A Svung Bécsi Magyar Színház tízéves fennállása során már több gyermek- és ifjúsági előadást vitt színre. A bécsi színjátszó kör szövegíróját, Pohl Balázst ezúttal roma népmesék ihlették meg.
„Szasz káj nasz, hasz káj na hasz. Szax pe, szo nax pe… Ja, Ti nem tudtok cigányul! Akkor kezdem elölről magyarul! Hol volt, hol nem volt! Volt, ami nem volt! Mert ha nem lett volna, nem is tudnám elmesélni!” – így kezdi a mesélő a történetet, amelyben egy szegény ágrólszakadt cigányfiú (Bajárdó) és egy elbűvölő cigány királykisasszony (Blinda) egymásra talál, de mint ahogy az a mesékben lenni szokott, kalandos megpróbáltatásokkal teli a folytatás.
A bemutató január 11-én, pótszékes teltházzal zajlott a bécsi Pygmalion Színházban, és zajos sikert aratott. Bajka Kinga Csengele, aki korábban a Kicsi Svung vezetőjeként már több gyerekdarabot is rendezett, ezúttal első önálló rendezését vitte színre. Az amatőr színtársulat neve ellenére a repertoáron szereplő előadásokat ingyen és bérmentve, puszta lelkesedésből hozzák létre: így próbálnak és játszanak a mai napig. Szép dolog a szerelem, és a színház iránti rajongás sem új keletű jelenség, ám a Pygmalion — és Ausztria más városainak — színpadain megvalósuló előadások létrehozása és fenntartása elképesztő energiákat igényel. A mesejáték szereplőit arról kérdeztem, hogyan és miért képesek fenntartani azt a színvonalat, amely más színházakban, teljes állásban dolgozó színészeknek és rendezőknek sem mindig sikerül.
Honti Rebeka (Blinda, azaz a cigány királykisszony): „Nagyon izgulós alkat vagyok, ezért ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam a színpadon, rengeteget gyakorlok otthon. Előadások előtt ez szinte részmunkaidős elfoglaltság a főállásom mellett, de egyáltalán nem bánom: nagyon feltölt, és igazán szeretem csinálni. A mostani darabnak köszönhetően a párommal közösen még zenéltünk is, ami különösen jó élmény volt. Csenge kezdeményezte, hogy tanuljunk cigány táncot, hogy lovári nyelven énekeljek, ezek sokat segítettek, hogy közelebb kerüljünk a mese világához. A Svungban sok barátra leltem, és jó érzés a magyar nyelvű kulturális vérkeringés részének lenni.”
Bihari Bálint (Bajárdó, azaz a cigánylegény): „Nagyon összeszedettnek kell lenni, ahhoz, hogy a több órát tartó próbákat be tudjam illeszteni a napjaimba és nagyon sok energiát vesz el, hogy mindent összeegyeztessek úgy hogy minden beleférjen egy napba.”
Rick Zsófi (Boszorkány): „Most, hogy csak játszottam — és nem rendeztem —, csupán a szöveget kellett megtanulnom, ami viszonylag könnyen beilleszthető volt a mindennapjaimba.”
Szabó-Héger Zsófi (Királynő): „Az én karakterem arról szól, hogy valahol mélyen nagyon szereti a lányát, ugyanakkor félti is őt. Emiatt hálás szerep, hiszen egy igazán komplex figuráról van szó. Élvezet volt mindezt belevinni a játékba, belelátni a karakter belső világába, és lépésről lépésre felépíteni. A szövegtanulás szerencsére nem vett el különösebben sok időt az életemből, jól beilleszthető volt a mindennapokba. A közös próbák pedig kifejezetten jó hangulatban teltek: ilyenkor az ember szívesen tesz bele még az energiáján felül is, nemcsak magáért, hanem a többiekért, a csapatért is.„
Gábor Luca (Vujca, a boszorkány lánya): „Én, így újoncként, egyáltalán nem túl sok időmet áldozom a Svungra. A havi néhány próba és otthoni szövegtanulás meg gyakorlás mellett kényelmesen volt időm tanulni és a magánéletemmel is foglalkozni. Ha meg egy előadás ütközik az iskolával, annak csak örülök.”
Éles Gergő (Mesélő): „A próbák az előadások közeledtével sűrűsödnek, ami néha logisztikai fejtörést okoz, de az az igény, hogy a közönség elé felkészülten álljunk, felülírja a fáradtságot, az odaszánt időt. A tényleges szövegtanulásra nehezen szánom rá magam, mert hamar ismerőssé válik a szöveg, be tudom fejezni a mondatokat, de csak a próbák nyomására rögzül, és kerül a helyére minden.”
Bajka Kinga Csengele (Öreganyó): „Heti három alkalommal próbáltunk, miközben a díszleteket és a jelmezeket is meg kellett tervezni és elkészíteni, ám rengeteg segítséget kaptam. A színtársulat működésének történetében először részesültünk egy magánszemélytől érkezett, 500 eurós támogatásban — az adományozó kérésére névtelenül. Ennek köszönhetően jelmezeket vásárolhattunk, valamint a díszletek megépítésére is lehetőségünk nyílt. A darab végén táncra perdülünk. Józsa Zoltán „Bambi” és Németh Zsuzsanna, a Napraforgók táncegyüttes vezetője segített abban, hogy az autentikus cigánytánc megjelenhessen a színpadon.
A mesélő kis, fából készült lakókocsija egy ügyes kezű apukának köszönhető, ahogyan a premier előtti színháztakarítást is egy lelkes anyuka vállalta magára. Egy amatőr színtársulatban a lendület fenntartása — különösen a tizedik évad környékén — komoly kihívás.
Úgy gondolom, számunkra sokat jelentett, hogy új energiák érkeztek a csoportba: Németh Zsuzsi és Bambi friss szemléletet hoztak, és valami újat tanítottak nekünk, mégpedig a cigánytáncot. Az, hogy ebből külön próbák is születtek, a színészek számára mindig egyfajta ajándék: egy plusz lehetőség, amellyel azonosulni tudnak. Olyannyira, hogy akadt olyan is, aki kifejezetten csak cigánytáncot tanulna szívesen. Minden ilyen többlet, amely nem pusztán a szövegpróbákról szól, fejlődési és tanulási lehetőséget jelent a résztvevőknek. Ezeket az elemeket érdemes tudatosan beépíteni és kiaknázni a próbafolyamatok során.”
Csengele első, felnőtt szereplőkkel készült darabjának rendezése után a résztvevők egyöntetűen arról számoltak be, hogy a próbafolyamat során végig biztonságban érezték magukat. Csengele határozott elképzeléssel és pontos instrukciókkal vezette a színészeket. Az már önmagában is csoda, hogy Bécsben tíz éve működik egy színtársulat, amely évadról évadra elhozza az élő szereplős előadások élményét. Ám még nagyobb csoda, hogy mindez az alkotók elhivatottsága nélkül nem jöhetne létre. Nekünk, nézőknek csupán annyi a dolgunk, hogy elmegyünk és megnézzük őket, miközben ők szívüket-lelküket adják bele — értünk, a színházért. Becsüljük meg ezt az odaadást!
Kiemelt kép, fotók: Bánhalmi Norbert
Akár ez is tetszhet
