Nyelvi felzárkóztató osztályok és délutáni németórák – látszólag minden adott ahhoz, hogy egy bevándorló gyerek hamar megtanuljon németül. Azonban elég-e a nyelvi integrációhoz az, amit az iskola nyújt? Mit tud ehhez hozzátenni a család? Kifejezetten magyar családok beilleszkedését, az osztrák oktatási rendszerben való boldogulását vizsgálta az Arriving in the City nevű kutatási projektben Tóth Erzsébet Fanni traumakutató pszichológus, Árendás Zsuzsanna társadalomkutató és Trencsényi Klára dokumentumfilmes. Velük, valamint Szabó Veronikával, a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszékének munkatársával beszélgettünk.
Szabó Veronika két éve érkezett családjával Bécsbe. Lánya akkor 5 éves volt, így az utolsó óvodai évét már Ausztriában töltötte. A hivatalosan kétnyelvű óvodai csoportban szinte minden gyerek magyarul beszélt, ezért mire eljött az iskolai beiratkozás ideje, a kislány a legfontosabb instrukciókat megértette ugyan, de kommunikálni még nem tudott németül.

A többi, németül nem elég jól tudó gyerekhez hasonlóan Veronika lányát is behívták az iskolába egy második időpontra, ahol az előírásoknak megfelelően elvégezték velük a MIKA-D (Messinstrument zur Kompetenzanalyse – Deutsch) nyelvi kompetencia tesztet, ám az eredményről a szülőket nem tájékoztatták. „Végül szeptemberben az osztályfőnöktől tudtam meg, hogy lányomat különleges státuszba sorolták (AO, außerordentlicher Status), aminek én addigra már alaposan utánanéztem: azt jelenti, hogy megfelelő némettudás hiányában nem kap osztályzatokat, csak iskolalátogatási igazolást, és akár évismétlésre is kötelezhető. A lányom a többi különleges státuszú gyerekkel együtt napi 3 órában a saját osztályuktól külön egy német felzárkóztató osztályban (DFK, Deutschförderklasse) tanult németül. Mindeközben a könyveiben egyre csak gyűltek a pótlandó anyagot jelölő cetlik, hiszen így összesen hetente 15 óráról hiányzott, és, bár a németórán is próbáltak haladni a tananyaggal, természetesen nem tudtak mindenben lépést tartani a hagyományos tanterv szerint tanuló osztálytársaikkal” – mesél a kezdetekről Veronika.

A történet végül pozitív véget ért: lányát két hónap után visszasorolták a normál státuszba, mert a némettanár úgy ítélte meg, hogy a kiváló képességű kislány hamar megtanul németül, és bírni fogja a tempót. Veronika elmondása szerint a siker több tényezőn is múlt: „mivel magam is nyelvész és némettanár vagyok, nem okozott gondot sem az iskolával való kommunikáció, sem pedig az, hogy segítsek a lányomnak a tanulásban. Emellett egy szuper DFK-s tanítót fogtunk ki, és biztos az sem utolsó szempont, hogy a lányom nagyon nyitott és barátkozó természetű, könnyen teremtett kapcsolatot a többi gyerekkel a napköziben, és ezzel a nyelvet is sokat gyakorolta. El tudom képzelni, sőt, az ismerősök körében láttam is példát arra, hogy nem mindenki ilyen szerencsés; mert például a DFK-t nem sikerül hatékonyan megszerveznie az iskolának, vagy mert a szülők sem tudnak németül, vagy a gyermek nem olyan kezdeményező típus, mint az én lányom.”
Veronika története természetesen távolról sem számít egyedinek. Az utóbbi évtizedben az EU-n belüli és az Európán kívülről érkező migráció alapvetően formálta át Ausztria lakosságának nyelvi összetételét, főként Bécsben és a nagyobb városokban. A 90-es években a balkáni háborúk miatt a volt Jugoszlávia területéről érkeztek nagy számban menekültek, őket követték a kétezres évek elején az EU keleti tagállamaiból áttelepülők, majd 2015-16-ban a szírek és az afgánok, végül pedig 2022-től az ukránok. Ma a lakosság egynegyedét alkotják a migrációs hátterű személyek, azaz azok, akiknek mindkét szülője külföldön született. A 2021-22-es tanévben az iskolások 27 százalékának nem a német volt az elsődlegesen használt nyelve, és ez az arány Bécsben meghaladta az 50, sőt, egyes kerületekben a 70 százalékot is (bár ez nem jelenti azt, hogy az említett diákok egyáltalán nem tudtak németül).
