Nagyon kedvesek és figyelmesek a bécsiek. Hietzingben a Wilhelm-Karzcag-Weg belefut a Kalmanstraßéba. Vagy keresztezik egymást. Mint ahogyan a 20. század elején Karczag Vilmos színházigazgató és Kálmán Imre zeneszerző színházi pályája. Az, hogy a bécsi operett nem tűnt el a süllyesztőben a múlt század fordulóján, egy magyar színműírónak, Karczag Vilmosnak köszönhető, aki egy teljesen új struktúrát hozott létre, piaci alapokra helyzete az operettjásztást, kialakította a sztárrendszert, és három színházat is megmentett a csődtől. Megint Egy Magyar, Rick Zsófi rovata.
A 19-20. század fordulóján még közel sem volt olyan színes a bécsi színházi paletta, mint manapság. Az intézményi hierarchia tetején természetesen az akkortájt 150 éves a Burgtheater állt. Ez volt a magas kultúra központja, az arisztokrácia és a kulturális elit államilag támogatott presztízsintézménye, melyben kizárólag prózai előadásokat játszottak. A komolyzenei centrum a nem oly rég (1869) megnyitott, szintén állami finanszírozású Staatsoper volt. A prózai vagy kabaré jellegű népszínházi vonalat az 1788-ban nyílt Theater in der Josefstadt képviselte (ez amúgy Bécs legrégebb óta működő színháza), versenytársként 1889-ben megalakult a Volkstheater, pár év múlva pedig a Raimund Theater. A nagyobb kiállítású könnyedebb zenés produkciókat (leginkább operetteket) a Theater an der Wienben és a Carltheaterben adták. (A Volksoper 1898-ban nyílt, Kaiserjubiläum-Stadttheater néven, és eleinte prózai darabokat játszottak, s csak az 1903-as csőd után tértek át a zenés reperotárra.)
A zenés színházak működési modellje nagyon hasonló volt: minél gazdagabb kiállítású darabot műsorra tűzni, és sztárokat szerződtetni egy-egy előadásra. Ez a rendszer azonban hamar kifulladt, túl nagyok voltak a költségek a bevételhez képest. Az sem volt kifizetődő, hogy ha megbukott egy előadás, akkor gyorsan pótolták egy másikkal, amihez újabb díszleteket, jelmezeket kellett legyártani. Megjelent a városi kabaré, a varieté, a mozi, ezek mind elszipkázták a nézőket, a hagyományos bécsi operett (Offenbach és Strauss világa) szatirikus jellegére már nem volt igény, ráadásul a zeneszerzők meg is haltak. Így hát az új század kezdetekor csődközelbe kerültek ezek a nagy zenés játszóhelyek.




És ekkor lépett színre egy magyar fickó, aki alig beszélte a németet, viszont pompás üzleti érzéke volt. Karczag (Kramer) Vilmos 1894 óta élt Bécsben, mivel a feleségét, Kopácsy Juliskát primadonnaként szerződtette a Carltheater. Eredeti szakmáját tekintve hírlap- és drámaíró volt, öt darabját a budapesti Nemzeti Színházban is bemutatták, de mire kiteljesedett volna a karrierje, már Bécsben találta magát. Felesége menedzsere lett, megjárták Berlint, Amerikát, Skandináviát és Oroszországot. 1900-ban tértek vissza Bécsbe, egy év múlva pedig Karczag hozzákezdett a Theater an der Wien felvirágoztatásához. Ő maga így mesél erről 1920-ban a Bécsi Magyar Újság hasábjain: „1901 áprilisában vettem át a bécsi színházat, amely akkor bizony elég rossz állapotban volt. Akkoriban próbáltak színműveket adni, de nem sikerült a közönséget a színházba csalogatni. Ez a színház egykor nagymúltú intézmény volt, amelyben annak idején Mozartot is adták. Nagyszerű ötletem támadt: rávettem a színház tulajdonosait, hogy adják bérbe nekem az intézményt, én pedig majd megtöltöm közönséggel. Egy teljes évig érdekes vendégszereplőket hoztam a színházba. Nagyszerű év volt, de egyben rémes is: sokat szenvedtem, mégis ez volt életem egyik legérdekesebb időszaka.„
Eleinte évadonként hosszabbították meg a szerződést, először Georg Lang bajor királyi intendáns-tanácsos felügyelte a munkáját, aztán Karl (Carl) Wallner színészt vette maga mellé igazgatótársnak. A mesterterv az volt, hogy az első évben befogadószínházként működik, és sztárszínészeket (az olasz Eleonora Duse, a francia Sarah Bernhardt és Yvette Guilbert, a japán Sada Yacco) és sztárprodukciókat hív meg, hogy visszacsábítsa a közönséget, mert az állandó társulat fenntartása és a saját produkciók létrehozása igencsak költséges lett volna. A terv bejött, a színház gazdaságilag is elkezdett működni, így megkezdődhetett a saját társulat kiépítése és a repertoár megtervezése. A társulatban természetesen helyet kapott a felesége, de leszerződtette a híres tenorista komikust, Alexander Girardit is. Igen, a kalapos csávót.


