Amikor először jártam Dapin Judit Hajnalka zeneterápiás szobájában, alig bírtam magammal, ki kellett próbálnom az összes hangszert. Már ez fölért egy terápiával. És ha hozzáveszem, hogy talán nem is ismerek nála kedvesebb, vidámabb, mosolygósabb embert, akkor azt kell mondjam, kisimultabban távoztam, mint ahogy érkeztem. Judit időnként fellép a Svunggal, zenés baba-mama foglalkozásokat tart, rendezvényeken citerázik, gitározik és énekel. Ahová belép, kisüt a nap.
Rick Zsófi/Rólunk.at: Tulajdonképpen mi a foglalkozásod?
Dapin Judit Hajnalka: Ettől az évtől kezdve hivatalosan is zeneterapeutának nevezhetem magam, de elég hosszú út vezetett idáig. A zene mindig része volt az életemnek. A családomban nincs képzett zenész, de valaki mindig vagy énekel, vagy fütyül, vagy beszél, vagy legalább horkol. Zilahon születtem, magyar iskolába jártam és magyarul is érettségiztem. A forradalom után 1990-ben az én korosztályommal indult újra a tanítóképző középiskola, tehát az érettségi mellé rögtön egy tanítói diplomát is szereztem, és kaptam is egy állást egy szilágysági község iskolájában, de úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek Nagyváradra zenepedagógiát tanulni. Akkor tanultam meg rendesen románul. Kijártam négy és fél évet, de a diplomámat nem szereztem meg. Úgy éreztem, már mindent megtanultam ott, amit lehetett, így inkább elmentem Németországba. Egy évig bébiszitterkedtem, hogy rendesen megtanuljak németül is, és beiratkozhassak a weingarteni egyetemen zenepedagógia és német szakra. Ott is elvégeztem kilenc szemesztert, de azt sem fejeztem be. Ugyanis elkezdtem klasszikus énekléssel foglalkozni. Addig soha nem tanultam énektechnikát, mégis folyamatosan énekeltem – rosszul. Állandóan be voltam rekedve, és éreztem, hogy szükségem van technikai tudásra. Az egyik tanárnőm egy közeli város konzervatoriumában tanított éneket, és mondtam neki, hogy szeretnék hozzá felvételizni. Azt mondta, az itteni osztálya tele van, de Bécsben indított egy új osztályt, ott volna hely. Gondolkoztam egy darabig, megkérdeztem a párom – aki azóta már a férjem –, hogy mit szólna, ha Bécsbe költöznénk, neki meg fülig szaladt a szája, mert nagyvárosi gyerek, és a német kisvárosok világában nem találta meg a helyét. És én is nagyon vágytam Bécsbe. Egész addigi életemben egyetlen napot töltöttem itt, de sírtam a gyönyörűségtől, mert nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mennyire szép ez a város.
Rick Zsófi/Rólunk.at: És ittragadtatok?
Dapin Judit Hajnalka: Igen. Ezt az egyetemet két év alatt be tudtam fejezni, mert sikerült elismertetnem a tantárgyak egy részét az előző iskolákból. A férjem talált munkát, és én is itt kezdtem tanítani.
Rick Zsófi/Rólunk.at: Mint zenepedagógus?
Dapin Judit Hajnalka: Igen, és a mai napig tanítok. Szabadúszó pedagógusként nagyrészt zongora-, gitár- és furulyatanítványaim voltak és vannak, de több csoportos zenei foglalkozást is vezettem óvodásoknak és kisiskolásoknak illetve édesanyáknak és 0-tól 3 éves korú gyermekeiknek. Jelenleg a Bécsi Magyar Iskolában a Baba Mama Csevegő lett rám bízva, amit az elmúlt években Karlócai Roxána tartott, de most ő maga is babázik. Ez egy zenés foglalkozás dalokkal, mondókákkal, dögönyözős játékokkal, ahol a babák bámulatos iramban fejlődnek, az anyukák pedig új dalokkal gazdagodhatnak és zavartalanul kapcsolódhatnak csecsemőikkel és egymással is a közös beszélgetések során.
Rick Zsófi/Rólunk.at: De hogyan lett ebből zeneterápia?