A nyelvi sokszínűség az oktatási rendszert is soha nem látott kihívások elé állította. Miután 2016-ra világossá vált, hogy már az általános iskola 4. osztályában jelentős különbségek vannak a migrációs és nem migrációs hátterű gyerekek olvasási készségei között, a 2017-ben hivatalba lépő néppárti-szabadságpárti kormány a tettek mezejére lépett, és 2018-ban bevezette az említett emelt óraszámú német felzárkóztató osztályokat (DFK) és a kevesebb óraszámú délutáni felzárkóztató németórákat (DFKU, Deutschförderkurs). Bár az intézkedések hatására sokaknak az lehetett a benyomásuk, hogy „végre történik valami kézzel fogható”, a bevezetésüket nem előzte meg széles körű szakmai egyeztetés, és a német nyelvtanárok szakmai egyesületei a kezdetektől fogva tiltakoznak a szerintük szegregáló gyakorlat ellen.

A Bécsi Egyetem 2024 nyarán készített felmérése szerint egyébként az ausztriai iskolák felének nem áll a rendelkezésére sem elegendő tanár, sem elegendő tanterem a minisztériumi előírások maradéktalan betartásához, ezért leginkább lavíroznak a rendszerben. Az is világosan kiderült, hogy a tanárok többsége a gyerekek együtt tanítása, azaz az inklúzió mellett tenné le a voksot, a német felzárkóztatást pedig pedagógiai asszisztensekkel, vagy a tanítás utáni külön németórákkal látnák megvalósíthatónak. Az eddigi tapasztalatok szerint a felzárkóztató osztályokba járó gyerekeknek csak a fele tanul meg egy év alatt eléggé németül ahhoz, hogy átkerüljön a normál státuszba, 35 százalékuknak továbbra is külön németórákra kell járnia, 22 százalékuknak pedig évet kell ismételnie, azaz a rendszer semmiképpen sem nevezhető sikertörténetnek.
A nyelvi integráció kapcsán kevesebb szó esik arról, hogy hogyan élik ezt meg maguk az érintettek, azaz az Ausztriába költöző családok, és főként a gyerekek. Az Ausztriába kamaszként érkező gyerekek integrációja különösen a rendkívül szelektív osztrák oktatási rendszer miatt érdemelne kitüntetett figyelmet: négy év általános iskola után ugyanis körülbelül a gyerekek egyharmada, a legjobb tanulók kerülhetnek az érettségit adó és a továbbtanulást előkészítő gimnáziumokba, míg a többiek szakközépiskolákban, vagy a rendszerint kevésbé nívós Mittelschule-ban (kb. általános iskola felső tagozat) tanulhatnak tovább. Bár a rendszer több ponton is átjárható, például Mittelschuléból is át lehet kerülni egy gimnáziumba, és szakmai érettségit is lehet szerezni, az oktatási rendszer jellemzően konzerválja a fennálló társadalmi egyenlőtlenségeket. A Bécsi Egyetem Mittelschule-ba járó diákok körében végzett kutatása szerint a DFK-ba járó diákok gyakran nem érzik magukat az osztályközösségük részének, és hamar kialakul bennük az „ők” és „mi” elkülönültség érzete.