A színházat üzletként fogta föl, új, friss, eladható hangokat keresett. Librettistája lett például Victor Léon, aki a színház dramaturgja volt, és Leo Stein drámaíró. (Hozzájuk fűződik később a Luxemburg grófja, a Csárdáskirálynő vagy A mosoly országa szövegkönyve.) Ők ketten dolgoztak együtt legtöbbször Lehár Ferenccel, aki a színház karmesteréből a korszak egyik legsikeresebb zeneszerzőjévé vált. Hármójuk együttműködéséből született 1905-ben a Theater an der Wien nagy áttörése, A víg özvegy. Persze, nem ment minden simán. Karczag nem bízott a darab sikerében. „Dos is ka musik!” – hagyta ott idegesen az első zenei próbát. Később sem szerette meg, a főpróbán még követelte, hogy a primadonna egyik betétdala maradjon ki: „Karmester úr! Ezt a hülye nótát ki kell hagyni! Nem idevaló. Nem teszem maga miatt tönkre a színházamat!” Amikor Mizzi Günther mégis elénekelte a premieren, és tizenhétszer tapsolták vissza, így fújt visszavonulót: „Tudja karnagy úr, azt hittem, ismerem a színházi közönséget, de belátom, tévedtem, mert ennyire hülyének mégsem tartottam.”
Ezúttal nagyot tévedett. A 150. előadás már a Volksoperben megy. A bécsi bemutató után két hónappal már Hamburgban játsszák. 1907 elején meghaladja a 3500 előadást Európa-szerte. Bemutatják Londonban, New Yorkban, Chicagóban, Párizsban. Dől a lé, Lehár négyemeletes házat vásárol a Theobaldgasséban, majd Nussdorfban megveszi a Schikaneder-palotát. (Lehár Ferenc bécsi éveiről külön cikk készül majd, ebben fact-checkeljük azt, hogy Hitler valóban járt-e az ősbemutató szereplőválogatásán. Az mindenesetre bizonyos, hogy a kedvenc operettje volt A víg özvegy.)
Karczag sem szűkölködött, de ő inkább további operetteket és színházakat vásárolt. A neve mostantól garancia a sikerre és a minőségre. Lehárral további 10 bemutatót csinált, némely azóta – gondolom, okkal – elfeledett opusz, de köztük van a Cigányszerelem és a Luxemburg grófja. Az Éva című operettnél esett meg az a kedves történet, melytől a Színházi Hét című lap számolt be 1912-ben. A főpróba előtt Lehár igy szólt Karczag Vilmoshoz: „Vilikém, ez a főpróba nem olyan bagatelle-ügy. Nem tagadom, hogy a sikerre nagy súlyt fektetek. Add rám atyai áldásodat, hogy megszentelve menjek le a főpróbára.” Karczag nevetett és mint jó direktorhoz illik, áldólag terjesztette a kezeit Lehár felé. És a főpróbának hallatlan sikere volt. A huszonötödik előadásra már a bemutatókor előjegyezték a jegyeket. Állítólag ezt a ceremóniát minden jubileumi előadás előtt megismételték.
Lehár mellett fölfedezte a bécsi közönség számára Kálmán Imrét (róla már írtunk bővebben), Leo Fallst, Oscar Straust, Huszka Jenőt és Jacobi Viktort.
1908-ban átvette a Raimundtheater irányítását is, az operettnek nagy keletje volt. Ez lett az úgynevezett „ezüstkor”. Karl Wallner kiszállt, így egyedül vitte tovább a két színházat. Sőt, 1917-ben egy árverésen megszerezte a Wiener Stadttheatert is (ma Haus des Buches), de ezt csak a háború után tudta újra nyitni. Így a négyből három bécsi operettszínpad egy kézbe került. 1910-ben zenemű- és kottakiadót alapított, mely előadási jogokat is közvetített. 1915-ben New Yorkban is bejegyezték a céget.
Az első világháború érdekes módon nem befolyásolta jelentősen az üzletet, az emberek szívesen néztek édes-bús történeteket szép zenével, monumentális zenekarral. Ez az időszak mégis végzetes volt Karczag számára: a 24 éves fia 1915-ben meghalt a fronton. Ezt sosem tudta kiheverni, több újságcikk is említést tesz erről. Sőt, arról is, hogy felesége, Juliska, aki feladta a pályáját („Ha egy színházban az igazgató felesége primadonnáskodik, akkor az a színház tönkremegy.” – volt Karczag bon mot-ja), naponta kijárt a hietzingi temetőbe a fiához. A lányuk, Lilian hozzáment a kor legismertebb bonvivánjához, Hubert Marischkához. Amikor Karczag 1923-ban agyérelmeszesedés miatt a badeni szanatóriumban meghalt, rájuk, vagyis az ő gyerekeikre hagyta az egész színházi konglomerátumot: a telkeket, házakat, a bécsi és amerikai kiadókat, jogokat, mindent. A gyerekeik már nem gazdálkodhattak ezzel, ugyanis a teljes vagyon elúszott 12 év alatt. Marischka fényűző életet élt, autókat vett, ma azt mondanánk, luxizott. Csakhogy anyagi utánpótlás nem volt. Nem fizette ki a szerzők jogdíjait, ráadásul magának íratott szerepeket, az pedig nem volt nagyon vonzó a közönség számára, hogy minden darab főszereplője egy ötvenes, kiöregedett bonviván. A könyveléseket elcsalta, kapcsolatainak köszönhetően közpénzekkel tömte ki a lyukakat, ebből később botrányok, feljelentések lettek. A Theater an der Wien csődbe ment, 1936-ban be is zárt, és csak a háború után nyitott újra, egy ideig a háború alatt megsérült Staatsoper tartott itt előadásokat.
A Magyar Újság így búcsúzott Karczag Vilmostól 1923 októberében: „Karczag Vilmos nevéhez fűződik az a művészetileg alig felmérhető akció is, mely a nyugateurópai színvonalon álló magyar színjátszás megismertetését eredményezte Bécsben. Ő volt az, aki a budapesti és bécsi színművészetet közelebb hozta egymáshoz, aminek következménye lett, hogy az egész világ megtanulta becsülni és szeretni a magyar színjátszókat.”

Kiemelt kép: Raiumundtheater társulata 1918 Forrás: Sport und Salon