Dapin Judit Hajnalka: Már egyetemi éveim alatt érdekelt az önismeret, a lélektan, a filozófia, és Németországban elég jelentős terápiás tapasztalatra tettem szert. Ugyanott elvégeztem egy rendszerterapeuta képzést is. Tanítás közben egyre gyakrabban éreztem azt, hogy egyes gyerekeknek nem elég a pedagógia és a didaktika – terápiás közegre lenne szükségük. Amikor pedig rendszerterápiás üléseket tartottam, az volt az érzésem, mintha levágták volna az egyik felemet, mert nagyon hiányzott a zene. Aztán megszülettek a gyerekeim, minden egy kicsit háttérbe szorult. Viszont amikor nagyobbak lettek, és én épp negyvenéves lettem, föltettem magamnak a kérdést, hogy akkor hogyan tovább. Ekkor jött a zeneterápia ötlete. Ez ötvözi életem két nagy szerelmét, a zenét és a terápiát. Szerencsémre épp Bécsben van a világszerte egyik legjobb zeneterápiás képzés a zeneegyetemen. Egy év alatt fölkészültem, fölvettek, és el is végeztem.
Rick Zsófi/Rólunk.at: Mit kell tudni egy zeneterápiás felvételin?
Dapin Judit Hajnalka: Van egy zeneelméleti vizsga, megnézik a hangszeres tudást is: legalább két hangszeren kell tudni játszani, egy ritmus- és egy dallamhangszeren, no meg énekelni. Aki ezen átmegy, kap egy terápiás szituációt, ahol azt figyelik, hogyan reagál, van-e érzéke a kapcsolódáshoz. Nekem az egyik tanár játszott el egy demenciában szenvedő idős embert, aki egy dalt dúdolgatott. Kipróbáltam mindenféle hangszert, de nem történt semmi. Azt éreztem, nincs még a kezemben az az eszköz, az a tudás, amit most bevethetnék, így elkezdtem vele dúdolni. És ez volt az eszköz. Rám nézett, kilépett a saját világából, megszületett a kontaktus. Ez a terápiás kapcsolat alapja. A zeneterápiának két fő ága létezik. A receptív terápia valamiért sokkal inkább jelen van a köztudatban (a legismertebb a hangtálas módszer), amikor a kliens nem csinál semmit, csak hallgatja, amit a terapeuta csinál. Ezzel ellentétben az aktív, improvizatív zeneterápiában olyan hangszerekkel dolgozunk, amelyeket tanulás nélkül is meg lehet szólaltatni. Ennek különösen nagy jelentősége van akkor, ha a kliens valamiért nyelvileg akadályozott: autizmus, mutizmus, demencia vagy feldolgozatlan trauma miatt. A zene által ezek a kliensek ki tudnak fejezni olyan tartalmakat, amiket verbálisan nem. Mindkét ágnak a terápiás kapcsolat az alapja, ami biztosítja, hogy ami az üléseken történik, az a kliens egyéni igényeit szolgálja.
Rick Zsófi/Rólunk.at: Milyen esetekben működik a zeneterápia? Például, ha bemegy hozzád egy autista kisgyerek, akkor mi történik?
Dapin Judit Hajnalka: Valószínűleg hallani és érzékelni fogja, hogy köszönök neki, de ő nem fog rám nézni, és nem fog köszönni. Tehát meg kell próbálnom valami kontaktust kialakítani. De ezt nem én kezdeményezem. A gyerekek általában maguktól odamennek a hangszerekhez, és játszani kezdenek azon, amelyik megtetszik nekik. Én közben figyelek: milyen hangosan játszik, milyen tempóban, van-e ritmus, van-e dramaturgia. Ezután döntési helyzetbe kerülök. Vagy egy hasonló hangzású hangszerrel ráhangolódom az ő játékára, vagy tudatosan egy egészen más hangzásút választok. Ha ugyanolyan hangszeren játszom, mint ő, akkor szimbiózisba kerülök vele, ha eltérőt, akkor engedem, hogy az ő hangja külön megszólaljon, elősegítve ezzel az önállósulás folyamatát.
Rick Zsófi/Rólunk.at: Honnan tudod, hogy mikor melyik a jó döntés?
Dapin Judit Hajnalka: A visszajelzésekből. Mivel nincs verbalizáció, nekem az a feladatom, hogy megfigyeljem, ráhangolódjak. A reakciókból jön a következő lépés. És persze az anamnézis is nyújt kiindulópontot.
Rick Zsófi/Rólunk.at: És milyen eredményt lehet ezzel elérni? Mire adhat megoldást vagy segítséget a zeneterápia?