Pozitív végkicsengésű viszont annak a két magyar származású kamaszlánynak a története, akik angol nyelvterületről érkeztek 3 évvel ezelőtt Bécsbe, mivel a szüleik mindketten egy-egy bécsi egyetemen kaptak állást. A szülők, bár nem tudtak németül, igyekeztek alaposan megtervezni a bécsi életüket. Először gimnáziumot kerestek, és utána annak a közelében lakást, felvették a kapcsolatot az igazgatóval, és felvázolták neki a helyzetüket: a lányok kiváló eredménnyel végezték előző lakhelyükön az iskolát, de nem tudtak még németül. Az igazgató elbeszélgetett a gyerekekkel angolul, biztosította őket arról, hogy az adott gimnáziumban jó helyen lesznek, de németül meg kell tanulniuk. A lányok először szintén különleges státuszúak lettek, és az iskolában kellett délutánonként kiegészítő németórákra járniuk, de mivel ott nem haladtak semmit, a szüleik némettanárt fogadtak melléjük, így fél év után mindkettőjüket visszasorolták normál státuszba, és év végén már bizonyítványt is kaphattak. Esetükben előnyt jelentett az angol nyelvtudásuk, hiszen az elejétől fogva tudtak kommunikálni az osztálytársaikkal, és az angol órákon fordítva, az angol szavak német megfelelőit próbálták megtanulni. „Így is előfordultak nehéz pillanatok, amelyek próbára tették az önbizalmukat, például amikor a tanár letörölte a táblát, de ők még csak az anyag felét tudták lemásolni a füzetbe, vagy amikor egyes osztálytársak akkor is angolul akartak beszélni velük, amikor ők már a németet gyakorolták volna” – osztja meg a tapasztalatait a lányok édesanyja.
Kifejezetten a magyar családok és diákok beilleszkedését vizsgálta közös kutatásában Árendás Zsuzsanna, a CEU Demokrácia Intézet és a HUN-REN TK Szociológiai Intézet társadalomkutatója és Tóth Erzsébet Fanni traumakutató, pszichológus, a bécsi Sigmund Freud Magánegyetem dékánhelyettese. Az Osztrák-Magyar Akció Alapítvány támogatásával, munkacsoportjaikkal együtt 2023 nyarától egy éven át számos interjút készítettek Bécsbe települő magyar családokkal, főként olyanokkal, akik 10 évnél idősebb gyerekekkel érkeztek Ausztriába. Az első eredményeket 2024 októberében mutatták be a Sigmund Freud Egyetemen egy konferencia keretében, ám mindvégig hangsúlyozták, hogy egyelőre túl korai lenne bármilyen általános következtetést levonni nemhogy az egész ausztriai, de a bécsi magyarságra nézve is. Ennek az oka az, hogy az interjúalanyok a kutatás elején jobbára olyan értelmiségi családokból kerültek ki, akiket a saját ismeretségi körükből kiindulva hólabda-módszerrel és Facebook-csoportokból verbuváltak, de a jövőben mindenképpen szeretnék a kékgalléros munkavállalókra is kiterjeszteni a vizsgálatukat.

Árendás Zsuzsanna és kutatótársa, Trencsényi Klára dokumentumfilmes a CEU-val együtt voltak kénytelenek elhagyni Magyarországot, és Bécsbe költözni. A kutatásban így természetesen arra is kíváncsiak voltak, mennyire egyeznek a saját tapasztalataik más, nagyobb gyerekekkel Bécsbe költöző családokéval. Az ő interjúalanyaik hasonló élményekről számoltak be, mint az említett kamaszlányok anyukája: „egy németül nem vagy kevéssé tudó, újonnan érkezett, tehetséges diáknak általában akkor van esélye Ausztriában bekerülni egy gimnáziumba, ha a szülei jól informáltak, elég kitartóak, és megfelelő anyagi háttérrel rendelkeznek, ez pedig leginkább a magas társadalmi státuszú családokról mondható el” – összegzi a tapasztalatait Trencsényi Klára. „Hiába az iskolai nyelvi felzárkóztatás, egy idő után a legtöbben saját pénzből magántanárt fogadnak, hogy a némettanulás gyorsabb és zökkenőmentesebb legyen. Én sokáig nem aggódtam a nyelv miatt, mert a gyerekeim eleve kétnyelvűek, ezért biztos voltam benne, hogy németül is hamar megtanulnak, de aztán amikor egy év után a némettanár piros tollal összefirkálta a dolgozatukat, mi is fogadtunk egy tanárt, aki kifejezetten az írást gyakorolta velük. Mára már mindkét gyerek 1-es dolgozatokat ír németből” – meséli Klára. „Ezen kívül nagyon sokat számít a család hozzáállása is: vannak, akik azt mondják a gyereknek, hogy menjünk, próbáljuk ki egy évig, hogy milyen Ausztriában, és ha nem tetszik, hazamegyünk. Ők jellemzően tényleg feladják egy év után, ugyanis pont az első év a legnehezebb, éppen utána alakulnak ki az új barátságok, és kezdjük el magunkat otthon érezni” – teszi hozzá.

