Az első félénk, közértben elrebegett „Grüß Gott”, és az első önállóan benyújtott osztrák adóbevallás között valahol félúton minden Ausztriában élő magyar eljut egy belső válaszúthoz. Ez a pont már nem a pénzről vagy a karrierről szól, hanem rólunk: vajon a sikeres kinti élethez szükséges-e a magyarságunk újratervezése, esetleg feladása? Ebben a pillanatban dől el, hogy a teljes asszimilációt – vagyis a csendes beolvadást – választjuk-e, vagy az integrációt, amivel hidat építünk a két világunk között. Iránytű, Szabó-Héger Zsófia rovata.
Bár a köznyelvben ezt a két kifejezést gyakran szinonimaként használjuk, az integráció és az asszimiláció két gyökeresen eltérő alkalmazkodási stratégia, amelyek hosszú távon alapjaiban határozzák meg mentális egészségünket és közösségi jólétünket.
A négyes út: John W. Berry akkulturációs modellje
John W. Berry kanadai pszichológus modellje a legelfogadottabb keretrendszer annak megértéséhez, hogy mi történik velünk külhonban. Szerinte két alapvető kérdésre kell választ adnunk:
Mennyire fontos számomra a saját kulturális örökségem és identitásom megőrzése?
Mennyire fontos számomra a kapcsolatkeresés és a részvétel az új társadalomban?
A két kérdésre adott válaszunkból pedig négy stratégia születhet:
- Asszimiláció: Lemondunk a saját kultúráról, és teljesen átvesszük a befogadó ország szokásait. (A cél: „beolvadni”.)
- Szegregáció/Szeparáció: Csak a saját közösségünkben mozogunk, elutasítva a helyi kultúrát. (A „getto-effektus”.)
- Marginalizáció: Se ide, se oda nem tartozunk. (Ez a legveszélyesebb állapot, amely gyakran vezet olyan mentális problémákhoz, mint a szorongás vagy a depresszió.)
- Integráció: Megtartjuk a gyökereinket, miközben aktívan és sikeresen veszünk részt az új társadalomban. (A „dualitás” művészete.)
Az asszimiláció csapdája: árnyék a lelkünkön
Sokan gondolják úgy, hogy a leggyorsabb út a sikerhez az asszimiláció, és jobb, ha mihamarabb „osztrákabb leszek az osztrákoknál” – emögött a gondolat mögött azonban nagyon gyakran a diszkriminációtól való félelem miatti védekezési mechanizmus húzódik. Pszichológiai szempontból ugyanis az asszimiláció egyfajta önfeladás. Ha valaki tudatosan elnyomja az anyanyelvét, megtagadja a származását, és szándékosan kerüli a honfitársaival való érintkezést, a kutatások szerint gyakran tapasztalhat egyfajta ürességérzetet, ami könnyen vezethet belső feszültséghez. Ha elvágjuk a gyökereinket, a pszichés stabilitásunk gyengül. Az identitásunk nem egy ruha, amit egyszerűen lecserélhetünk; inkább egy többemeletes épülethez érdemes hasonlítani. Ha az alapokat (a gyermekkori szocializációt, a magyar nyelvet, a hozott értékrendet) szándékosan megbontjuk, az épület repedezni, inogni fog.
Az integráció: a pszichológiai „arany középút”
Az integráció ezzel szemben nem szándékos lecserélést, hanem hozzáadást, kiegészítést jelent. Aki integrálódik, az megtanulja a német nyelvet (akár dialektus szinten is), tiszteli a helyi törvényeket, érti a „Heuriger” kultúráját és az osztrákok működési módját, de közben nem rejti el a magyarokra annyira jellemző fanyar humorát vagy a sajátos, kreatív látásmódját, hiszen ezek nem akadályozzák, hanem színesítik az osztrák hétköznapjait.
Miért ez a legnehezebb, de a legjobb út?
A szakmai válasz az úgynevezett kognitív rugalmasság: a két kultúra közötti váltogatás (code-switching) fejleszti az agyat, és javítja a problémamegoldó képességet. A hétköznapokban legjobban érzékelhető válasz a társas támogatás: aki integrálódik, annak két szociális hálója is van. Van osztrák (vagy egyéb nemzetiségű) baráti, munkatársi és ismeretségi köre, és van magyar bázisa is. És nem utolsósorban létezik egy önazonosságot előtérbe helyező válasz is: nem kell szerepet játszani. Aki integrálódik, az elfogadja, hogy ő egy bikulturális vagy multikultirális identitású ember, ami kicsit sem hátrány, inkább kulturális többlet.
Az osztrák környezet sajátosságai
Ausztria speciális terep a magyarok számára. A közös történelmi múlt és a földrajzi közelség (a „hazajárás” lehetősége) paradox módon általában nehezítheti az integrációt. Mivel Magyarország csak pár óra autóval, sokan ragadnak „mentális tranzitban”: testben osztrák földön vannak, de lélekben és az online térben az anyaországban – ez az életmód azonban akadályozhatja a valódi beilleszkedést. Az integráció ugyanis energiabefektetést igényel: időt a nyelvtanulásra, bátorságot a szomszéddal való beszélgetéshez, és nyitottságot az osztrák mentalitás és helyi szokások megértéséhez.
Hogyan törekedjünk integrációra asszimiláció helyett?
A nyelv eszköz, nem pedig gát: Tanuljunk meg jól németül, de ne azért, hogy elrejtsük az akcentusunkat, hanem azért, hogy képviselni tudjuk az érdekeinket, és jóleső, természetes módon tudjunk kapcsolódni a helyiekhez, közösségekhez.
Kulturális hídépítés: Meséljünk osztrák ismerőseinknek a magyar szokásokról, és kérdezzünk rá az övéikre. A kíváncsiság az elszigetelődés legjobb ellenszere.
A közösség ereje: Keressük az Ausztriában működő magyar szervezeteket, de ne zárkózzunk be közéjük. Használjuk ezeket a csoportokat természetes bázisként szeretettel, de legyünk nyitottak osztrák közösségekre és osztrák programokra is.
Tudatosság: Ismerjük fel, ha honvágyunk van, vagy ha kulturális sokk ér minket. Ezeket ne akarjuk elhessegetni, hiszen természetes folyamatok, nem pedig a kudarc jelei.
Az integráció nem azt jelenti, hogy 50%-ban magyar és 50%-ban osztrák vagyok. Az integráció azt jelenti, hogy 100%-ban magyar és 100%-ban európai/ausztriai polgár vagyok egyszerre. Ez egy olyan dinamikus egyensúly, amit nap mint nap újrateremtünk és újraélünk. Ha, megőrizzük a gyökereinket, de engedjük, hogy az osztrák napfény is érje a leveleinket, nemcsak túlélni fogunk az új hazában, hanem virágozni is.
Szöveg: Szabó-Héger Zsófia, kiemelt kép: pexels.com/Diva Plavalaguna
