Jelenleg még Skóciában él és dolgozik, de hamarosan Bécs lesz a lakóhelye Vonnák Diána antropológus-írónak. Többek között első novelláskötete, a Margó-díjas Látlak kapcsán kérdeztük nyelvről, idegenségről, fikció és tudományos munka egymásra hatásáról – és természetesen a bécsi várakozásokról is.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Évekig éltél Skóciában, gyakran jársz Ukrajnába, nemrég Berlinben voltál ösztöndíjas, Budapesten nőttél föl, hamarosan pedig Bécsbe költözöl. Te hogyan látod ezt a teret, amit bejársz, mennyire lehet az ember otthonos a helyváltoztatásban? Hogyan fest Európa egyik vagy másik vége felől nézve?
Vonnák Diána: Százezrek, sőt talán milliók élünk így a mezőgazdaságban vagy éppen a turisztikai iparban dolgozóktól rengeteg művészen át a nemzetközi szervezetek munkatársaiig, ez az globalizált kutatói világ, amiben én mozgok, ennek csak egy apró szelete. Valószínűleg ez az egész épp ennyi történet, és még egy ember életében is folyamatos ingamozgás az, hogy felemel vagy épp lehúz a távolság, hogy otthonos vagy-e máshol vagy éppen nyomaszt az idegenséged. Európa sokkal riasztóbb hely most, mint mikor én ennek bő egy évtizede nekivágtam, sokkal ugrásra készebb az emberekben az idegengyűlölet, a gyanakvás, de én ezt inkább közérzetként élem meg, az én közegeim viszonylag védettebbek, a nyílt uszítás elég ritka. Ez a szorongó-hergelt politikai hangulat félelmetes, és sajnos nem könnyebb válaszokat találni rá attól, hogy magyarként ennek mára veteránja lettem.
Vonnák Diána 1990-ban született Budapesten, filozófiát, klasszika-filológiát tanult Magyarországon. A Durhami Egyetem kulturális antropológia szakán szerzett mesterdiplomát, 2020-ban PhD-fokozatot. Ukrajna műemlék- és kultúrpolitikájával foglalkozik. Novellái, esszéi jelentek meg. Angol nyelven is publikál: többek között a Los Angeles Review of Booksban, a The Times Literary Supplement-ben jelentek meg esszéi. Első novelláskötete, a Látlak 2021 őszén jelent meg, amivel 2022-ben elnyerte a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó díjat.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: A tér, a lokáció első kötetedben, a többek között Margó-díjjal jutalmazott Látlak novelláiban is fontos elem volt. Az olvasó sokszor szinte elveszett a váltakozó helyszínek, nyelvek, kultúrák között. Mennyiben volt ez poétikai szándék, vagy mennyiben a te sajátos, megélt tapasztalatod?
Vonnák Diána: Teljesen tudatos volt, azt szerettem volna, hogy az olvasó fülelni kezdjen ezekre a hangokra, lassuljon bele, figyelje, milyen benne lenni ebben a bizonytalanságban, aztán ahogy beszélnek a szereplők, érezzen rá, ki lehet ez, hol járunk. Amint találkozunk valakivel, beindul a fejünkben a kategorizálás, önkéntelenül is működni kezdenek az előítéleteink, azt várjuk, hogy az öltözete, kora, kinézete alapján a másik valamilyen lesz – ez teljesen normális emberi dolog, sokat egyszerűsít az életünkön. De bezár, sokszor rossz kérdésekhez vezet, pusztítja a kíváncsiságot. Kíváncsi voltam, mi van, ha kiveszem ezt az egyenletből, csak egy hangot hallunk, nem tudunk semmit a közegről, így kénytelenek vagyunk jobban figyelni.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Kutatóként Ukrajnával foglalkoztál a legtöbbet az utóbbi években, az orosz invázió aztán az egész világ figyelmét erre az országra irányította. Ugyanakkor a háború elhúzódása a közvélemény kifáradását is magával hozta. Hogy látod, mennyire érti az úgynevezett Nyugat ezt a konfliktust, és hogyan lehet a figyelmet fenntartani vele kapcsolatban?
Vonnák Diána: A figyelmet fenntartani nehéz, de érdemi figyelemnek azért azt sem nevezném, ami eleinte megvolt. Ukrajna még így is relatíve jó helyzetben volt, mert az európai közvéleményt sokkolta a háború közelsége, legalább kontúrok szintjén van fogalma az európai nagyközönségnek az ország helyzetéről és történetéről, legalábbis mondjuk Jemenhez, Szudánhoz vagy mondjuk Kolumbiához képest.