A családi háttér kapcsán Tóth Erzsébet Fanni és munkatársai érdekes megfigyelést tettek: ők az interjúk során megpróbáltak nemcsak az aktuális migrációs helyzetre fókuszálni, hanem a család történetére is kíváncsiak voltak. „Az eddigi beszámolók alapján úgy tűnik, hogy a régi családi minták nagyban meg tudják könnyíteni az új környezetbe való beilleszkedést. Azaz, ha a családban például a nagyszülők szlovákiai vagy erdélyi magyarként, vagy magyarországi németként már megtapasztalták, milyen a kisebbségi lét, mennyit számít ilyen helyzetben a szociális tőke, és hogy mit jelent a mindennapi életben a többségi és a kisebbségi nyelv használata, akkor elképzelhető, hogy a mai generáció tagjai is könnyebben tudnak kisebbségi helyzetben vagy külföldön boldogulni, mint egy olyan család, amely sosem élt át hasonlókat” – von le egyelőre óvatos következtetéseket Tóth Erzsébet Fanni.
A bevándorló gyerekek maximum két évig maradhatnak különleges státuszban, ami jelzi, hogy körülbelül eddig tart a tolerancia, utána nincs mese, előkerülnek a piros tollak, és az iskolai boldoguláshoz tökéletesen kéne tudni a nyelvet, ami a türelmi idő ellenére komoly stresszforrást jelent a gyerekeknek. Bár a kutatások szerint egy második nyelv közel anyanyelvi szintű elsajátításához legalább 5-6 évre lenne szükség, az idő rövidségén túl más problémák is felmerülnek a német nyelvre fókuszáló integrációval kapcsolatban. „Természetesen a heti 5-15-20 németórával a osztrák állam más országokhoz, például Magyarországhoz képest nagyon sokat tesz a bevándorló gyerekek nyelvi felzárkóztatásáért. Viszont ha egyet hátra lépünk, és a rendszer egészét vizsgáljuk, mégsem világos, hogy miért pörög ennyire Ausztria a német gyors elsajátításán, hacsak nem a szélsőjobboldal retorikája miatt” – mondja Árendás Zsuzsanna. „Miért is kéne elvárni, hogy egy újonnan érkező, esetleg háborúban traumatizált gyerek 1-2 év alatt úgy megtanuljon németül, mint egy Ausztriában felnőtt társa? Nem lehetne erre több időt hagyni, a nyelvi hibákat elnézőbben kezelni, a gyerekeket biztatni, és az osztályozásnál a tartalomra fókuszálni? A másik kérdés pedig az, hogy hol marad mindeközben a bevándorló gyerekek saját nyelve és kultúrája? Az miért nem kaphat helyet az iskolában? A valóság már mondhatni elhúzott az iskola mellett: ha kimegyünk az utcára, egy soknyelvű társadalom vesz körül minket, a nyelvi szempontból 19. századi hagyományokat tükröző iskolarendszer viszont továbbra is egynyelvű, ötvözve a 21. század „munkaerőpiacra való termelés” gondolatvilágával, holott tudható, hogy csak egy sokszínű társadalom tud igazán kreatív lenni.”
Módszerek persze lennének a nyelvileg heterogén osztályok tanításához, kifejezetten olyanok is, amelyek figyelembe veszik és beépítik a gyerekek származási nyelvét is. Ezeket viszont jobbára egy-egy lelkes pedagógus alkalmazza a mindennapokban, a rendszerszintű szemléletváltás egyelőre még várat magára.
Források, linkek:
- Arriving in the City projekt
- A Bécsi Egyetem kutatása a DFK-ról a Mittelschuléban
- A Bécsi Egyetem felmérése a DFK-ról
- Német nyelvtanárok szakmai szervezetei a DFK-ról
- Csire Márta, Szabó Veronika: Migrációs hátterű tanulók iskolai és nyelvi integrációja Ausztriában, kitekintéssel az ukrán gyerekek iskolai oktatására
- A Qubit cikke az Arriving in the City projektről és az osztrák oktatási rendszerről