Dapin Judit Hajnalka: Egy gyerek például megélheti azt, hogy őt meghallgatják. Ha korábban nem tudta kifejezni magát, az frusztrációt okozhatott, ami zajongásban vagy zavaró viselkedésben jelent meg. Ha rendszeresen megtapasztalja a figyelmet, csökkenhet a feszültsége, és egy óvodai közegben is elfogadóbbá válhat önmagával szemben. De a zene adhat sikerélményt is: a cselekedetemnek van eredménye, amit én idéztem elő. Ennek rendkívül pozitív hatásai szoktak lenni gyerekeknél és felnőtteknél is. Ki kell deríteni, hogy a személyiségfejlődés melyik szakaszában van elakadás és annak megfelelően „beavatkozni”. Például pótolni lehet hiányzó pozitív tapasztalatokat. Egyszer egy borderline-os felnőttel dolgoztam a pszichiátrián. Bármit csinált, utána mindig szabadkozott, hogy „ez nem volt jó, elrontottam”, hiába mondtam neki százszor, hogy itt nem lehet elrontani semmit. Az ötödik ülésen megkíséreltem megtörni a mintát, és kértem, hogy szándékosan rontsa el. Abban a pillanatban elkezdte élvezni az egészet, mert lepergett róla az érzés, hogy meg kell felelnie egy képtelen elvárásnak. Néhány alkalommal később azt kérte, hogy énekeljünk együtt. Ezzel jelezte, hogy biztonságban érzi magát, készen áll arra, hogy nyisson egy másik személy felé.
Rick Zsófi/Rólunk.at: Sok szó esett már a hangszerekről, és itt vannak körülöttünk: polcon, falon, tokban. Az a gyanúm, hogy nem akkor kezdted el beszerezni őket, amikor eldöntötted, hogy zeneterapeuta leszel. Inkább úgy képzelem, hogy nagyjából gimnazista korod óta egyszerűen „hozzád kerülnek” hangszerek – vagy bármi, amiből hangot lehet kicsalni. Kezdjük azokkal, amiket nagyjából mindenki ismer.
Dapin Judit Hajnalka: Hatévesen kezdtem zongorázni, középiskolában tanultam meg gitározni. Egy gitártáborban egyszer a kezembe került egy furulya, aztán jött az okarina. Bécsben, az ének szak mellett, a zeneóvodai képzés volt a mellékszakom, ott kerültek képbe a különféle csörgő-zörgő hangszerek: kasztanyetta, béka, tikfa, xilofon, dobok, csengők. Elkezdtem gyűjteni a hangszereket, egy idő után ajándékba is kaptam őket. Vannak csengőim Indiából, békám Kaliforniából, csörgőm Kubából, van magyar, afrikai és perzsa dobom, és hangszerként használom apám lovának, Babának a nyakában lévő csengőt is. Néhány darabot egy Marosvásárhelyen lejátszott színielőadás után kaptam meg. Bécsben részt vettem egy hangszerépítési kurzuson is, ott készítettem egy raffelét, ami egy alpesi hangszer. Van két kisebb és egy nagy monochordom is – ezek kifejezetten terápiás hangszerek, nagyon különös élmény játszani rajtuk.
Rick Zsófi/Rólunk.at: És a citera?
Dapin Judit Hajnalka: Mindig volt otthon citeránk, de gyerekkoromban nem tudtam rajta játszani. Anyukám igen, mert a nagybátyja citerakészítő volt, ő tanítgatta. Akkoriban nem kötődtem különösebben ehhez a hangszerhez. Később, amikor már aktívan zenéltem, elmentem egy barátnőmhöz, akinek a férje citerázott, és éppen új hangszert készíttetett magának. Megkértem, hogy nekem is csináltasson egyet – és akkor megtanultam játszani rajta. Most is van két pásztorfurulyám és két tablám, amin nem tudok játszani, de szeretnék megtanulni.
Rick Zsófi/Rólunk.at: A beszélgetésünk elején azt mondtad, hogy most már hivatalosan is zeneterapeutának nevezheted magad. Ezek szerint ez egy fontos mérföldkő, és ebben az irányban tervezel tovább.
Dapin Judit Hajnalka: Ausztriában a zeneterapeuta törvény által védett foglalkozás. Ez azért fontos, mert csak az gyakorolhatja, aki valóban elvégezte a képzést, és szerepel a minisztérium által vezetett zeneterapeuta-listán. Ezzel biztosítva van a szakma minősége. Ez a feltétel már nálam is adott. Akiknek segítséget tudok nyújtani, azok lehetnek koraszülött babák és szüleik, gyermekek, akik fejlődési rendellenességgel küzdenek, tinédzsedkori témákban az önmegtalálás folyamatában, pszichikai vagy pszichoszomatikus panaszokkal rendelkező felnőtteknek, valamint neurológiai rendellenességek esetén, mint például agyvérzés, demencia vagy egyéb idegrendszeri megbetegedéseknél. Azt is tervezem, hogy önismereti csoportokat szervezzek, ahol a zene által kapcsolatba kerülhetünk belső világunk képeivel és a kötetlen, közös muzsikálás élményével gazdagodhatunk.
Kiemelt kép, fotók: Rick Zsófi
Akár ez is tetszhet
