” Szavai mögött ott van Molnár C. Pál hitvallása is, aki Párizsban azt a tanácsot kapta: „Ha sikeres akarsz lenni, felejtsd el a témát és a formát. Ő pedig azt mondta: épp a téma és a forma miatt akarok festő lenni. Punktum.” Talán nem véletlen, hogy Varga atya saját életére is igaz ez: hűség ahhoz, ami egyszer megérintette.

A beszélgetésünk egy fényes novemberi délutánon zajlik a Pázmáneum díszes termeiben. Az épület súlya és rétegei között könnyű elveszni: évszázadok lenyomata, túlélés, átvészelés és újrakezdés – mintha minden fal erről mesélne. A Pázmáneum folyosóin sétálva szinte minden sarokhoz kapcsolódik egy története, de a legszemélyesebb Mindszenty Józsefhez kötődik.

Amikor az ausztriai magyar közösség sajátosságairól kérdezem, azonnal pontosít: „A diaszpóra szó maga szétszórtságot jelent. Itt is nagyon sok magyar van, de ritkábban élnek közösségként.” A budapesti plébániai élethez képest a különbség jelentős: „Ott természetes volt, hogy a hívek a templom körül élnek, a gyerekek hittanra járnak, a közösség fizikailag is együtt van. Itt mindenki másfelé tart, más kerületben lakik, sokszor más élethelyzetben van.” A diaszpórában minden kapcsolatért külön kell dolgozni. „Itt nincs meg az a magától értetődő találkozási tér, mint egy magyarországi plébánián. Itt létre kell hozni. De talán éppen ezért születnek sokszor nagyon mély emberi kapcsolatok.” A beszélgetés végén visszatérek ahhoz a kérdéshez, amellyel kezdtem: mit mondana ma annak a fiatalnak, aki úgy érzi, talán túl késő, talán nem elég jó, talán nem rá szabott a teológia útja? Hosszan gondolkodik, majd mosolyogva mondja: „Ha az emberben már megfogalmazódik a szándék és a vágy, akkor tenni kell érte”. – mondja. Az első lépés szerinte az ima, a szolgálat vállalása és a szent dolgokkal való foglalkozás: a művészetek befogadása, a lelki gazdagodás keresése. „Ez megerősíti az embert.”

Hozzáteszi: sokszor nem könnyű eldönteni, hogy egy ötlet belülről fakad-e, vagy csak egy külső elképzelés hat ránk. „Nekem annyiban szerencsém volt, hogy annyira belülről éreztem ezt, hogy de jó lenne… de azt sem tudtam, lehete. Aztán lassan beérett. Valahogy a Jóisten sugallta nekem. És közben én is megtaláltam benne a boldogságomat, a kiteljesedésemet.” Aki hozzá fordul tanácsért, annak mindig azt javasolja, hogy közösségben keresse a választ. „Gyere, itt minden nap van ima- és miselehetőség. Nem kötelező ide járni, de örülök, ha jössz. És segítek szívesen.” Szerinte ilyen helyzetben elengedhetetlen egy lelki vezető, vagy egy mester, valaki, aki stabilan tudja kísérni az illetőt, és akivel ezeket a dolgokat meg lehet beszélni.” A lelki út szerinte sosem csak az ember saját erején múlik. Meggyőződése, hogy valaki érte is imádkozott hajdanán – talán a templomi néni, aki figyelte, milyen szépen ministrál; talán a nagymamája vagy keresztanyja. „Ez is nagyon fontos szempont. És ezt nemcsak mondani tudom, hanem ígérni is az illetőnek.” A mindennapi jelenlét részeként minden szombaton ötkor előesti misét tart a kápolnában, csütörtökönként pedig este hatkor. A szombat esti mise nem csupán a hét lezárása, hanem egy nyitott kapu mindazok számára, akik keresik a csendet, a bizonyosságot vagy a következő lépést a saját hivatásuk felé. Varga atya arra bátorít: aki magában már megérezte a vágy szikráját, tegye meg az első lépést. Térjen be egy imára, üljön be egy misére, vállaljon egy apró szolgálatot – mert a hivatás nem egyszerre, hanem lassan, belülről érik be.

Kiemelt kép, fotók: Horváth Nóra