Ez persze semmit nem jelent, már amennyiben értés alatt szakpolitikai értésre gondolunk: nem gondolom, hogy a nagyközönségnek dolga katonai elemzéseket érteni. Az nagyon jó lenne, ha az európai közösségben maradna valami a humánumból, amit Ukrajna lerohanásakor látni lehetett, mikor rengetegen segítettek, de az elmúlt évtized tapasztalatai azért azt mutatják, hogy ez nem szabály, inkább kivétel, és rengeteg politikai szereplő építi arra a brandjét, hogy menekültek vagy bevándorlók ellen uszítson Európa-szerte. Ettől a tudás, az érdemi tájékozódás nyilván véd valamelyest, de nem hiszem, hogy ez önmagában megoldás.
A saját szakmámon belül azt tudom mondani, hogy egész Európában nagyon kevesen voltunk például a társadalomtudományos közösségben, akik Ukrajnára szakosodtunk, és még tíz éve is, mikor én a doktori terepmunkámat kezdtem és már zajlott a háború a Donbaszban, az volt a közmegegyezés, hogy ha munkát akarsz majd találni, célszerűbb még felvenni a portfólióba más „nagyobb” országot is. A kulturális antropológiában például szerintem két kezemen meg tudom számolni az Ukrajna-kutatókat Európában, és nem sokkal jobb a helyzet a szociológusok vagy a politológusok között sem. Ennek ilyen eszkalációs helyzetekben, mint a mostani, látszik a következménye.
Zárszónak még annyit muszáj hozzátennem, hogy szerintem nagyon fontos, hogy nem érdemes általánosítani, nincs Nyugat. Teljesen más például a balti államok vagy Lengyelország válasza, mint mondjuk Szlovákiáé vagy Hollandiáé. Az Orbán-féle különutas biztonságpolitika csak a jéghegy csúcsa, de a populista jobboldali mozgalmakat egész Európában éppen az ukrán kérdés osztja meg leginkább. Ráadásul, ha más a menekültválság szemszöge mint a hadi segélyeké, és más, hogy egzisztenciális szorongást vált-e ki ez a helyzet vagy „csak” elszálló gázárakat, szolidaritás van-e vagy önféltés.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: A szépirodalom és a tudományos kutatás mennyiben működnek nálad átfedésben, hogyan hat az egyik nézőpont a másikra?
Vonnák Diána: Néha megférnek, máskor kiütik egymást. Az elmúlt pár évben kicsit sok nekem a valóság, kevés tér marad a fejemben arra, hogy egyáltalán érdekeljen a saját képzeletem, a fikciós történetek. Valószínűleg ez majd változik, de így, hogy háborús országba járok dolgozni, sokkal inkább antropológusnak, mint szépírónak érzem magam.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Mindezzel együtt dolgozol most szépirodalmi szövegen? Mire számíthatunk tőled a közeljövőben?
Vonnák Diána: Dolgozom, de ezek az utak annyira kacifántosak, hogy egyelőre nem akarok többet mondani róla. A Literán épp most fejeződik be egy tárcasorozatom, időnként írok a Telexre is, a legközelebbi jövőben ezeken a felületeken lehet megtalálni.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Budapesten születtél, ott nőttél fel, de már régóta élsz külföldön. Az, hogy nem magyar nyelvi közeg vesz körül, mennyiben hat a saját irodalmi nyelvedre, esetleg gondolkoztál már azon, hogy ne csak tudományos cikkeket, de irodalmi szövegeket is írj például angolul?
Vonnák Diána: Persze. Ez egy olyan dilemma, amivel egy idő után óhatatlanul meg kell küzdeni, ha tartósabb a nyelvváltás. Meglátjuk, hova forrja ki magát ez a folyamat, egyelőre esszéket, riportokat, narratív nonfictiont szoktam írni angolul.
Rólunk.at/Krusovszky Dénes: Skóciából költöztök Bécsbe, mire számítasz ettől a környezetváltozástól, mennyire ismerted korábban az osztrák fővárost, mi az, ami előzetesen a legjobban érdekel?
Vonnák Diána: Jó lesz közelebb lenni Budapesthez és úgy általában Közép-Kelet Európához. Nagyon várom, hogy ne kelljen mindig repülni, és hogy telente, ha gondolok egyet, elmehessek sífutni az Alpokba. Bécs nekem gyerekként, mint sok magyarnak, az a város volt, ahová múzeumba meg karácsonyi vásárra jártunk, Budapest furcsán gazdagabb, nyugodtabb, rendezettebb, de talán kevésbé izgalmas ikervárosa. Tavaly nyáron egy hónapot eltöltöttem itt, és nagyon szerettem felfedezni a külvárosi kis borászatokat, a Duna elvadultabb részeit, a csodálatos közel-keleti zöldségeseket és úgy egyáltalán az egész városszövetet. Nagyon várom azt, hogy mélyebben is megismerjem, végig sétáljam az összes kerületet, érdekel az építészettörténet, hogy mi maradt a sok forrongó vagy épp radikálisan kísérletező korszak örökségéből.
Kiemelt kép: magazin.libri.hu
